A legenda szerelme

Chapter 2

Gabe

Tizenöt évvel korábban…

Egyszer olvastam valahol, hogy egyetlen döntésen múlik, hogy az élet gyökeresen megváltozzon. Ez elgondolkodtatott.

Szóval, hoztam egy döntést, és most mindnyájunk élete gyökeresen megváltozik. Nekem, Jorie-nak és Lököttnek. Semmi sem lesz a régi a mai nap után.

Ahogy elsétáltam a fodrászat mellett, egy zsák pénzzel a kezemben, a benti tv-ből kihallatszott, hogy vihar közeleg. Biloxiban nem nagyon izgatott senkit az ilyesféle hír. Magasról leszartam, hogy az emberek szerint ez egy kifejezetten nagy vihar lesz. Ha rajtam múlik, már rég elhagyjuk a várost, mielőtt ideérhetne. Már ha egyáltalán tényleg erre tart.

Eső verte a sapkámat, az ingem gallérjára pottyantak a cseppek. Ez is egy olyan ing, amit soha többet nem veszek fel, mert mostantól jobban fogok öltözni ennél. A pénz a táskában biztosít róla.

Végre el tudom vinni Jorie-t Los Angelesbe, hogy felvegyen egy számot egy igazi stúdióban, amivel elmehet a nagyemberekhez a kiadóknál. Én bevenném a várost, és nyitnék egy klubot, ahol bármikor felléphet, miközben tarolna a rádiókban. Ez volt a tervünk. Mindig is ez volt.

Jorie elég csöndes volt mostanában, és tudtam, hogy azért, mert szűkösen álltunk a pénzzel. Kezdett ránehezedni a teher. Láttam a kétségbeesést a szemében, ezért tettem, amit tettem.

Elegem lett abból, hogy a túlélésért reménytelenül kellett küzdenem.

Nem, szólalt fel a fejemben egy hang. Azért raboltad ki Mosest, hogy el tudj tűnni ebből a városból, és megmentsd Jorie-t, még mielőtt valami hülyeséget csinálna.

Egy autó hangjától megijedve, lehajtott fejjel egy sikátorba siettem.

Ennyi idő alatt nem tudhatta meg Moses. Kell hogy legyen minimum egy napom.

Már kitaláltam a tervem. Hazaérek, összepakoljuk a cuccainkat, készpénzért veszünk egy kocsit, és nyom nélkül eltűnünk.

A kocsi motorjának a zúgása elhalkult, ahogy továbbhaladt az úton, de a rendszámtábla elárult mindent, amit tudnom kellett a tulajdonosáról.

FŐNÖK.

Moses személyes fuvarja.

Nem. Nem engem keres. Ezt felejtsd el. De így is sietve haladok el a kisbolt és a virágok mellett, amiket meg akartam venni Jorie-nak.

Csak menj haza, és takarodjatok el innen. Csak ezt kellett tennem. Minél hamarabb tűnünk el, annál jobb.

Amikor odaértem a lepukkant épülethez, amiben laktunk, egy tucat kamugengsztert láttam meg, pisztolyokkal az ölükben.

– Mizu, Gabe? – kérdezte egy texasi kölyök. Lonestarnak hívták, de az igazi nevét nem tudtam.

– Semmi.

– Mikor fejezed be a teremben játszadozást, és kezdesz el igazi bunyókat vívni? Szétverlek, ha kell.

Megvontam a vállam, és továbbsétáltam.

– Beszéljünk jövő héten.

A kis brigádja kiabált és fütyült, ahogy felsiettem az ajtónkhoz vezető lépcsőn. Apró, egy hálószobás lakás volt, szóval nem lepett meg, hogy Lökött a kanapén ülve tévézett, amikor kinyitottam az ajtót.

Bármennyire is szerettem volna, hogy kitanuljon valami mesterséget, jobb volt neki, hogy a barkácsboltban dolgozott. Így legalább nem a bejáratnál lézengő piti bűnözőkkel lógott.

– Korán hazaértél – jegyezte meg Lökött, és a táskámra pillantott. – Mi van a zsákban?

– Hol van a nővéred?

– Azt mondta, van valami elintéznivalója, de gyors lesz. Láttad, miket mondanak a viharról? El kell hagynunk a várost, és kereshetünk menedéket. A barkácsboltban szinte minden elfogyott, mert paráznak az emberek. Mintha sosem találkoztak volna még hurrikánjelzéssel.

Visszaemlékeztem a legutóbbi viharra, ami örökre megváltoztatta az életemet, és arra, ahogy anyám nem akart mozdulni, amíg azt nem hazudtam neki, hogy lesz egy hurrikánparti. Nem voltam hajlandó ezt még egyszer végigcsinálni. Eltűnünk a picsába ebből a városból.

– Pakold össze, ami fontos neked. Lelépünk, még mielőtt ideér a vihar.

Lökött döbbenten felvonta a szemöldökét.

– Tényleg el akarsz menni egy menedékbe? Igaz, azt mondják, durva lesz, szóval lehet, hogy igazad van.

