Fejezet 3
1024 Words
– Hiszen ha az uram élne, ha tudná, hogy én így megyek házról házra…
Nyílt az ajtó és egy kis sárgahajú lépett be, mögötte egy hosszú férfi postásruhában. Nem jöttek közelebb, csak álltak az ajtónál, és Gábor nem is tudta, valóban ott vannak-e, vagy csak ő képzeli. Hirtelen felállt Szukitsné.
– Isten veled, kedvesem, te oly jó vagy. Még átmegyek ide a Lambertékhez, uzsonnára várnak.
– Én is készítettem valamit, egy kis befőttet…
– Ó, befőtt!
Szukitsné eltűnt a sárgahajúval. Azok ott ketten az ajtónál még mindig nem mozdultak. Aztán a postás előrelépett oly mosolytalan arccal, akár egy hivatalos közlöny.
– Brózik vagyok, örvendek. Ön bizonyára az új albérlő. Tehát sikerült megegyezni? Helyes, kérem, igazán örülök. Itt nyugton lesz, nálunk senki se zavarja. A feleségem talán kicsit sokat beszél, de egyébként minden tekintetben… Péter, gyere ide!
Körbenyírt szőke haj, két élénk, figyelő szem. Úgy nézett Gáborra, mintha már régen ismerné. A matrózruha kopottas plasztronjából meghatóan emelkedett ki sovány nyaka. Tömpe ujjain a körmök tövig lenyírva és Gábor szinte látta, amint egy levelet ír kusza, gyerekes betűkkel: jól megy sorom… – Mintha ezt a gyereket látta volna leszaladni a lépcsőn fél lábon ugrálva, átfutni a kocsiúton spirituszos üveggel, állni és várni az üzletben, a pénzt halkan, türelmesen a pulthoz kocogtatva.
Péter átment a másik szobába, és egy kétpengőssel jött vissza.
– Nem kell pénz? Tessék, tedd el, aztán menj moziba.
Gábor hátradugta a kezét. – Nem, nem, kisöreg, van nekem pénzem, meg neked is kell ám. – Maga se tudta, mi ebben olyan sírnivaló; a pénz a gyerek föltartott vékony kezében vagy a köhécselő apa, aki mintha egyik lábáról a másikra állna.
– Ilyen ez a Péter, mindenkinek pénzt akar adni.
Közben visszajött az anya, meggyújtotta a villanyt. – Mit álltok itt? Ernő, igazán leültethetnéd az urat. – Nem akar lepihenni?
– Inkább lemennék valahova vacsorázni.
– A Kék Pipa, a sarkon szolid hely, szolid árak. Odajár Málik úr is, majd meg tetszik ismerni. Fuvaros az utcában, kicsit nagyhangú, de azért… Péter!
A fiú kiszaladt Gábor mellett, úgy futott a lépcsőn, mint egy kedves kis kölyökkutya. – Szénáspincéje van a Máliknak, te is lejössz!
– Menj vissza, Péter!
– Tudod, hogy egyszer megvertek valakit az utcában, mert este énekelt? Még nyáron volt, az ablakból láttam. Kövér ember, fehér ruhában: – nagy hajú. Jött és énekelt, aztán a rendőr ráordított. Ő pedig széttárta a karját és csak bámult. Mondott valamit, a rendőr még dühösebb lett és aztán…
– Jó, jó, otthon elmondod.
– De miért nem szabad énekelni?
Az úttest közepén álltak, fölöttük az utca egyetlen villanykörtéje. Éles, erős fény hatolt be a Körútról, reklámbetűk kölcsöncsillogása. Valahol kinyílt egy ablak.
– Péter, tüstént gyere fel!
– Hallod, hívnak…
A gyerek ujjai lassan, tétován lecsúsztak Gábor kezéről, egy darabig még mellette állt, aztán elfutott. Hallani lehetett a cipője csattogását. És a férfi érezte, hogy egyedül van. Buta érzés – hát nem egyedül vacsorázik évek óta? Az abroszon ugyanazok a szerény pecsétek, széttördelt fogpiszkálók, és a friss újságok is mintha tízévesek lennének. Péter, Brózik Péter… Nem igaz, csak az apád Brózik, te nem! Mert hiszen akkor meg kéne ráncosodnod, kopaszodnod és felhúzni a könyökvédőt.
