Karácsony a Tiffanynál

Második fejezet

Második fejezetTizenkét órával és tizenhat perccel később Cassie lemaradt, és azt kívánta, bárcsak inkább Párizsban lenne. A Jacqueline Kennedy Onassis víztározót futották körbe, és másra sem tudott gondolni, mint hogy visszatérjen a meleg, puha pótágyba, és gyógyító testhelyzetben feküdjön. A melltartója alatt csipogott a pulzusmérő szalagra erősített aktivitásmérő óra, és vörös számok villantak fel rajta, gyakorlatilag üvöltöttek, hogy álljon meg – amit Kelly edzője, Raoul szemmel láthatóan soha nem tett meg.

Ő viszont igen, és bánatosan nézte, ahogy újra elhúznak.

– Srácok! Srácok! – lihegte, és olyan mélyen előrehajolt, hogy a feje gyakorlatilag a térdét érte. – Menjetek előre! – intett nekik levegőért kapkodva.

Kelly visszafordult, helyben futott, olyan volt, mint a szakadatlan energia megtestesülése ezüst- és kék színű futófelszerelésben.

– Ne légy nevetséges, megvárunk – mosolygott, és Raoulra nézett, aki nyilván az összes kifutói modellt formába hozta, és határozottan nem nyűgözte le Cassie öreges próbálkozása.

– Kelly, már háromnegyed órája futsz, de a tested tudomást sem vesz róla, hogy mozog! – zihálta Cassie, és a legközelebbi padhoz tántorgott. Mohón ivott, akár egy cumiból táplált borjú. – Az ég szerelmére, két hónap múlva maratonon indulsz. Aligha tudod tartani az edzéstervedet, ha állandóan rám kell várnod. De tényleg, jól vagyok. Menj csak!

Kellyt nem igazán győzte meg.

– Hogy fogsz hazamenni?

– Nem fogok. Nem mozdulok innen. Visszafelé jövet felszedhettek. – Erőtlenül elmosolyodott. – Addigra pont magamhoz térek.

– Nem vagyok benne biztos.

– Kérlek… csak menj! – győzködte Cassie, és a keze segítségével emelte fel a lábát a padra, aztán úgy fordult, hogy le tudjon feküdni. – Nem lesz bajom… Ó, istenem, de jó érzés!

– Ccc! Az első reggeled Manhattanben, és máris egy padon kötöttél ki a Central Parkban.

– Ne túlozz! – felelte Cassie, behunyta a szemét, és bágyadtan az arcára engedte a karját. A nap ragyogott a felhőtlen égen, bár a szeptemberi levegő hűvös volt, és a sárguló levelek lázként terjedtek a fák lombkoronáján.

– Jó, akkor visszajövök érted. Ne mozdulj innen! – mondta Kelly, és lassan elhalkult a hangja, ahogy visszafutott Raoulhoz.

– Arról ne is álmodj! – motyogta Cassie, inkább csak saját magának. A szíve még mindig úgy galoppozott, akár a Grand National lóverseny győztese, és máris érezte az árulkodó merevséget az izmaiban. A következő nap szívás lesz.

Hallotta maga körül, hogy New York ébredezik. A park külső kerületén a forgalom zúgása állandósult, akár a hullámverés, kinyitottak a bagelt, hot dogot és perecet árusító bódék. A sülő hagyma illata betöltötte a levegőt, és Cassie úgy szimatolt, mint egy szaglászó Bisto-reklámfigura. Megéhezett, bár tudta, hiába ébred fel az étvágya – Kelly úgy döntött, hogy amíg itt van, nem kéne szénhidrátot magához vennie, és csökkentenie kellene a vöröshús-fogyasztását is. Cassie soha nem diétázott, azt ette, amit szeretett, akkor, amikor megéhezett, így már a megszorítások és előírások ötlete is megkeserítette a szájízét.

A tegnap esti japán étel finom volt – Kelly nevetve kerített neki némi evőeszközt, amikor ő látványosan demonstrálta a taekwandotehetségét a pálcikákkal –, de ez azért volt, mert jó minőségű alapanyagokból, frissen készült. Ugyanezt mondta volna a spaghetti aglio e olióra (fokhagymás, olajos tészta) vagy a marhasültre Yorkshire pudinggal és forró tormaszósszal. „Vásárolj minőséget, főzz egyszerűen, egyél visszafogottan!” Mindig ezt hajtogatta.

