Karácsony a Tiffanynál

Előszó-2

Cassie tudta, hogy nincs más választása, és áthúzta a ruhát a fején. A selyem simogatta a bőrét, és most, hogy felvette a ruhát, észrevette a két apró, félhold alakú, átlátszó csipkebetétet a csípője fölött. Kicsi, mégis hihetetlenül szexi részlet.

– Hű! – zihálta Suzy.

– Az új kollekció? – érdeklődött Anouk.

Kelly bólintott.

– Bebe Washington áll a címkén. Pár héttel ezelőtt Gisele lejtett benne végig a kifutón.

– Én akarom – dorombolt Anouk.

– Majd megkapod. Van valaki, akin jár az eszed? – kérdezte Kelly.

– Ó, igen – mondta Anouk, de nem részletezte.

Cassie folyamatosan magát nézegette a tükörben. Olyan… más volt. Nem is hasonlított saját magára. Nem tudta biztosan, mit szól majd Gil, hiába biztatták a lányok. Az órára pillantott. Fél nyolc. Odakint játszani kezdett a dudás, így hívogatta a mulatozókat a lammermuiri birtokra, és ünnepélyesen föl-alá járkált a füvön.

Cassie eltűnődött, vajon Wiz elég korán ideért-e. Azt ígérte, hogy megpróbálja. Egyenesen neki mondta. Ő volt itt a megbízható barátnője, a sziklája, az ebédpartnere, a bizalmasa – aki a szárnyai alá vette, mikor alig huszonegy évesen ideérkezett a Hongkongba szakadt munkavállalók légkondicionált klímájából, és újak voltak neki a lápvidéki fajdvadászat hagyományai.

Lenézett a gyerekkori barátnők hármasára, akik együtt ültek a földön, fecsegtek, és egy halom cipőt nézegettek, amelyek Anouk egyik táskájából kerültek elő a sok közül. A barátságuk gyakorlatilag már a születésük előtt elkezdődött. Apáik a Neroli nemzetközi kozmetikai konglomerátum elnök-vezérigazgatói voltak – Kellyé az amerikai kirendeltségé New Yorkban, Anouké az Egyesült Királyságon kívül egész Európáért felelt Párizsban, Suzyé az Egyesült Királyság londoni irodáját vezette, Cassie apja pedig Hongkongban dolgozott az ázsiai képviseleten. A lányok még meg sem születtek, amikor az anyáik már jó barátnők voltak, és a világ különböző pontjain futottak össze egy kávé mellett, vagy bevásárlótúrára, valahányszor a konferenciák és az éves közgyűlések alkalmával elkísérték a férjüket. Amikor a lányok megszülettek, ráadásul mindannyian ugyanabban az évben – csak nem beszéltek össze az anyák? –, a barátság továbböröklődött a következő generációra, osztoztak a bölcsődén, a csörgőn, a dajkákon. A szülők távolról sem lepődtek meg, amikor a lányok tizenhárom évesen egységbe tömörültek, és nyomást gyakoroltak rájuk, hogy ugyanabba az angol kollégiumba járhassanak, aztán öt boldog évet töltöttek együtt, szinte testvérekként. Ugyanabban a hálóhelyiségben aludtak, ugyanabban a lacrosse-csapatban játszottak, és ugyanazoktól a srácoktól aléltak el… amíg Cassie nem robbantott.

A „robbantás” talán túl erős kifejezés, de mindig úgy érezte, kipukkasztotta a védett buborékjukat, amikor olyan fiatalon hozzáment Gilhez. Londonban, a Grosvenor House bálján ismerkedtek meg. A férfi azonnal levette a lábáról, s nemcsak a különleges magabiztosságával és az intelligenciájával, de kiváltképpen kristálytiszta, leheletnyit búgó hangjával.

Cassie bármit megtett volna ezért a hangért – ezzel csábította el Gil, vette el a szüzességét, szakította el a barátaitól, miatta epekedett baba után…

Kopogtak az ajtón.

– Cassie? – Fesd a falra az ördögöt, és megjelenik.

A lány szeme rémülten tágra nyílt. Nem láthatja meg így – félig felöltözve, egy hálóinggel az „elszürkült” fehérneműje fölött, smink nélkül.

