Magda menekül az apjától és azt mondja, hogy én nyavalygok. Nyavalygok, mert érzem az utcát, ahol járok, látom az embereket és beszélek róluk, mindig is beszélek róluk! De kinek? Az a szerencsétlen Lehel téri gyilkos, Magda apja és én mind beszélni akarunk, de süket szikla van előttünk. Akkor hát hallgassunk, de átok van ebben a hallgatásban. Magdát éppúgy nem látom, mint Brózik Pétert. Én is tovább tudok menni.
Az ajtó előtt roppan a padló, talán Péter áll kint. Nem hiszem, hogy bejön, de azért várok rá.
És most, ahogy így ülök a kis szobában, megszólal a ház. Megszólal, dúdol, halkan muzsikál. Lentről az udvarról indult el a hang, vagy egy alkonyodó szobából. Jön erősödve, egyre feljebb, fel a szívemig a falak és bútorok éneke.
Az udvar dalol, zsong a lépcsőház, és most érzem a lakóka