Viszont úgy gondolta, hogy a néhány jelentéktelen percnyi testedzés után pihegő, sajgó teste nem éppen a fizikális szépség eszményképe. Persze, karcsú, de nem izmos: puha és petyhüdt. Majdnem eldobta magát, amikor Kelly fehérneműben körbesétált a lakásban, és kilátszott a hasa, ami olyan feszes volt, hogy Cassie akár sajtot is reszelhetett volna rajta. Elgondolkodva megtapogatta a saját hasát. Ellenállás nélkül besüppedt. Nem tűnt hájasnak, csak puhánynak. Elhanyagoltnak. Szeretethiányosnak. Kidolgozatlannak.

Hirtelen ötlettel ellendítette a lábát a padtól – egyenesen neki egy futónak (túl gyors volt, semhogy kocogónak lehetett volna nevezni). Mintha botot dugott volna egy forgó kerék küllői közé: a futó repült a levegőben, átható csattanással nekiütődött egy szemetesnek, aztán elterült a földön.

– Ó, te jó ég! – kiáltott fel Cassie, és odaszaladt. A férfi arccal lefelé hevert, a mellkasát fél fekvőtámaszban kissé eltolta a földtől, és próbált levegőt venni. A lapockái között végigfolyt az izzadság, sötétszőke haja nedves volt. Cassie látta, hogy vérzik a térde. Lekuporodott mellé. – Ó, te jó ég, annyira sajnálom! – hadarta. – Nem láttam, hogy jön.

– Nem mondod, Sherlock – motyogta a férfi, miközben ülő helyzetbe tornázta magát, és felhúzta a pólóját. Cassie a sarkára ült az idegen törzsének hirtelen látványára, mely napbarnított és izmos volt Gil anémiás, szőrtelen, leginkább csirkebőrre emlékeztető, az övéhez hasonlóan lágy mellkasához képest. Cassie tekintete követte a kanyargó szőrzetet a férfi derekától a mellkasáig, amelyen halványlila zúzódás jelent meg – egy New York-i szemetes alakját vette fel –, és egyre pirosabb lett, akár egy szégyenlős kamasz.

– Az én hibám – nyelt egyet Cassie a zúzódásra mutatva.

– Igen, az – helyeselt a férfi, ledobta a pólót, és fagyos tekintettel pillantott rá. – Mi a fenét gondolt…? Cassie?!

– Henry! – lépett hátra meglepetten a lány.

– El se hiszem! – bődült el a férfi, és elpárolgott a morcossága. – Te mit keresel itt? Azonkívül, hogy leteríted az erre elhaladó idegeneket.

Cassie felkacagott, és segített felállni Henrynek.

– Ó, tudod… – fogott bele, aztán hirtelen dadogni kezdett. Most először fordult elő, hogy bárki is feltette neki ezt a kérdést a parti óta. És első alkalommal kérdezte meg tőle olyan valaki, aki ismerte őt és Gilt… és nem készült fel erre. Tizenkilencmillió New York-i idegennek mondhatta volna nyugodt lélekkel, hogy csak úgy ideköltözött, új munkát talált, és egy barátjánál lakik. Henry viszont ismerte. És Gilt is. Ott volt, amikor megismerkedtek. Megcsókolta a megismerkedésük estéjén… – Én… én… – Gyámoltalanul nézett fel Henryre, képtelen volt lerázni magáról a bénultságot, elakadt a szava.

Henry növekvő aggodalommal bámult rá. Cassie látta, hogy érzékeli fokozódó pánikhangulatát.

– Gil itt van? – Megrázta a fejét, és már nem is kellett mondania semmit. Kibuggyantak a könnyei, Henry átölelte, New York eltűnt, Cassie újra biztonságban érezte magát, visszatért a múltba, a Gil előtti időszakba. – Sajnálom – mondta Henry. A szavai morajlottak a lány fülében, amelyet a férfi mellkasához szorított.

