Karácsony a Tiffanynál

Harmadik fejezet

Harmadik fejezet– Miért nem mondod el, hová megyünk?

– Mert titok. A mai útvonalról szigorúan csak annyit árulok el, amennyit feltétlenül tudnod kell.

– Dehát tudnom kell.

– Nem, nem kell – ellenkezett Kelly, és kitartotta a kezét. Egy taxi csikorgó kerekekkel fékezett le mellette. – Szállj be! – utasította a barátnőjét.

Cassie sóhajtozva becsúszott az ülésre.

– 222 Broome, a Lafayette és a Broadway között – mondta a sofőrnek. – És ne menjen a park felé! Még mindig fel van ásva a Keleti 14., és a forgalom egy borzadály.

Cassie a kezébe támasztotta az állát, és kinézett a homályos ablakon, amelyet mintha tejjel tisztítottak volna. Fúj! Elhúzta az arcát, és megjegyezte, hogy tegyen egy csomag antibakteriális törlőkendőt a táskájába – az új táskájába. Megsimogatta az ölében a zöld struccbőrt és a hatalmas bambuszkarika fogantyút. A táskát Kellytől kapta előző este vacsora után. Az új ügyfelénél, Maddy Foxtonnál „alkudta le”, és Cassie ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse, de csak addig, amíg Kelly meg nem mondta az árát.

– Milyen volt a tegnap esti randid? – fordult Kellyhez, aki kétségbeesetten ellenőrizte az üzeneteit. Amint elhagyták a lakást, újra Manhattan-üzemmódba kapcsolt. A tavalyi esztendő Kellyjét jegelte, amíg újra egyedül nem lesznek. Pár hét múlva kezdődik a divathét, és ez a New York-i társadalmi élet két csúcseseménye közül az egyik. Mindenre azonnal volt szükség. És tegnapra! Amint visszaértek a futásból, Kelly a telefonra tapadt, utasításokat kiabált, és utasításokat kapott. De bármilyen sürgős igényeket kellett is kielégítenie, kötelezőnek tekintette a találkozókat, amelyeket Cassie „manhattani átalakulásához” beszélt meg. Feltehetőleg sürgősen szüksége volt erre.

Cassie az ideérkezése előtt úgy gondolta, elég jól néz ki. Nem bámulatosan. Nem úgy, mint egy modell vagy színésznő vagy a felső tízezer társaságbeli tagja, hosszú lábakkal és ropi karokkal. De karcsú volt, Gil szavaival élve „imádni való” keblekkel (bár neki nyilvánvalóan sok hazugság jött ki a száján), elegáns kezekkel, sűrű, őszi szőke hajjal, amely hullámos tincsekben omlott le a háta közepéig. Ám amikor kinézett az ablakon a világosra szőkített, beszárított hajú, szedett szemöldökű nőkre, akik limókba és taxikba szálltak be, már tudta, hogy lapos, zilált… rendetlen a megjelenése.

– Jujj, nem jól, tíz perc után otthagytam.

– Tíz perc! De Kelly, ez udvariatlanság. Biztosan nagyon megsértődött.

Kelly abbahagyta az üzenetírást, és ráemelte a tekintetét. Cassie látta a szemében a szánalmat.

– Édesem, ha van valami, amit itt meg kell tanulnod, az, hogy ne rágódj azon, mit gondolnak mások.

– De… De… nem tesz ez téged… – tétovázott –…ellenszenvessé?

Kelly felvonta cérnavékony szemöldökét.

– Hatékonnyá tesz, Cassie. Senki sem vesztegeti az idejét üres fecsegésre olyannal, akivel nyilvánvalóan semmi közös nincs bennük. – Vállat vont. – Ismerte a dörgést. Szerintem hálás volt, hogy nem vesztegette el feleslegesen az egész éjszakát. Mind elfoglaltak vagyunk.

Cassie megrázta a fejét, és újra kinézett az ablakon. Mérföldeken át sorakoztak a táblaüveg ablakok, valamennyi makulátlanul ragyogott, mögöttük furfangos testtartású próbababák színpompás ruhákat viseltek, vagy iskolai egyenruhára hajazó viharkabátokat és lötyögő pantallókat, csilivili órákat, tolldíszes kalapokat, bársonyos szőrmét… aztán olyan vakítóan verték vissza a fényt, hogy nem látott át az üvegen, így inkább a munkások visszatükröződő képét nézte, akik feltartották a forgalmat.

