A huszonegyedik utca

Fejezet 5

Fölemelte a poharát, de nem ivott. Valahonnan az üvegen keresztül nézett Gáborra, oly hűvösen, idegenül, mintha meg se szólalt volna.

– Mellbe lövi magát. – Ez jelent meg Gábor előtt, mint egy filmfelirat. Mi volt ez az utcákról és a nőkről? Szinte érezte a Körút hullámzását. Haza kéne menni; haza, de minek?… Sűrű, nehéz a levegő, és az arcok mintha egy hálóban fennakadtak volna. Mi az, táncolnak?… Heltai Pali a sárga ruhás nővel, milyen dermedt az arca. Watson egy nagy debellával, aztán levágódik a székre és csak nevet. A zongorista elrepült a füstben, utána a kövér söröspohár, akár egy rendőr.

Egyszerre megpattan a kép. Két kisfiú állt az asztal előtt összefogódzva. A kabátjuk, a kopott kis cipőjük, vékonyka kesztyűjük olyan kétségbeejtően rendes.

– Papa kérem, tessék hazajönni.

J. P. Watsonról mintha lefújták volna a mosolyt.

– Eridjetek haza, mindjárt megyek.

De a gyerekek nem mozdultak, álltak egymásba kapaszkodva. Az őrök ilyen türelmesek. Az apa pedig csak ült lehunyt szemmel, csontos arca olykor megrándult. Hirtelen felnézett, és felállt.

– Nna!

Ezzel mintha jelt adott volna. Heltai Pali bácsi is vette a kalapját, a tanár úr az ajtóból köszönt. Gábor félretolta a széket. Egy darabig az asztal mellett állt, mintha nem tudná, mit csináljon. Az emelvényen a zongorista feléje fordult: meggyötört kutyatekintetében a saját otthontalanságát, nyomorúságát látta. Kis lyuk ággyal és lavórral… – hát ide is hazamegy az ember?

Kint hűvös levegő csapta meg. Álomszerű kék fényben ringott az utca, és az ég valahogy olyan közel volt. Megállt a kocsiúton, mintha szólni akarna a házakhoz. A házakhoz, amelyek ebben a békés éjszakai fényben vidékiessé váltak.

Otthon, abban a kisvárosban, anya levelet ír. Szinte látta, ahogy fölteszi a szemüvegét és az asztalhoz ül. Csak nézi az üres papírt, aztán fölírja: – édes, jó fiam… – szálkás betűkkel az irkalapra. Picit kidugja a nyelvét.

Kocsizörgés, valaki az arcába hajolt.

– Itt ácsorog, hogy a fene!…

Két lépés és már egy ódon, idegen kapu állt előtte oly mogorván, akár egy zsémbes háziasszony.

*

Fehér reggeli fényben villant a szoba; a bútorok mintha most futottak volna a helyükre. A fogas vékony vonala oly eltévedt a homályos sarokban, az elúszó mennyezet és az aláomló ablakfüggöny – kimondhatatlan néma könyörgés. Reccsent az ágy, egy kéz tétován elindult a takarón.

De hát hol, hol van ez a szoba?… Ki lép be az ajtón, milyen arc fordul felé? Kint az elfutó utca vagy csak az udvar? Vagy semmi se tartozik ehhez a szobához? Nem lehet kimenni és nem jöhet be senki. Boldog, felelőtlen érzés: akkor hát nincs is semmi dolga, föl se kel. Lehunyta a szemét, kinyúlt, akár egy fáradt katona.

Apró, finom kis zaj vibrált a csöndben. Reccsent a padló, valaki mintha megérintené a takarót. Igen, itt áll az ágy mellett és nézi, nézi. De ha felnyitná a szemét, senkit se látna. Mégis – valaki van mellette. Férfi, nő?… és mit akar? – Gábor, Szerdahelyi Gábor, mától kezdve semmi dolgod, megtiltom, hogy taníts! Csak olvass és hallgasd a zenét, reggel pedig ne loholj, hanem menj ki a szigetre, vagy a ligetbe, és sétálj. Nézd a fákat, az eget, de ha mégis beszélni akarsz azzal a lánnyal – tudod, a tanítványoddal –, akkor hát vidd magaddal.