A többiek nyilván ugyanerre gondoltak, és épp amikor Gil bekukkantott, felpattantak a földről, Cassie köré csoportosultak, akár tizenegyesrúgás előtt a futballisták a kapu körül. A férfi végigmérte a sivár színpadképet – az üres süteményesdobozt, a félig kiürült pezsgőspalackot, a cipők halmát, az ágyra hajított ruhákat, és az összebújó nőket, akik közül kettő ugyanolyan fürdőköpenyben és turbánban volt.

– Mindjárt gondoltam, hogy együtt talállak titeket. Isten őrizz, hogy a saját szobátokban készülődjetek… – szellemeskedett.

Belépett a szobába, és úgy tűnt, megkönnyebbül, amiért mindenki „illedelmesen néz ki”. Ő már az alkalomhoz öltözött, palackzöld bársonyszmokingot viselt skót szoknyával. Éles, sólyomszerű arcvonásait – amelyek mindig olyan félelmetesnek tűntek az ügyvédi talárban és parókában – ellágyította az esti mulatságra való várakozás.

– A meseszobában szállásoltál el, Gil – vádaskodott, csípőre tett kézzel Suzy. – Nem felejtettem el, hogy kísértetjárta. Nem te voltál az egyetlen, aki szemhunyásnyit sem aludt az esküvőtök éjszakáján…

Gil lágyan felnevetett a célzásra. A lányok rudat állítottak fel a szobájában a rúdtánchoz.

– Sajnálom, hogy ezen a hétvégén Archie nem jött el. Jó lenne újra látni.

– Nos, ő biztosan még jobban sajnálja – válaszolta Suzy kóborló férje nevében. – Az ügyfelekkel Abu-Dzabiban lefolytatott teveverseny nem tartozik a kedvenc szórakozásai közé. Szegény fiú nagyon be van tojva. Kénytelen voltam béta-blokkolót adni neki, amit a hisztis menyasszonyok miatt tartok.

Gil kuncogott, és a tetőtől talpig feketébe öltözött Kellyre nézett – ő volt az egyetlen, aki nem úgy nézett ki, mintha egy gyógyfürdőben lenne.

– Milyen volt a repülőutad, Kelly?

– Ó, tudod… elöl egy szupermodell hisztizett, a vállamon egy részeg aludt, és a légikisasszonynak indulatkezelési problémái voltak. Csak a szokásos – mondta szárazon.

Gil végignézett a Cassie köré csoportosuló nőkön, a felesége szőke fürtjei középen bukkantak elő.

– Miért álljátok így körbe a nejemet? – kérdezte gyanakodva. – Ugye nem csináltatok vele semmit?

– Nem. Csak felkészítjük – mondta gyorsan Suzy.

– Olyan, mintha úgy leitattátok volna, hogy nem tud megállni a lábán.

– Non! – tiltakozott Anouk.

– Balszerencsét hoz, ha idő előtt meglátod – magyarázta Kelly.

– Az jelent balszerencsét, ha az esküvői ruhájában látom meg idő előtt – ráncolta a homlokát Gil. – Nem a tízéves házassági évfordulóra rendezett buli előtt.

– Piha! Egyik kutya, másik eb – ellenkezett Kelly, mire a férfi szélesen elvigyorodott.

– Jól van – mondta, és megadóan feltette a kezét. Lábujjhegyre állt, és megpróbált egy pillantást vetni a feleségére. – Csak hogy tudd, drágám, már érkeznek a vendégek.

Cassie bólogatott a barátnői védőfala mögött.

– Tíz perc.

– Na persze – kételkedett Gil, majd kihátrált a szobából. – Megnézném, mekkora összeget tennének rá. – Becsukta az ajtót, és hallotta a nők kapkodásának árulkodó hangjait – a nyíló cipzár, a csapódó szekrényajtó, a megengedett zuhany neszét. Minimum fél óra lesz.

Cassie még a tükörben nézte magát, amikor Kelly kiszállt a zuhany alól.

– Ebben a ruhában átlátszik a bugyim – sziszegte pánikba esve. Tudta, hogy a lányok ezt akarják ráadni, és hogy Gil kifogásolni fogja. A lányok is tisztában voltak ezzel – mi másért rejtették volna el előle?

– Ne vegyél föl alá semmit! – tanácsolta Anouk a helyiség másik feléből, és kifestette a szemét.

Cassie elborzadva nézett rá.