– Bocs, bocs – szipákolta végül. – Csak most történt. – Hátrahúzódott, és jól megnézte magának Henryt. Amikor utoljára látta Suzy kisöccsét, a fiú tizennyolc éves volt, a haját rosszul nyírták meg, és egy intenzív, kétéves növekedési szakaszon volt túl, melynek során huszonöt centivel lett magasabb. Most, hogy elérte a százkilencvenöt centit, már nem számított túl kicsinek. A Cassie előtt álló impozáns alakban nemigen utalt semmi a férfi egykori önmagára – kisportolt volt, bozontos haja a szempillájáig ért, ragyogó kék szeme élénken, kíváncsian csillogott. Cassie mindig úgy érezte, hogy sokkal többet lát meg másoknál. Ha szuperhős lett volna, a röntgentekintetében rejtőzött volna az ereje. Cassie-é pedig a láthatatlanságban.

– Találkoztál Kellyvel? – kérdezte Henry.

– Igen. Valójában a következő pár hónapot nála töltöm, csak amíg… tudod, újra talpra állok.

– Persze… ő nagyon jó barát.

– Szerencsés vagyok, hogy számíthatok rá. Nem is tudom, mihez kezdenék… – Elcsuklott a hangja, elhallgatott, és az ajkába harapott. Össze kellett szednie magát. – Elnézést… a testedzés összezavar.

Henry felnevetett.

– És te, mit csinálsz itt? Manhattanben laksz? – kérdezte Cassie. Jobban érezte magát, ha ő tette fel a kérdéseket.

– Nem, nem. A város nem nekem való.

– Emlékszem – mosolyodott el Cassie, és biztonságban érezte magát, a gondolatai újra a múltba révedtek. Az emlékeiben Henry folyton fára mászott. – A fák.

– És a jég – bólintott Henry.

– Jég?

– És a dzsungel.

– Dzsungel?

– És a hegyek.

– Hegyek?

– És néha a tengerfenék is.

– Jézusom! Pontosan mit is csinálsz, Henry?

– Ennek a munkának nincs igazán neve, de leginkább szabadúszó felfedező vagyok. Gondolom, te azt mondanád, botanikus fejvadász.

– Micsoda? – Arra számított, hogy bankár, könyvelő, vagy valami hasonló.

– Ritka példányokat kutatok fel a világ legelérhetetlenebb helyein, mint Amazónia, az északi-sarki jégtakaró, az Andok csúcsai… ilyesmi – vont vállat.

– Miért? – meredt rá Cassie.

– Sokszor gazdag gyűjtők megbízásából, de főleg úttörő kutatást végzek. Különféle iparágak bíznak meg: szépség-, olaj-, autógyártás. Sok tudós hisz benne, hogy a növényekben és a virágokban van a megoldás, és azoknak nemcsak egészségügyi előnyeik vannak, hanem másmilyenek is.

– Na de az autók?

– Persze. Keresik a lehetőséget, hogy a jelenlegi üzemanyagok nélkül hajtsák a kocsikat, ezért például azt vizsgálják, lehet-e algából bioüzemanyagot nyerni. És most, hogy olvad az északi-sarki jégtakaró, nem csak a hajózási útvonalak nyílnak meg. Korábban ismeretlen növényeket fedezünk fel, amelyeket eddig eltakart a hó és a jég, és emiatt korábban hozzáférhetetlenek voltak az ember számára.

– Hogy lettél… egy… ilyen?

Henry kissé megvonta a vállát.

– Biológiából és tengerbiológiából szereztem az alapdiplomámat, és zoológiából a mesterfokozatot.

– Ez nagyon sok lógia. Ezek szerint… hogy is? Alapvetően az egész világot bejárod? A legmagasabb csúcsokat, a legmélyebb tengerfeneket, és mindazt, ami köztük van?

– Lényegében igen. Borneóból többet láttam, mint szerettem volna. Amikor felfedeztem az óriás papucsorchidea egy új fajtáját, és Abu Sayyaf banditái üldöztek az őserdőben.

– Ó, istenem! – kiáltott fel Cassie elszörnyedve. – És nem esett bajod?

Henry széttárta a karját, és végignézett magán.

– Amint látod, jól végződött.

– Lefogadom, hogy az Északi-sarkon viszont nem jártál – csipkelődött Cassie.

