A huszonegyedik utca

Fejezet 2

Gábor megállt az öreg, púpos hátú ház előtt, egy véznán fityegő cédulánál. – Kiadó szoba… – Letette ráncos barna bőröndjét, kalapját feljebb tolta homlokán. Általában mintha sokáig utazott volna hajón, és most még kissé bizonytalanul mozogna a szárazföldön. Friss kenyérillat áradt a homályos kapualjból és az ember szinte várta, hogy egyszerre csak kilép egy félmeztelen pék. Az öreg ház mellett kirakat ragyogott: fonott kalács, sós kifli, kövér, kedélyes kis cipók. Gábor épp olyan figyelmesen nézte a cipót, mint előbb a cédulát. Homlokát ráncolta, bőröndjét felemelte, aztán megint letette. – Nos hát… – Ebben a pillanatban még úgy látszott, mintha valahol várnának rá. Egy kedves, barátságos szobában talán éppen kérdik: – Ejnye, hol késik ez a Gábor? – Jobb kezét sután, ügyetlenül zsebébe csúsztatta, pénzt számolt az egyik ujjával sietve, kapkodva. Közben föl-fölnézett a cédulára. A pénzt visszacsúsztatta a zsebébe, körülnézett, mintha énekelni akarna, hogy a hiányzó pengőket összeszedje. Így állt egy darabig, tétován forogva, aztán egyszerre csak belódult a bőröndjével.

Bent a kapualjban már nem csak a kenyérillatot érezte. Ó, nem, a kapualj nem elégedett meg ezzel az egyszerű becsületes illattal. Öreg cúgos cipők szaga… – szinte látni lehetett a megáporodott, elkeseredett hitelezőket, ahogy mennek fölfelé a széles lépcsőn a vaskorlátba kapaszkodva. Macskabűz, züllött, vén macskáké, akik a kutyáktól se ijednek meg. Meg is jelent egyikük, borzas, nagy fejű, forradással az oldalán. Úgy nézett, mint egy éjjeli szerkesztő, aki már nappal sem tud aludni.

A lomha barna táska fölfelé csúszott a lépcsőn, szinte függetlenül a fiatalembertől. Az egy pillanatra megállt, menekülésszerűen körülnézett, de már vitte a lépcső. Az egyik fordulónál löttyedt, hasas nadrág fogadta ráncosan vigyorgó mellénnyel. Egy vaskampón lógtak az ajtó mellett. Sárga hajú nő lépett ki a nyitott ajtón vizes kefével, nekiesett a mellénynek.

– Mert, hogy valaki vén szamár létére ne tudjon rendesen enni!… Itt van, ni, micsoda foltok… már most hogy tisztítsam ki?

– A szoba miatt jöttem, kérem. Lent olvastam a cédulát.

A sárga hajú nő egy pillanatra elengedte a mellényt, Gáborra nézett, mintha őt akarná kikefélni.

– Úgy, a szoba miatt? Hát akkor csak tessék beljebb… Vagy várjon egy pillanatig, amíg ezt itt… – tovább dögönyözte a mellényt. – Mondja kérem, maga is ilyen, hogy nem tud vigyázni semmire? A mellénye, a nadrágja… mióta ismerem, mást se csinálok, mint… – Félárbocra eresztette a kefét. – Hanem alku nincs! Harmincöt pengő igazán nem sok azért a szobáért. A nőkkel hogy állunk?

– Köszönöm…

– Nézze, nézze ezt a pecsétet! Paradicsomlé, hát persze. Mert ide nem hozhat fel egyet se, gyermekem van. Elég sovány maga, elég sovány; megnősülhetne már tisztességesen! Csak úgy lóg bele a világba… És ha pucerájba adom, akkor kiveszik?! Dehogy! Elkérnek egy csomó pénzt és a folt megmarad. Mi a foglalkozása?

– Egyetemi hallgató, bölcsész.

– Az, az, és a szülei küldik a pénzt! Kuporgatják a garast valahol vidéken, havonta csomag…

– Vannak tanítványaim és nyáron arattam.

– Képzelem azt az aratást! Hát akkor gyerünk be.

