LÉLEGZETVÉTEL NÉLKÜL
Sántítani kellett. Most az volt a legfontosabb, hogy sántítson. Apa kihalászott egy botot a sarokból, és a kezébe nyomta.
– A Sándor botja – mondta egy női hang. Apa nem törődött vele, apa semmivel se törődött. A könyvszekrény mellett állt, bolhaszínű kabátjában, lehetetlenül apró csomóra kötött sáljával. Megforgatta a botot. – Sándor nagyon fog örülni, ha végre előbújik a kokszból.
– Istenem – a nő felnyögött –, egy hónapja lent ül a szenespincében.
A nőt nem lehetett látni. Hol az ablak mellett csúszott el, hol az ajtónál kaparászott, majd meg mintha kiment volna a konyhába, de mindig mindenhonnan hallani lehetett.
– Gyárfás úr, kérem, meddig tarthat még ez?
Apa vállat vont, aztán a fiúra nézett. – Itt az ideje, hogy induljunk. – Átnyújtotta a botot a fiúnak. –