– Én erre is gondoltam – mondta Kelly. A táskájához ment, és egy műanyag tasakot hajított az ágyra. – És testszínű.

Cassie felemelte.

– Alakformáló bugyi? Ez meg micsoda?

Mindenki a szemét forgatta.

– A hurkák ellen, Cass! – világosította fel Suzy. – Egyben tartja a hájacskákat, és sima körvonalat biztosít a ruha alatt. Minden menyasszony alakra simuló, átlósan szabott ruhát visel.

– Milyen cipőd van? – kérdezte félve Kelly. – Ne mondd, hogy körömcipő! Csak azt ne…

– Múlt karácsonykor vettem néhány szép törpesarkú cipőt az L. K. Bennett kiárusításán. – Súlyos csend ülte meg a szobát. – Most mi van? A legjobb cipőim.

Anouk felsóhajtott, és a padló közepén tornyosuló cipőhalomhoz ment. Kivett egy arany pántos Louboutint tízcentis tűsarokkal.

– Próbáld fel! Ugyanaz a méretünk.

– Nyilván viccelsz. Egész évben nem hordok olyasmit, ami magasabb egy gumicsizmánál. Nem várhatod el tőlem komolyan, hogy lesétáljak a lépcsőn egy ilyenben. Inkább lecsúszom a korláton.

– Ha így megy… – vont vállat Anouk.

Cassie nagyot sóhajtott, belebújt a cipőbe, és máris száznyolcvan centisre nőtt. Kénytelen volt beismerni, hogy elképesztő a ruhával együtt, és sokkal kényelmesebb, mint amilyennek ránézésre tűnt. De még nem próbált benne mozogni. Amiről eszébe jutott…

– Remélem, számításba vettétek, hogy később tántorogni fogunk. Kényelmes cipőre lesz szükség.

– Olyan nincs – jelentette ki kórusban Anouk és Kelly.

– Drágám, az egyetlen dolog, amitől ma este szédelegni szándékozom, az az ital – mondta Suzy, beletekergőzött a ruhájába, mire mindenki – még Cassie is – nevetésben tört ki.

Negyvenöt perccel később a négy nő kart karba öltve, akár egy pitypangból font lánc, ment le a kanyargós lépcsőn. Még Cassie sem vehette semmibe a rátapadó pillantásokat. A barátai – Gil barátai – sosem látták korábban ilyennek. Fantasztikusan érezte magát. Sötétszőke haját Anouk elöl görög stílusban befonta, hátul sűrű hullámokban szabadon zuhogott a hátára. Suzy arany és bronz szemhéjfestékkel árnyékolta kerek állású, kék szemét, széles, mindig mosolygós ajkát mattra festette.

A barátnői hátramaradtak, és úgy csodálták, mint egy általuk létrehozott művészeti alkotást. Egyáltalán nem is emlékeztetett a nőre, aki aznap délután kettőkor harminc málnabokrot ásott el a kertben virágos kezeslábasban, és a férje egyik molyrágta gyapjúpulóverében. Tudta, hogy remekül mutat, de ami jól működik egy párizsi divatbemutatón vagy egy manhattani koktélpartin, az nem feltétlenül megy a skót vadászöltözékhez. Gil tíz évvel idősebb volt nála, így a barátai is. Vajon a kinézete… illendő? Aggodalmasan fürkészte a termet, és remélte, hogy a pillantása még a férjéé előtt találkozik Wiz tekintetével.

Cassie egyiküket sem találta, de kétség sem fért hozzá, hogy a ruhája mindenki szerint ütős volt. Amikor leértek a földszintre, vendég- és parfümfelhő vette körül, és hamarosan elszakadt a barátnőitől.

– Helló! …Milyen elbűvölő vagy… Ó, de kedves… Helló… Jól érzitek magatokat? …Annyira örülök, hogy itt vagytok… Ó, valóban úgy véled? …Te is ragyogóan nézel ki… Tudom, isteni idő van, ugye?… Helló… Köszönöm, hogy eljöttek…

Azonban mindössze ennyi fordulat fért bele egy partiba, és amikor egy, a szakállához illő bőrerszényt viselő férfi poharat nyújtott felé, a beszélgetés visszatért a jó öreg, unalmas, ismerős témához, a szomszédos Luss grófság szélerőműveinek pocskondiázásához.