A szobában tükrök és régi képek, egy lavórban víz, mintha az új albérlőnek mindjárt meg kéne mosdani. Az asszony beszélt, beszélt, és egyszerre csak az asztalon volt a pénz.

– A kilátás…

Hát igen, a kilátás… akár át lehetett volna könyökölni a szemben levő háztetőre. Az erkélyen két rozsdás galamb csipegette a morzsákat, és odabent, a rosszul elfüggönyözött szobában egy teltkarcsú nő öltözködött. Kalapban volt és rózsaszínű ingben. Cigarettát vett elő a táskájából, rágyújtott, leült egy székre, fújta a füstöt.

– Ha akar, megmosdhat.

Gábor megfordult. A nő a lavór előtt a vízről beszélt, a friss vízről: – Megharagudna, ha nem mosdanék, ez talán valami szokás… – A nő eltűnt, de mintha egy homályos sarokból figyelne. Gábor előszedte a szappant meg a törülközőt, aztán már meztelen felsőtesttel állt a lavórnál. A tükörben megpillantotta az előrenyújtott, sovány nyakát… – akár egy öngyilkos. – Hideg volt a víz, kegyetlenül hideg. Aki ilyen vízben mosdik, egész nap siet. Alig kapta föl az ingét, megjelent a sárgahajú.

– Itt a Szukitsné.

– Á, igen…

– Nem hallja?

Valahonnan kintről bánatos, fátyolozott hang hallatszott… – „de a könnyes, gyűrött párnák reggel mindent elmesélnek…”

– Az udvaron énekel, de egy jobb asszony. Jöjjön, jöjjön!

És már kint voltak a gangon. Lent a mélyben állt Szukitsné, a „jobb asszony”. Hullámos fehér hajú matróna fakóbarna bársonyruhában, vállán tépett szőrű fehérróka, karján szatyor. Állt és énekelt oly sértődötten, mint aki mélységesen lenézi a házat és a lakókat. Egy dalt se énekelt végig, a közepén abbahagyta, fölszólt.

– Mondják meg Pintyőkének, hogy ne dobáljon le gombokat!

Tekintélyes orra érzékenyen megremegett. – Kis ablakok nyílnak, egymás után sorban… A vicegyerek szedte körülötte a pénzt, illedelmesen beledobálta a szatyorba. Ő pedig mintha nem is törődne vele. Fölintett.

– Mindjárt jövök, kedves.

– Idejön – mondta a sárgahajú –, majd meglátja, micsoda úriasszony!

Szukitsné feljött, a szatyrot letette a konyhába, aztán bevonult a szobába. Fejét kissé hátravetve leült, puha, kövérkés ujjaival rókáját simogatta. Felsóhajtott.

Gábor is felsóhajtott. – Bizony, bizony…

– Mit tud maga? – Megmerítette kanalát a kompótos tányérban. A sárgahajú úgy állt mellette, akár egy szolgáló. Kompótot hozott, külön kis tányérkán süteményt. Állt és várt, talán valami utasításra.

– A lányom férje nett ember, igaz, nem lehet rá semmit se mondani. Jó állás, rendes lakás, színház, mozi, kérem, mi kell még? De engem elüldözött, elmart az édes gyerekemtől!

– De hát a kedves lánya…

– Ó, ne, ne mondjon semmi rosszat! Szereti a férjét, mit tehet? Olykor elmegyek hozzá, ha tudom, nincs otthon az ura. Néha meg énekelek az udvarukon. Ez a bosszú. Sándor kirohan a gangra. – Mama, jöjjön föl, mama! – Meg se hallom, tovább énekelek. Persze kicsődül a ház. Sándor lenyargal az udvarra, körülöttem táncol. – Jöjjön, mama, jöjjön! – De hát élet ez, hogy nekem így kelljen?!… – Elakadt és csak legyintett.

Gábor hallgatott és mintha feloldódna az álmos délutáni csöndben. Zsongott körülötte a kis szoba, Szukitsné meg a sárgahajú belepottyanva a homályba. Kitágult a szoba, a házat lehetett érezni a lakókkal, az utcát, a teret a kopár őszi fákkal. Aztán megint Szukitsnét hallotta, akárcsak egy alkonyodó erdőből szólna – vízmosás szélén, körülötte nedves, elhullott levelek.