– Nos, uram, elég volt, elég volt az írásból, nem embernek való. Ha megengedi, J. P. Watson, igen, igen, J. P. Watson, több füzetes regény szerzője. Talán olvasta is: „Hajó a ködben”, „Lady Schmutterley gyémántja”. Nem kell szégyellni!
– Mi az a J. P.?
– És mi az a Watson, uram, mi az a Watson? – meg tudná mondani? Mégiscsak más, mint Habaczeller Jenő. Ki kíváncsi Habaczeller Jenőre a Rottenbiller utcában?… Megjelent a legújabb Watson! Holnapra be kell fejezni, és még a fele hiányzik. Hazamegyek, beesek az ágyba. Rendben van, a feleségem nem szól semmit, az az áldott asszony. De az ágy mellé teszi a vekkert. Két óra múlva berreg… továbbírni vizes törülközővel a fejemen! – Elhallgatott, mintha egy pohárba akarna bújni. – Csak tudnám, hogy hozzam ki őket az erdőből! Már két napja bent vannak, nem lehet tovább, nem lehet! A múltkor egyszerűen befalaztam a nőt, de az más volt.
– Ne törődj vele, igyál! – Heltai Pali bácsi magasra tartotta a poharat.
J. P. Watson ivott. Hátradűlt, kigombolta a mellényét, vörös homloka pedig mintha már várná a vizes törülközőt. Gábor már csak egy-egy ugráló vonalat látott az arcokból. És akkor egy rég elfelejtett név merült fel benne, aztán az arc. Szél vágott mellettük, alakok futottak, a távolban kócos fák és az arc, a lány mozdulatlan arca szinte szállt a két tenyere között. Lehajolt hozzá, a félig lehunyt szempillák megremegtek, érezte a leheletét. A fák meghajoltak a szélben.
– Mi az, öregem, mi az?… – megint a gyulladásos szemek, de most valahogy messziről.
– Fiúk, első a becsület! Védjük a dombot, ha kell, az utolsó emberig. Parancs, parancs!
– Ezt már hallottuk, Pali bácsi.
– Kedves, kedves…
– Mit motyog?…
Gábor válla megrándult, keze az asztalra csúszott. Felállt, mintha zsinóron rántották volna. Egy darabig belemeredt a füstbe, aztán elindult – oly elszántan, mintha többé meg se állna. Valaki utána szólt.
– A konyhától jobbra.
Új, ismeretlen tájak merültek fel. Fehérkötényes férfi két hatalmas kondér között, állt és nézett, mintha most látna először embert. Egy fazékban gőz visított. A fehérkötényes előrejött. Szelíden, határozottan megfogta Gábort és egy diszkrét kis barna ajtóhoz vezette. Az ajtó kicsapódott. Testes, zsíros képű pofa nyomult elő nagy szuszogva. Odabent ceruzával rajzolt kör, abban írás. – Itt voltam. – Gábor a csésze fölött a falhoz dűlt, egy légy döngicsélt mellette. A döngicsélés és a telefirkált fal… – állati nyomorult magány. Hát nincs senki, senki? – ha visszamegy, miért megy vissza?
– Vigyázzon a ruhájára.
Olyan hálás volt ezért a pár szóért. Nem látott senkit, de tudta, hogy valaki van mellette. Valahonnan elomló, bánatos hangok, nyögés, mintha a sivatag közepén ülne valaki. Aztán csak az ajtó nyikorgott. Fölötte tábla. Odament, elolvasta egyszer-kétszer. – Ezen helyiséget oly tisztán hagyjuk el… – Mosoly sugárzott az arcán, boldog, derült mosoly. Kivonult, mint valami nagyszerű hírrel. Az arcok a füstben feléje fordultak.
– Az életet oly tisztán hagyjuk el, ahogy azt elfoglalni kívánjuk. – Ült a széken, maga elé bámult.
– Hogy van ez az élettel?
De ő csak vigyorgott és a kezét lóbálta. – Tölthet, hogyne! Ivás, rendben van!
– Egyszer a feleségemet is megírtam, villanyszékbe ültettem. Villanyszék! Mit szól hozzá?