– Jó volt összefutni Henryvel – dörmögte Kelly lágyabb hangon.

– Igen, nagy meglepetés volt. Nagyon hosszú ideje nem találkoztunk. Azt hiszem, több mint tíz éve.

– Eléggé megváltozott, amióta utoljára láttad, mi?

– Az egyszer biztos – mosolyodott el Cassie. – Összeír nekem egy listát arról, hogy mit érdemes megnéznem. Alig várom, hogy lássam. – Izgatottan felvonta a vállát. – Az a benyomásom, hogy elég jól ismeri a várost.

– Igen. Elég… – Kelly a megfelelő szót kereste –…nagyvilági. A legtöbb cégnek, amely az ő melóit szponzorálja, itt van a központja – mondta Kelly, és újra üzenetet pötyögött. – Időről időre összefutunk.

– Nekem tetszik ez a listás ötlet. Azt hiszem, jó lesz – tudod, segít fókuszálni.

– Ó, emiatt egy percig se aggódj! – paskolta meg Kelly Cassie lábát. – Bebe Washington azonnal gyújtópontba állít, amint holnap átléped az ajtaját. Bízz bennem! Semmi sem mutatja meg jobban, hogyan kell fókuszálni, mint az, ha „két hét, és kezdődik a show”.

Cassie arcán átfutott a rémület. Immár sokadszor tűnődött el rajta, hogy vajon mibe hagyta belerángatni magát. Igaz, hogy Kelly elszállásolta – de hogy munkát is adjon neki? A fenébe, nem csak hogy munkát ad, egyenesen kiagyal neki egy feladatot. Cassie-nek egyetlen iparágban sem volt tapasztalata. Húszéves kora óta férjnél volt – Bristolban félbehagyta a szociológiatanulmányait –, és azóta mást sem csinált, csak a birtok ügyeit intézte, és a vadászszezont szervezte. Nem lehet állítani, hogy ez nem igényelt szervezési készségeket, mégsem mutatott jól az önéletrajzában. Kelly épp olyan jól tudta, mint ő, hogy senki sem adna neki esélyt. Mind a kettejüknek improvizálniuk kell.

Cassie azonban aggódott. Kelly cége, a Hartford Communications Manhattan egyik legrangosabb divat-PR-vállalkozásának számított. Az ő ügyfele volt Bebe Washington (női ruha), Maddy Foxton (kiegészítő), a Breitling (óra), Paloma Morris (cipő) és Dilly (ékszer). Nagyon határozott és hatékony üzletpolitikát folytatott, soha nem foglalkozott ugyanazon a területen két céggel, így minden ügyfél a teljes figyelmét élvezte a márkák piacán. És működött. Úgy ismerték, mint aki egy zöldfülű vagy nehézségekkel küzdő márkát hat hónap alatt nyereségessé tesz, és új életre kelti a gyengélkedő márkaneveket. Megfelelő „személyiséggel” ruházza fel őket a titkos szájpropaganda-kampányokkal, amelyekre mindenki a nyálát csorgatta. Így aztán olyan díjat számolhatott fel, amilyet nem szégyellt. Megvalósította a „mindent egy helyről” koncepciót, és őt irigyelte a keleti part valamennyi divatkommunikációs cége, amelyek kemény küzdelmek árán próbáltak rendelést elhalászni a versenytársaik elől. A reklámiparban az a pletyka járta, hogy amikor felbukkant egy ügyfél a divatkellékek piacán (a Tilburyt felvásárolta a Richemont konglomerátum, és a PR-t nem szívesen intézték volna házon belül), Kelly nem kevesebb mint harminchat közvetlen értékesítőjükkel beszélt személyesen. Maddy Foxton például kívülállónak számított, de az élénk színű, kézzel festett, hagyományos kézművestechnikával készített termékei lenyűgözték Kellyt. A „pártfogásával” Maddy Foxton mostanra szenzációvá vált.

Mindez nagyszerű volt Kelly számára, azonban nem nyugtatta meg Cassie-t.

– Tessék, ezekre még szükséged lehet. – Kelly kinyitott egy kis lakkozott pirulásdobozt, és átadott két tablettát.

– Kelly! – zihálta Cassie.

Kelly leejtette a vállát, és a fejét rázta.

– Ezek ibuproféntabletták, Cassie! Fájdalomcsillapító. Itt álljon meg! – utasította a taxist, és Cassie kezébe pottyantotta a tablettákat.