Nos hát akkor a Kék Pipa a sarkon!…
Magas emelvényen ült a zongorista, a többiek feje fölött. Előtte – a zongorán – egy pohár sör, olykor belenyalt, aztán tovább kalimpált. Vézna, meggörbült hátával fáradt lovasra emlékeztetett. Hirtelen belevágott a zongorába oly elkeseredetten, mintha el akarna vele száguldani.
Gábor végigment az asztalok között egy madárfejű pincérrel. A pincér kinyújtotta a kezét. – Ilyenkor már sokan vannak.
Két szürke arcú nő egyszerre nézett Gáborra, aztán lekonyult a fejük. Széles, vörös arc emelkedett fel és beleordított a füstbe. – Mi az élet?! – Mintha hullámok csapkodnának körülötte. A zajból egy akadozó hang emelkedett ki. – A trigonometriában azért még otthon vagyok. – A pápaszemes, kopasz fej kissé előrebillent, kezét kinyújtotta Gábor felé.
– Ide, ide tessék! Semmi zavarás, micsoda beszéd?! Majd megmondom, mit rendeljen, Sanyikám, hozzon az úrnak…
És Gábor már egy szőke bajuszos férfi mellett ült. – Szellemi olimpiászt játszunk és meg kell állapítanom… – elakadt, a pohárra bámult.
– Melyik a világ legbővizűbb folyója?
– A Nílus!
– Az Amazonasról se feledkezzünk meg. Heltai Pali bácsi vagyok! – A jólfésült ősz férfi felállt, haptákba vágta magát. – Nílus, Amazonas, mind semmi! Igyunk! Te is igyál, hallod-e?
Gábor csak most vette észre azt a vékony kis emberkét az asztal végén. Előtte papír és úgy írt, akár egy rágcsáló mókus. Szabályszerűen felemelte a poharat, ivott, mintha ez is az íráshoz tartozna, aztán megint visszasüllyedt. Sárga ruhás, ragyogó fekete hajú nő ment el az asztal előtt, egy pillanatra megállt.
– Hogy van, tanár úr?
– Csak, csak… – ingatta fejét a kopasz – mikor folytatjuk az angolórákat?
A szőkebajuszos felállt, mint egy vidéki közjegyző. – Sárika, hát már nem is ül közénk?! Bemutatjuk új barátunkat… Feri, Ferikém… – kiáltotta a zongoristának – valami szépet, drága fiam!
A sárga ruhás nő továbbment, szinte úszott a füstben. A szőkebajuszos leesett a székre.
– Adja a nagy hölgyet, aztán a Hibacsekkel is…
– Fogd be a szád!
– Jól van, tanár úr, nem akartalak megbántani. Jól van.
Egy pillanatra csönd lett, csak a ceruza kopogása hallatszott az asztal végéről. A tanár úr bort töltött a poharakba.
– Vae victis! – ki mondta ezt?
– Grenus, gall vezér – a kis mókus föl se nézett az írásból.
– Na, na – emelkedett fel a csontos mutatóujj –, az nincs megállapítva, hogy melyik gall vezér. Egy gall vezér, de hogy melyik?… Ki találta fel a gőzgépet?
– Ki találta fel a bort?! – A bajuszos, puffadt arc szinte súrolta Gábort. – Mit érdekel engem a gőzgép, nem igaz? Hát nem igaz, Heltai Pali bácsi?! Hanem mondok valamit és nem bánom, ha meg is haragszol, tanár úr: én ezt a Sárikát…
De akkor Heltai Pali bácsi megfogta a karját. – Disztingváljunk. – Megismételte a varázsszót. – Disztingváljunk. – Közben a tanár úrra nézett. Az hátradűlt a széken, tenyerét végighúzta az arcán.
Gábor ivott, és a pohara mindig töltve volt. Bólogatott, aztán a hangját hallotta, mintha énekelne. Egy pillanatra a sárga ruhás nőt látta az asztalnál a tanár úr mellett, aztán két gyulladásos szem:
- Writer
