X. FEJEZET
Hughes-zal egyszerre értünk az udvarra. Nekem nem volt szükségem rá, hogy megnézzem a mozdulatlan testet; biztosan tudtam, hogy Cameron Henry, és abban sem kételkedtem, hogy halott. Úgy feküdt arccal a hóra borulva, mintha villám sújtotta volna, csak későbben fedeztem fel a hátából kiálló nyílvesszőt. Hughes megragadta karomat és a hóra mutatott.
– A mi lábnyomainkon kívül más nyom nem vezet a holttesthez – mondta fojtott hangon.
Akkor még nem fogtam fel teljesen szavainak értelmét és valahányszor visszagondolok erre a jelenetre, mindig bosszankodnom kell akkori rövidlátásomon.
Hughes körülményesen vizsgálta a holttestet. Most is élénken emlékszem arra a jelenetre, mikor a halott fejét a világosság felé fordította. Nehéz lett volna eldönteni, hogy a két arc közül melyik a sá