– Mégis, miért lenne szükségem ilyesmire? Nem tetováltatok, vagy ilyesmi, Kelly. Nem érdekel, hogy „menő”.

– „Menő?” – ismételte Kelly és az orrát ráncolva élcelődött. – Te most tényleg ezt mondtad? – Kelly kifizette a sofőrt, tartotta az ajtót, amíg Cassie kiszállt, belekarolt, és egy iparicsarnok-kinézetű épület felé vezette. – Beszéltünk erről, emlékszel? Elég, ha a legszükségesebbeket tudod – paskolta meg a karját nyugtatóan. – Nézd, az egyik legrégibb barátod vagyok, Cass. A te érdekeidet szolgálja minden, amit teszek. – A fenekével belökte az ajtót, közben újra sípolni kezdett a BlackBerryje. – Bízz bennem!

– Hol vagyunk?

– Az egyetlen olyan helyen, ami miatt érdemes a Déli 57. utcára jönni – mondta Kelly, és a gránit recepcióspult fölé hajolt, akár egy bárénekes. – Szia, Trudie. Bas vár minket?

– Ó, igen – bólogatott a recepciós. – Szabaddá tette a délelőttjét.

Cassie érezte, hogy növekszik benne a pánik. Mi a fene fog itt történni vele?

– Erre gyertek! – mosolygott Trudie. Egy fekete, kör alakú leplet adott neki, és átkísérte a fényesre csiszolt diófa parkettán. Cassie mindenfelé a fejükön fóliát, törülközőt, hajszárító búrát viselő nőket látott. Eddig minden teljesen hétköznapi volt.

Aztán meglátta őt. A férfit, akihez Kelly odarohant, és úgy ölelte meg, mint egy rég nem látott barátot.

– Cassie, ő itt Sebastien. Azaz Bas – mondta Kelly, és nagy levegőt vett. – Ő pedig Cassie. – Ahogyan ezt mondta, azt sugallta, hogy Cassie „leleplezése” jelentős esemény.

– Üdv – köszönt halkan Cassie. Elszörnyedt. A deszkasoványságú, több mint százkilencven centi magas, ragyás férfi egy túlpirult kétszersültet juttatott az eszébe. Még nem látott senkit ennyire napbarnítottnak. A pasas nyilván mahagóniban fürdött.

De nem ez volt a legrosszabb. Úgy nézett rá, mintha ő lenne az, akit meg kell menteni.

Bas összehúzta a szemét.

– Hmmm. Ülj le! – utasította ellentmondást nem tűrő hangon.

Cassie leomlott a székre, Bas megfordította, hogy vele szemben legyen. Óvatosan és megvetően a két ujja közé csippentett egy hajfürtöt. Tény, hogy Cassie nem mosta meg a parti óta egy és más okból, mint például a jetlag, a repülés, a szívfájdalom és a ma reggeli szívrohamközeli állapot (Kelly elhasználta az összes meleg vizet, persze attól még megmoshatta volna), úgyhogy tisztában volt vele, a haja nincs épp a legjobb formában. Bast és Kellyt figyelte, akik olyan tüzetesen megvizsgálták a haját, hogy neki kiszáradt a szája. Mindez szörnyen komolynak tűnt, és hirtelen igen fontosnak érezte, hogy Bas képes legyen segíteni rajta.

– Mikor volt ez utoljára befestve? – érdeklődött a férfi, és közvetlen közelről kémlelte a hajfürtöt. – Nyilván évekkel ezelőtt – motyogta.

– Tulajdonképpen soha nem festettem – válaszolta Cassie. Büszke volt rá, hogy olyan soká megőrizte természetes szőke színét, bár az anyja mindig azt mondta, ha majd gyereke lesz, akkor ez megváltozik.

Bas rémülten elejtette a tincset, az arcán kóborolt a tekintete, végignézett utazó ruháján, kócos szemöldökén, ápolatlan körmén… Hát ha még tudta volna, mi rejtőzik a farmernadrágja alatt.

– Nem vagy idevalósi, ugye? – jegyezte meg megértően.

Cassie megrázta a fejét. Nem nyilvánvaló? Úgy tűnt, a Marsról érkező kis zöld emberkék is jobban elvegyültek volna, mint ő.

Kelly az órájára nézett.

– Rendben vagyunk? Tudsz vele kezdeni valamit?

Bas drámai hatásszünetet tartott, aztán bólintott.

– Igen. Kezdek vele valamit – mondta hevesen, mintha életmentő műtétre készülne.