Cassie diszkréten végigjáratta a szemét a termen. A galérián vonósnégyes játszott, a férfiak hosszúnadrágban vagy skót szoknyában voltak, egyesek széles marhabőr övvel és színpompás lószőr sporrannal, vagyis az övről a szegélyig aláhulló erszénytáskával. A hölgyek különösen pompásan mutattak a családi ékszerekkel kiegészített, hosszú estélyikben. Fenségesek és lenyűgözőek voltak, de amikor a tekintete divatos városi barátnőire villant, Anouk korallszínű, leomló selyempliszé fodrára, Suzy tekervényes, népies arany gyöngyhímzésére, és Kelly lézermetszett szaténruhájára, úgy tűnt, a pompás dámák ugyanúgy néznek ki, mint bármelyik más hasonló eseményen.

Akárcsak a ház, gondolta. Körülvették, megnyirbálták őket a hagyományok. A nagyterem ugyanolyan impozáns volt, mint mindig – még egy teáskannába állított százszorszépcsokrot is méltósággal itatott volna át ez a főúri környezet –, viszont ugyanolyan volt, mint valószínűleg minden egyes parti, amelyet az elmúlt kétszáz év során itt rendeztek. A szarvasagancs csillárokban egyelőre láthatatlanul égtek a gyertyák, a szigorú családi portrékat vastag borostyánfüzérek övezték. A falból kiálló bronzrudakba kissé kopott és kirojtosodott ünnepi zászlókat tűztek, a hatalmas kőkandalló tetejét beborította a mezei virág és a bogáncs – ezen az estén nem kellett befűteni a meleg miatt. Csupán a minden második lépcsőfoknál a korlátra kötözött élénkpiros „Tízévesek lettünk” feliratos lufik jelezték, hogy Cassie a ház úrnője, és nem a félelmetes anyósa, vagy valamelyik nőszemély azok közül, akik mogorván tekintettek le a falakról.

A terem túloldalán látta az egymáshoz görcsösen ragaszkodó barátnőit, akiket Wiz csípett el – hivatalos nevén Lady Louisa Arbuthnott, az ország legidősebb bírójának, Lord Valentine-nak a nagyra becsült leánya, egyben Cassie kebelbarátnője, az egyik legjobb kapcsolatrendszerrel megáldott nő volt Edinburgh-ben. Álmában is képes volt megfelelni a hasonló rendezvények követelményeinek. Szélerőműtelepek, szegényes nyírfajdállomány, Skócia középső vidékének hanyatló tőzeglápja – bármely témához élvezettel szólt hozzá. Semmi sem hozta zavarba. Senki sem untatta. Mindenki csodálta.

Elegáns, olívazöld, köntösszerű selyemruhájában, a nyaka körül fekete gyöngysorral, vörösesbarna, kontyba tekert hajával ő volt itt az egyetlen nő, aki stílusát tekintve felvehette a versenyt az idegenekkel. Ugyanúgy otthon volt a városban, mint vidéken, és mivel Edinburgh vezető válóperes ügyvédi irodájának, a McMaster & Mathiesonnak volt a vezető üzlettársa, a Harvey Nicksnél személyi asszisztens állt a rendelkezésére, aki lefoglalta számára a mindenkori új kollekció legjobb darabjait.

Épp hátravetett fejjel kacagott valamin, amit Kelly mondott, és mind mosolyogtak, de Cassie folyékonyan olvasott a barátnői testbeszédében, és összeszorult a gyomra. Anouk szeme egyre jobban összeszűkült, Suzy kissé túl szélesen mosolygott, Kelly pedig leengedte az állát. Bár a lányok sosem említették, néma feszültség övezte a barátságát Wizzel – talán féltékenyek voltak.

Cassie tudta, hogy a lányok mindent megtesznek a kapcsolatuk fenntartásáért. Rendszeresen beszéltek telefonon, és e-maileztek, még arra is rábeszélték, hogy folyamatosan frissítse a f*******:-oldalát, de amikor két héten keresztül azon pörgött, hogy Cassie Fraser… elfogyaszt egy csésze teát / a számítógép előtt ül / unatkozik, könyörögve kérték, hogy hagyja abba. A puszta tény, hogy soha nem látott alakformáló bugyit, és azt hitte, legutóbb a római gladiátorok viseltek pántos sarut, éles megvilágításba helyezte, milyen távol kering az ő bolygójuktól. Hiába voltak régi barátok, az életük nagyon különbözött, és igazság szerint most Wiz ismerte legjobban.