– Dehogynem. Háromszor, és egyszer a Déli-sarkon. Én is az expedíció tagja voltam, amikor felfedeztük az antarktiszi száraz völgyeket. Tizennégymillió évesek. El tudod hinni? – Kételkedve megrázta a fejét.

– Nem igazán. Szegény anyukád!

Henry kuncogott, Cassie válasza zavarba ejtette. A legtöbb nőnek nem az édesanyja volt az első gondolata, amikor elárulta, hogy a világ legkeményebb körülményeivel küzd meg a megélhetéséért. Az alfa-vadász-imázs gyakran elsöprő hatást gyakorolt a nőkre.

– Az anyukám?

Cassie sajnálkozva a szívére tette a kezét.

– Biztos nem tud aludni az aggodalomtól, hogy szétmarcangolhat egy jegesmedve, vagy lelőhetnek a kalózok…

– Vagy tekebábunak használhatnak a száguldozó pingvinek – gúnyolódott a férfi.

– Ne hülyéskedj! Nagyon veszélyesnek hangzik – korholta Cassie.

– Akárcsak átkelni az úton ebben a városban.

– Az nem ugyanaz. Ott mindenhonnan veszély leselkedik rád… betegség, kihűlés, akár el is tévedhetsz…

– GPS-navigációnk van. Ma már mindent a műholdak irányítanak.

– És ha a műhold, nem is tudom, mondjuk, elromlik?

– Például kifogy benne az elem? – hahotázott Henry. – Túl sokat aggódsz, Cass. De kösz az optimizmusodat. Talán te lehetnél a következő expedíciónk kabalája!

– Újra elutazol?

– Jövőre. Ezért vagyok most itt. Megpróbálok szponzort szerezni. Meghívtak, hogy jövő tavasszal csatlakozzam egy két hónapos északi-sarkvidéki biodiverzitás-felméréshez.

Cassie rémülten megrázta a fejét.

– Miért nem említette ezt soha Suzy?

– Miért mondta volna? Nem hiszem, hogy sokszor szerepelnék a beszélgetéseitekben – nevetett Henry könnyedén. – Bár biztos vagyok benne, hogy sokat veszítesz vele.

Cassie megrázta a fejét, megpróbálta felfogni a férfi kiterjedt világát. A horizontja, a kalandjai, az emlékei szó szerint globálisak voltak.

– Hű! És én még azt hittem, nagy dolog idejönni.

– Először vagy itt?

– Mindenhol először vagyok. Még az angol határt sem léptem át, mióta Gil és én… összeházasodtunk.

Kínos csend támadt, Cassie olyannak próbált tűnni, aki tökéletesen rendben van.

Henry mentette meg a helyzetet.

– Tekintettel arra, hogy ez az első alkalom, remélem, írtál listát – váltott témát.

– Listát? – ismételte Cassie kifejezéstelen tekintettel.

– Igen. Tudod, olyat, amilyet az ember akkor ír, ha új helyre utazik. Hogy mit akar csinálni, mit szeretne megnézni. Kicsit olyan, mint a „bakancslista”, csak nem olyan ambiciózus. Például nem kell a Trump-toronyról bungee jump ugrást végrehajtani.

Cassie nevetgélt.

– Olyasmikre gondolsz, mint teázni a Waldorfban?

– Pontosan. Olyasmire, ami számodra megadja a New York-élményt. – Henry összefonta a karját, és várta, hogy Cassie beszámoljon a kultúrkaland terveiről.

– Hmmmm. – A lány lebiggyesztette az ajkát, és elgondolkozott. És gondolkozott. És gondolkozott. Lassacskán kezdett pánikba esni. – Ummmmm… Hmmm…. Igen, ez bonyolult.

Tényleg az volt. Nem turistaként vagy vállalatvezetőként érkezett ide. Menekült. Elfutott. Azért volt itt, mert a barátnője befogadta, és a lehető legtávolabb akart lenni Giltől és Wiztől. Még nem tűnt fel a radarernyőjén a gondolat, hogy listát állítson össze, és megismerkedjen a Nagy Alma látnivalóival. A pokolba, hiszen egy napja sem volt itt.