Nem akartam elmondani a hírt Lököttnek, mielőtt Jorie-val beszélek, szóval hagytam, hogy higgyen, amit akar.

– Rendelj egy pizzát. Már ha még kiszállítanak. Jorie kedvencét. Ma este ünneplünk.

– Mégis mit?

A meglepett arca elég bizonyíték volt, hogy tudjam, jó döntést hoztam. Több hónapja nem volt semmi ünnepelnivalónk. Ideje új életet kezdeni.

A vállamra igazítottam a zsákot.

– Elmondom, amikor hazaér a nővéred. Most lezuhanyozom.

– És mi lesz a pénzzel a pizzára?

Annyira bele akartam nyúlni a zsákba, hogy hozzávághassak Lökötthez egy köteg pénzt! Csak hogy lássam, ahogy leesik az álla. De inkább vártam.

Elővettem a pénztárcámat, és kihámoztam belőle negyven dolcsit.

– Tessék. Hívd fel őket. Éhen halok.

Amint befejeztem a zuhanyt, Jorie hangja beszivárgott a zárt fürdőszobaajtón.

– Hogy érted, hogy ünneplünk? Gabe? Mi folyik itt?

Kinyitottam az ajtót, egy törülközővel a derekamon, a táskával pedig a vállamon, és megragadtam a kezét.

– Gyere. Mutatnom kell valamit.

Beráncigáltam a hálószobába, és becsuktam mögöttünk az ajtót. A gyönyörű arca szinte eltorzult az összezavarodottságtól.

– Mi az? Nem fogok most lefeküdni veled. Le kell zuhanyoznom. Remélem nem használtad el az összes meleg vizet.

Megráztam a fejem, és ledobtam a táskát az ágyra.

– Nem szexelni akarok, neked pedig soha többé nem kell a meleg víz miatt aggódnod. Mutatok valamit.

Elengedtem a kezét, hogy kinyissam a táskát.

Jorie szeme tágra nyílt, ahogy a táskába nézett, a szája pedig tátva maradt a látványtól.

– Mi a faszt csináltál, Gabe? – súgta ijedten, és elkezdett remegni. – Mi a faszt csináltál?

Nem számítottam a rettegésre az arcán.

– Szereztem magunknak egy jövőt. El tudunk végre költözni ebből a városból. LA-be megyünk. Kiadsz egy számot, én pedig nyitok egy klubot. Élhetjük az életet, amit mindig is akartunk.

A szája elé kapta a kezét, és rázni kezdte a fejét.

– Gabe…, mit tettél?

A jó hírrel kapcsolatos derűm szertefoszlott, és harag vette át a helyét. A kezem a csípőmre tettem, és kihúztam magam.

– Elintézek dolgokat, mert én ezt csinálom. Én vagyok az, aki gondját viseli ennek a családnak, és azt mondom, hogy lelépünk. Napfelkelte előtt. Pakolj össze. Mindenki azt fogja gondolni, hogy evakuálunk.

– Lelépni? Nem léphetünk le. Van itt egy életünk. Barátaink. Állásaink.

Nem tudtam megérteni a pánikot a hangjában, szóval nem foglalkoztam vele.

– Ez nem az az élet, amit akarunk, Jorie. Elölről kezdhetjük. Mind a hárman – a pénzkötegekre mutattam –, és ezt ezzel tudjuk megvalósítani.

Nyelt egy nagyot.

– Loptad, ugye?

Az állam megfeszült, az ujjaim pedig ropogtak, ahogy ökölbe szorítottam a kezem.

– Megragadtam egy lehetőséget.

Jorie a fejét rázva ült le a pénz mellé. Végighúzta az ujját a kötegeken, majd rám nézett.

– Mi volt a lehetőség? Ki?

Összeszorultak a fogaim, de kinyögtem a válaszom.

– Moses.

Az egész teste megfeszült.

– A kurva életbe! Vissza kell adnod neki. Őt nem baszhatod át. Nem.

Nem értette, amit mondtam? Mire Moses rájön, már bottal ütheti a nyomunkat.

– Ezért lécelünk le ma este.

– Nem tudok ma este elmenni. Biztos, hogy nem.

Visszarántottam a fejem, és meglepetten ránéztem.

– Mi a faszért maradnál? Te, Lökött és én, ma este elmegyünk ebből a városból. Itt már nincs nekünk semmi, csak a halál, ha Moses megtudja.

– Édesem… – Jorie lehajtotta a fejét. – El kell mondanom…

– Baszki, srácok, ezt nézzétek meg! Ez a Katrina gáznak tűnik – kiáltotta Lökött a nappaliból.

Jorie felugrott az ágyról. Ahogy az ajtó felé sietett, visszanézett rám a válla fölött.

– Van egy kis elintéznivalóm, még mielőtt elhagyjuk a várost. Átvészeljük a vihart, aztán mehetünk. Oké?