Amikor Cassie imádott apja négy éve meghalt, Wiz foglalta le neki a jegyet, hogy pár hónapra visszautazzon Hongkongba, és az anyjával legyen. És ez kölcsönös volt. Amikor Wizt a fiukkal, Roryval öt hónapos terhesen faképnél hagyta a férje, Sholto, Cassie kísérte el a szülés-előkészítő tanfolyamra, ő fogta a kezét szülés közben, és elfogult keresztanya lett belőle.

A barátság két külön szála majd tíz éven át tökéletes harmóniában működött, mert soha nem fedték át egymást. Ma este volt az első alkalom.

A homályos mentegetőzést követően tovább keringett, és megpróbált eljutni a lányokhoz, de a ragyogó ruhája által kiváltott figyelem megkövetelte az udvarias válaszokat, így mintha sáron vergődött volna át. Mire megragadta Suzy karját, Wiz eltűnt.

– Hová lett? – kérdezte csalódottan. Kétségbeesetten tudni akarta Wiz véleményét a ruhájáról. Gilt valószínűleg még mindig eltakarta egy csoport a szeme elől.

– Telefonon keresték. Valami Martha?

Cassie bólintott.

– Ő a dadus.

– Igen. Mindenesetre a dolgozószobában van.

– Kösz. Máris visszajövök – mondta, és a tenyerével aggodalmasan végigsimított a combján.

Átfurakodott a tömegen, közben igyekezett senkivel nem felvenni a szemkontaktust.

– Elnézést, telefonhívás… bocsássanak meg… mindjárt visszajövök…

A dolgozószoba ajtaja résnyire nyitva volt, és kihallatszott Wiz megnyugtató hangja. Jó éjszakát kívánt Rorynak.

– Szeretlek, édesem – hallotta. – Viselkedj rendesen Marthával, jól van… – Cassie elmosolyodott, és egy pillanatra megállt az ajtóban, nem akart tolakodó lenni. Rory hároméves volt, most kezdte az óvodát, de máris olyan sűrű volt a programja, hogy felülmúlta Cassie-ét. A lány többször is tréfálkozott azzal, hogy könnyebb a pápánál audienciát kapni, mint Rorynál játszóidőpontot. Ha a gyerek épp nem az óvodában volt, akkor babatornázott, jógázott, franciaórán vett részt, babafocin, vagy szundikált. Cassie az újságokból tudta, hogy a „túlprogramozás” a modern szülők betegsége, de az újabb idők egy másik dilemmáját mintha soha nem említették volna: mégpedig azt, hogy a buzgó keresztszülőt aggasztotta, hogy oldalvonalra szorul keresztgyermeke életében. Az ajtófélfának támaszkodott, és az ujját a tengerészkék és palackzöld kockás tapétának támasztotta. – És ne felejts el fogat mosni! Martha mondta, hogy fagyit ettél… – Cassie visszanézett a nagyteremre, az italostálcával keringő pincéreket figyelte, és a vendégeket, akik örömmel kiszolgálták magukat. Ma este senki sem fog ízléstelen módon lerészegedni. – Jól van, itt van apuci, ő is el akar köszönni… – Micsoda? Cassie kiegyenesedett, zubogva tódult a vér a fülébe. Sholto itt van? Megrázta a fejét. Hiszen Wiz a férje távozása óta, ami már majdnem négy éve történt, nem tartotta vele a kapcsolatot. Kizárt, hogy Gil meghívta volna. Ő is éppen úgy tudta, mint Cassie, micsoda árulást követett el a férfi Wizzel szemben, a megaláztatásról már nem is beszélve, amikor elhagyta. – Mit csinált ma az én kicsi fiam? – Cassie fülében egyre harsányabban kalapált a vér, úgy érezte, kiugrik a szíve. – A kastély?… Jó kisfiú… Most pedig fogadj szót anyucinak, és moss szépen fogat… Mire felébredsz, otthon leszek, rendben…? Hiányzol, Ror. Aludj jól…! – mondta a jellegzetes hang, amelybe annak idején Cassie beleszeretett.

NEW YORK