Néma csöndben fölzendült a szoba, de ez már nem is a szoba volt, hanem egy ragyogó napfényes sétány. Mellette Magda, és úgy nézett rá, mintha már mindent elmondott volna. Mert itt nem zavarhatta senki, ide nem jöhetett senki.

– Mi az, mi… tessék?…

Vékony kis fej az ágynál, a körgallér, aha, igen: Péter. Mintha már régen, nagyon régen itt állna és figyelne.

– Ide hallgass, elmész, és megkeresed…

Gábor fölült az ágyban, megpaskolta a párnát, szamárfészek, igazi szamárfészek. De mit kell megkeresni?

– …a huszonegyedik utcát. Fölrajzoltam, láthatod.

Kis cetli hullott a takaróra, azon nagy kör a tér, aztán két utca vékony vonala, egy kocka, meg egy borbélytányér. Fölötte egy élénk arc, szinte külön élt minden vonása. Fölcsúszott az ágyra, közel Gáborhoz.

– Ott aztán énekelhetsz este, nem ver meg a rendőr. Nem kiabálnak, nem veszekednek veled, és ha reggel tovább akarsz feküdni, senki se zavar. A boltos ingyen is ad narancsot, mert nem mindig van pénze az embernek, és a moziban nem kell jegyet váltani.

– Hol ez az utca?

– Hiszen láthatod. Átvágsz a téren, befordulsz a színháznál. Keresd meg, aztán te is odajöhetsz.

Gábor közben már fölkelt, vizet öntött a lavórba. Csönd volt, mintha Péter már kiment volna, de aztán megint hallotta a vékonyka hangját – az utcáról beszélt, a huszonegyedik utcáról. De hol van hát?… aztán csak legyintett. Az ember még beugrik ennek a… Igazán úgy beszél róla, mintha itt lenne a tér mellett. – Kilenctől tizenegyig Mohi Éva latin, német… a lány majd megint a körmét lakkozza, időnként nagyokat nevet. De hát akkor mire jó az egész? – magántanulás, házitanító? Cirkusz, hülye cirkusz! Az anyja olykor bejön, mint egy lomha, szutykos elefánt, és megáll a küszöbön. Ellenőriz, boldog isten, ellenőriz, hogy a pofájába vágnám egyszer a könyvet!

Ahogy fölrántotta a kabátját, valaki megfogta a karját: Péter.

– Hát itt hagyod?

– Mit, Péterke?

– A cédulát, amire fölírtam… – A zsebébe csúsztatta. – Aztán el ne veszítsd!

– Nem, nem, ne félj.

Beköszönt a konyhába.

Brózikné alig látszott a két gőzölgő lábas között. Valami koccant az ajtó üvegjén: sovány, égőszemű, fekete kendős arc. Csak állt és nézett. De a tekintete sütött. Két piszkafakeze fölcsúszott sovány vállára, mintha most csavarták volna ki a gyolcsból.

– Jaj, hogy ez már megint itt van!

Brózikné zsírt kent egy kenyérre, kinyomta az ajtón. Az égőszemű egy szót se szólt, kezében szinte megfeketedett a kenyér. Egy darabig még állt és nézett, aztán egy másik ajtóhoz csúszott.

– Lent lakik a földszinten, és így jár ajtótól ajtóig. Hogy megtűrik ebben a házban, csak azon csodálkozom, hogy megtűrik! Nem szól senkihez, de addig nem mozdul… Amerikába ment a fia vagy hat éve, talán több is, semmi hír! Lehet, hogy meg is halt. Ez a szerencsétlen pedig… különben azt mondják, táncosnő volt és egy herceggel… Jaj, kérem, ne kérdezzen annyit, nem látja, hogy főzök?! Mit tudják azt maguk férfiak?!… Ó, hát az valóságos regény! – egy herceg, egy igazi herceg, gondolhatja. És hogy otthagyta volna a feleségét is… miatta, igen, miatta!… Jó napot, igazán nem akarom föltartani, jó napot!