– Oké, vettem a lapot – nevetett Henry. – Tudod, mit? Majd én írok neked egyet. Szakértő vagyok az ilyesmiben, akkor is, ha csak én állítom magamról. Minden helyről listát írok, ahová eljutok.

– Tényleg? – Hát persze, korholta magát. Mint az utolsó felfedezők egyike, valószínűleg még egy városi hétvégét is kalandos utazássá varázsol.

– Persze.

A ruganyos lábak olyan hangosan csapódtak a járdának, akár a Riverdance ír sztepptáncosai, és Cassie megfordult. Kelly és Raoul visszaértek a „könnyű” futásból.

– Hahó! – ragyogott Kelly. Észrevette Henryt, aztán a vérző térdét. – Ó! Mi történt? Valami flúgos?

– Aha – nevetett Henry.

Cassie a szemét forgatta.

– Haha.

Kelly egyikükre, majd a másikukra nézett. Világosan látta, hogy Cassie megint sírt. Odament, lazán belékarolt, és kissé megszorongatta.

– Mennyi ideig maradsz? – kérdezte Henrytől.

– Csak pár napot. Jövő héten a Breitlingnél lesz találkozóm. Apropó, nagyon köszönöm, hogy szóltál pár jó szót az érdekemben.

Kelly vállat vont.

– Hé, mire valók a nővérek, igaz, Cass? Henry Suzy kisöccse volt – és bár csak másfél év korkülönbség választotta el őket, gyerekkorukban nagyon különböztek egymástól. Bezzeg a lányok olyanok voltak, mint a testvérek, s úgy tekintettek Henryre, mint a saját öccsükre.

– A Breitling az egyik ügyfelem – magyarázta Kelly Cassie-nek. – Én javasoltam, hogy beszéljenek Henryvel, mert a National Geographic megadta az engedélyt a dokumentumfilmre. Ez jó márkaépítés – elvégre az extrém körülmények jelentik az USP-jüket, az egyedi terméktulajdonságukat. És egy pasit ilyen külsővel – megpaskolta az arcát, mint egy rajongó anyuka – csak imádni lehet. Meglátom, be tudok-e én is furakodni a megbeszélésre – mondta, és Henryre kacsintott.

Cassie mosolygott, és bólogatott. Hű. Ráadásul még a tévé is. A srác csillaga felfelé ívelt, akár egy kondenzcsík. Most nehéz volt úgy emlékezni rá, mint az öccsükre, akit arra kényszerítettek, hogy a kisbabájuk legyen, amikor papás-mamásoztak, és akit színlelt műtétnek vetettek alá, amikor orvosost játszottak. És – ó, te jó ég, most jutott eszébe – ötven pennyt fizettek neki, hogy gyakorolhassák vele a csókolózást (Suzy természetesen nem – már a gondolat is undorító volt). Henry rémült merevsége ellenére ez mégiscsak azt jelentette, hogy ők egy igazi fiún gyakorolhattak, míg a velük egykorú lányok valamennyi mesterfogásukat az ablaküveggel való smárolás során sajátították el.

Szegény ember. Csoda, hogy ilyen normális lett.

– Találkoznunk kell, mielőtt elmész – dobta be Kelly, és egy rugalmas nyújtógyakorlatra előre lendült. – Holnap este?

– Jól hangzik.

– Szokás szerint kiteszem a nevünket az ajtóra, rendben?

– Nagyszerű – Henry Cassie-re mosolygott. – Jól fogod érezni magad – biztosította.

– Oké – viszonozta a mosolyát Cassie.

– Lacey is veled van? – érdeklődött Kelly.

– Igen.

– Nagyszerű. Akkor négyen leszünk.

– Igen – bólintott Henry.

– Ki az a Lacey? – kérdezte Cassie, és először Henryre, aztán Kellyre nézett.

– Henry menyasszonya.

– Ó! – Újra Henryre nézett. – Gratulálok, Henry.

– Kösz.

– Mikor lesz az esküvő?

– Jövő nyáron. Ha visszajöttem.

– Szuper. Szuper. Ez nagyszerű – bólogatott Cassie.

– Most mennem kell. Szaladok… amint azt valószínűleg láthattad a padról – kuncogott.

Cassie a karjára akart csapni, de ő nevetve félreugrott, és máris kartávolságon kívül került.