– Király vagy! Két óra múlva itt vagyok. – Megpuszilta Cassie-t, és biztatóan megszorongatta a vállát.

– Legyen három! – kiáltott utána Bas.

Cassie egy kicsit lejjebb csúszott a széken, Kelly kisietett, és egyenesen beszállt a taxiba.

– Szóóóóóóóóóval – fújta ki a levegőt Bas. – Milyen szőkére gondolsz?

– Gondolom, a szokásosra – vonogatta a vállát.

A férfi rámeredt.

– Ez meg mit jelentsen?

– Tudod, valami sárgásra…

– Valami sárgásra? – visszhangozta Bas, és a fejét csóválta. – Ó, anyám! Ez rosszabb, mint amit én… – Felfújta az arcát, és újra nekifutott. – A normál szőke színeim a vaj-, a bébi-, a pezsgő-, a len-, a vanília-, a platina-, a kanárigyémánt-, a méz- és a tejfölszőke. Soha nem csinálok hamvas szőkét. És ez csak az alapkészlet. Ha azt mondod, chardonnay, azt kérdezem: tölgyfa? Ha azt mondod, méz, azt kérdezem: új-zélandi, lóhere vagy manuka? Capiche?

Hosszú hallgatás után Cassie megpróbálta maga elé képzelni a különböző árnyalatokat. A kezébe temette az arcát.

– Ó, istenem! És én még sárgát kértem – esett zavarba. Az ujjai között lesett ki. – Én vagyok a legszörnyűbb rémálmod, ugye?

A fodrász ránézett, és végigmérte.

– Tulajdonképpen – mondta felvidulva, és a tükörrel szembe fordította a széket – te vagy az én valóra vált álmom. Egy olyan nő, mint te, aki hagyja, hogy mindenkinek megmutassam, mire vagyok képes. A tenyerébe fogta Cassie haját, és ezúttal a tincsek úgy folytak át az ujjai között, mint a víz. – És pontosan tudom, mit csinálok veled!

Négy órával később a hátán feküdt – széttárt térdekkel, összezárt talppal –, mint akitől méhnyakkenetet vesznek.

Csakhogy ez sokkal rosszabb. Sokkal, sokkal rosszabb, gondolta, és kínlódva próbálta a helyén tartani a kis papírzsebkendő-fecnit.

Kelly a szomszédos fülkében volt. Nem szobában, fülkében. Amikor felmentek a lépcsőn, és befordultak a sarkon, mintha egy második világháborús tábori kórházba sétált volna be. Száznyolcvan centis vászondarabok választották el egyik ügyfelet a másiktól, és ez megkímélte őket a másik gyantázásának és szőrtelenítésének látványától, de a hangoktól nem. Némelyik nőnek nem sikerült elfojtania az apró, feltörő sikkantásokat, mikor letépték róluk a forró gyantát – szemben Kellyvel, aki kétségtelenül most is üzeneteket írt –, és Cassie egyre feszültebb lett.

– Mit mondott, amikor megkérted, hogy csak fessen rá a régi rétegre? – kérdezte Kelly a vászon túloldaláról.

– Majdnem elhányta magát – motyogta Cassie. – Mintha azt mondtam volna, hogy csecsemőket szoktam vacsorázni, vagy valami hasonlót. – Kelly kacagásban tört ki, amelyet meg-megszakított a helyiség különböző részeiből érkező tépések és sikkantások hangja. – Aztán, amikor lemosta a lakkot, közölte, hogy olyan a körmöm, mint a rinocérosz szarva.

Kelly még hangosabban hahotázott.

– Nos, ha nem használsz alapozólakkot… – sikerült kinyögnie, mielőtt megrohanta a következő röhögőgörcs. – Most mindenesetre nagyszerűen néz ki. Ő csinálja a legszebb francia körmöt a városban. Ezért olyan kapós.

– Na igen. De azt mondom, ne lepődj meg, ha váratlanul gyengélkedésre hivatkozva L. A.-be költözik.

Visszajött a fülkébe a nő, aki utasította, hogy vetkőzzön le.

– Jól van, lássuk, mivel is van dolgunk – mormolta, majd egy mozdulattal félresöpörte a stratégiailag elhelyezett papírzsebkendő-fecnit, és Cassie-nek még kevesebb méltóságot hagyott, mint a pedikűrös. – Hmmm. Ezt trimmelnem kell – mondta, és magához vett egy ollót. Trimmelni? Hiszen a fodrász már a hajkoronája felétől megszabadította. Máris legalább egy kilóval könnyebb volt. – Tessék, ezt nézze meg, amíg előkészítem!