– Rendben van!
– Te nem iszol, tanár úr? Mit búsulsz? Fel a fejjel, szervusz!
Pohár nyomult Gáborhoz: Heltai Pali bácsi. A pohár széle lilásvörös volt a bortól, és fölötte az arc szürke ráncokban lógott. A félig lekonyult, megbarnult szemhéj egy vén fogoly saséhoz hasonlított.
– Miért ismerkedek az utcán, miért járkálok nők után?… Öreg hólyag, azt mondják, öreg hólyag. Jó, rendben van, de mit értik ők ezt? Mit tudják, mi az, ácsorogni egy sarkon, kapualjban, várni, várni a tér padján! Az utcát se ismerik. Kilépsz a kapun és megcsap valami… zajok az apró utcákból, távolabbról a Körút. Aztán beleveted magad, mint az úszó. Most, most kezdődik, most jön valami! A kis mozi előtt emberek egy csoportban, akár a családtagok. Arcok, egyre újabb arcok, a falon plakátok rongyai. Egyszerre kint vagy a Körúton. Állsz, bámulsz; a neonfények, a kirakatok mind a nőket adják. Mert akkor már csak az érdekel. Lusta, ringó járású nő jön, az arca oly merev és oly kegyetlen. De a válla, a karja, a lába biztat! Mögéje kerülsz, látod a puhán aláomló haját és már ismered a derekát, a csípőjét. Melléje húzol és mint a félhold, emelkedik ki az arca. Elsodornak, aztán megint mellette vagy, utcákon, tereken át mellette. Aztán hallod a hangod, a cérnavékony, reszkető hangod. A koldus kér így. De már beszélsz, mosolyogsz, mint egy férfi.
Heltai Pali bácsi kicsit arrébb tolta a poharat.
– Van, amikor meg se szólítom, csak kísérem, mint egy lakáj. Aztán megint mást kísérek. Téli estéken megyek az utcán, már a hideget se érzem, az arcokat se látom. Nem tudom, mit akarok és hová megyek. A hang kifagyott belőlem. Nem vár egy szoba, egy ember, nincs ismerősöm a városban. El a kiskocsmák mellett, le az Üllői úton, a klinikák felé. Megállok és a síneket nézem, nem is tudom, meddig. Fölöttem a Ludovika-kert kopár fái, a klinika világos, nagy ablakai. És a fagyott csöndből kilép valaki: egy nő.
– Aztán nyáron a színes, könnyű ruhák… remegő idomok. Egy-egy mellet mintha csak odaleheltek volna. Azt se tudod, merre fordulj. Odavágódsz valakihez, de már mást nézel. És olyan az akkor, mint egy elrontott házasság. Azt se tudod, hogy rázd le és megint szabadon állsz, szabadon a körúton!
– Olykor pedig egy kócos cseléd is jó lenne, úgy mennek el a nők, hogy szólni se mersz! Lődörögsz az utcán vissza, át a másik oldalra. Magas, karcsú nő emelkedik ki: széles csípő, lan alakú lábak. Csak keringsz körülötte, nincs egy pillantása se. Ó, nem siet, nem menekül, akár a nyakába hajolhatnál, annyira nem törődik veled. Gyulladt a szemed, a szád tele porral és csak kíséred, kíséred. Eléje kerülsz, feléje emeled az arcod, aztán megint lemaradsz. Hová mehet, hol várják, hol teszi le a táskáját, hol mosolyog?
Ezt mind, mind tőlem veszik el! Befordul egy mellékutcába – utána! Várod, várod, hogy mikor tűnik el egy kapualjban. Egy pillanatra mintha megállna, talán mégis észrevett? Továbbmegy. Ezt az elegáns kosztümöt leveszik róla, frizuráját szétdobják, de nem te, nem te! Ráordítanál, az arcába vágnál: aljasság, gazság! Belép egy kapun. Megállsz és nézed, ahogy végigmegy a lépcsőházban. A lépcsőhöz nyomulsz, ő pedig megy egyre feljebb. Aztán nincs semmi, csak te, egyedül, kilökve az utcára.