– Nem, Jorie. Most indulunk! – Nem voltam hajlandó egyeztetni. Azt akartam, hogy a tervem szerint történjen minden.

– Ha most elmész, akkor nélkülem kell menned.

A szavai teljesen lesokkoltak. Mintha mellkason lőttek volna, úgy rándultam hátra.

– Hogy mondhatod ezt? – kiáltottam utána, de ő már be is csukta maga mögött a hálószobaajtót. A kezembe temettem az arcomat. – Mi a fasz történik? – kérdeztem az üres szobát, de meglepő módon nem válaszolt.

Nem mehettem el nélküle és Lökött nélkül. Semmiképp sem.

* * *

A vihar nagyot ütött. Rosszabb volt, mint amire számítottunk.

Jorie-val és Lököttel a putri fürdőszobánk kádjában vészeltük át. Ők a kádban, én pedig fölöttük egy matracon. Annyira hangosan süvített a szél, hogy egy gyorsvonat is megirigyelhette volna. Üvegszilánkok mindenhol, tárgyak repkedtek a levegőben. Az egész épület annyira remegett, hogy azt hittem, ránk fog szakadni.

De nem szakadt. Csodálatos módon mind túléltük.

És ekkor lett a helyzet sokkal, sokkal rosszabb.

– El kell mennem vízért. Kelleni fog. Mi a faszért nincs vizünk? – kérdezte Jorie, bevágva az üres konyhaszekrény ajtaját.

Nem készültünk fel a hurrikánra, és az összes szerencsénk odavolt. Ne is beszéljünk az éhezésről meg a szomjazásról.

– Ti ketten maradjatok itt – mondtam neki és Lököttnek, ahogy a kilincsért nyúltam. – Hozok ezt-azt, de sietek vissza.

– Gabe, ne! Mi van, ha…

Megráztam a fejem, és Jorie félbehagyta a mondatát, még mielőtt Lökött megtudott volna valamit, amire rohadtul nem volt szükség.

Az öccse egyikünkről a másikunkra nézett, a szeme összeszűkült.

– Mi folyik itt? Mindketten furcsán viselkedtek.

Jorie mérgesen rámeredt.

– Most vészeltünk át egy hurrikánt. Mindenki furcsán viselkedne – ekkor visszanézett rám. – Vigyázz magadra. Kérlek.

Bólintottam.

– Mindjárt visszajövök. Ne menjetek sehová.

* * *

Amikor két órával később visszatértem a lakásba, kísérteties csend fogadott.

– Jorie? – kiáltottam, de semmi válasz.

– Lökött?

Ahogy felfogtam, mi történt, meghűlt bennem a vér. Leejtettem a vizet, a kaját, és a táskát, amiről eddig a szemem sem voltam hajlandó levenni. A hálószobába rohantam, majd onnan a fürdőbe.

Sehol egy lélek.

– Hova a picsába mentetek? – kérdeztem az üres szobát, majd előkaptam a telefonom. Újra és újra megpróbáltam elérni Jorie-t, de sikertelenül.

– Édesem, hívj vissza, kérlek. Hova mentetek? – mondtam remegő hanggal a hangpostába, a hetedik hívás után.

Lehuppantam a kanapéra, és idegesen a hajamba túrtam.

– Mégis hova mehettek volna? Hova a faszomba? – a gyomrom kavarogni kezdett, mert nem tudtam megválaszolni a kérdést.

Az összes tegnapi gondolatom arról, hogy soha nem lesz már ugyanolyan az életem… Attól féltem, hogy igazam lehet, de egyáltalán nem úgy, ahogy terveztem.

Már rég el kellett volna tűnnünk.

Moses lehet, hogy még nem tud a kamionról a vihar miatt…

A gondolataimat kiabálás szakította félbe.

– Azt a kurva életbe! Ez elvérzik! – kiáltotta az egyik férfi Lonestar bandájából, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

Villámgyorsan felpattantam a kanapéról, és az ajtóhoz futottam. Nem tudtam, hogy miért, de valami az súgta, hogy siessek.

Biztos jól vannak. Biztos jól vannak. Nem kellett volna elmenniük. Miért mentek el? Baszki. Már rég nem kéne itt lennünk. Sosem kellett volna ennek az egésznek megtörténnie.

Lerohantam a lépcsőn, elkerülve a hurrikántól repdeső szarságokat, és megbotlottam, amikor a sáros járdára léptem. Dühösen jobbra, majd balra forgattam a fejem, bármi jelét keresve Jorie-nak, vagy Lököttnek.

De Jorie nem volt sehol. Csak Lökött feküdt az út közepén vérbe fagyva.

Megálltam Lonestar és a bandája előtt, és térdre borultam Lökött mellett, aki olyan volt nekem, akár a testvérem.

– Lökött! Mi történt?

Amikor felém fordította a fejét, hogy rám nézzen, láttam, ahogy a szeméből múlik el az élet.

– Jorie… Hol van?

Csak egy szót tudott kinyögni, mielőtt eszméletét vesztette.

– Meghalt.