Előkészít? Atyavilág. Tulajdonképpen fájdalomcsillapítókkal begyógyszerezve megyek az első fellépésemre az új munkahelyemre.

A nő odaadott Cassie-nek egy laminált lapot, amelyre különböző formákat nyomtattak. Cassie a lapra meredt. Mi ez – látásvizsgálat? Repülőgépen használt biztonsági tájékoztató? Tetkó? Formafelismerés kicsiny gyerekeknek? Megfordította. A másik oldala üres volt.

– Úgy érti, hogy válasszak egyet?

– Aha – mormolta a nő nyírás közben.

Cassie dühösen tanulmányozta a lapot, és megpróbált elvonatkoztatni a ténytől, hogy ez az idegen – ez a névtelen brazil nő – most sokkal bensőségesebben ismeri mindenki másnál a világon – a volt férjét is beleértve. Ő soha nem lelkesedett különösebben azért, hogy lemenjen oda.

Szívek, téglalapok, rombuszok, csíkok, csillagok, levelek úsztak el a szeme előtt. Az ott egy dollárjel? Ezen a napon immár másodszor olyan döntéssel került szembe, amivel korábban soha nem foglalkozott, és ami az azonnali véleményét kívánta meg.

Felsóhajtott. De különben mit számít? Senki sem fogja látni, gondolta, és meghozta a döntést – nos, aligha volt nehezebb, mint elhagyni a férjét és az országot, igaz? Minden, amit ma tett, arra szolgált, hogy megmutassa, tanul együtt élni a távozása következményeivel – hogy túlélte, továbblép, felnő, fejlődik.

– A szívet. – Bátran elmosolyodott, a nő eltette az ollót, és a forró viasz után nyúlt. Úgy érezte, amikor kisétál innen, még jobban össze lesz zavarodva, mint amikor belépett.

– Nem mondtad, hogy ezt csinálják! – sziszegte Cassie, amikor kiszálltak a taxiból, és Bill sietve kinyitotta előttük az ajtót.

– Még jó – csillapította Kelly. – Soha senki nem menne oda, ha tudná. Ez olyasmi, mint gyereket szülni. Ha a nők előre tudnák, milyen rossz… hát, az ötven éven belül az emberi faj végét jelentené. – Kifizette a sofőrt. – De most már jó érzés, ugye? Tiszta? Kösz, Bill.

– Nem, nem az – morgolódott Cassie. – Kösz, Bill. – Még mindig úgy érezte, hogy megszentségtelenítették. Úgy gondolta, sokkos állapotban van. Úgy érezte magát, mint a szüzessége elvesztése utáni reggelen – hogy mindenki látja rajta. – Nedves érzés. Háromszor annyi vécépapírt használok, amikor vécére megyek. Minimum a környezet számára kedvezőtlen.

Beléptek a liftbe, és a táskájukból illatozó thai zöldségek zamata betöltötte az apró teret. Kelly Cassie-re nézett, és megrázta a fejét.

– Ezt az érvet még soha nem hallottam. Pedig minden ismerősömnek brazil van.

– Lehetetlen – tiltakozott Cassie. Hihetetlen volt a gondolat, hogy egy egész női „mozgalom” járkál odakint, és ez az általános norma, amivel megajándékozzák a férfiakat.

Kelly vállat vont, felértek az emeletre, és kinyílt az ajtó.

– Szerintem megérte. Istenien nézel ki. El sem hiszem, hogy ugyanaz vagy, aki ma reggel lerogyott a parkban a padra, és megtámadta Henry Sallyfordot.

– Én nem támadtam meg.

– Felpróbálod a ruhákat? – kérdezte Kelly, és kinyitotta az ajtót. – Alig várom, hogy újra lássam azt a rubinvörös cuccot.

– Nem áll jól.

– Csak egy kicsit. És ne feledd, ez egy mintadarab. Hivatalosan is parányi. De még néhány nap futás, és gond nélkül rád megy majd.

– Rajtad sokkal jobban állna.

– Osztozhatunk rajta – ajánlotta Kelly, amikor lehúzta a magas sarkú csizmát, röpke megkönnyebbülés futott át az arcán, és nesztelenül végigporoszkált az előszobán, hogy kezeslábasba bújjon.