– Felemelő dolog, nem?
Így állt a hegedűvel meg a vonóval és valósággal felragyogott a fájdalomban. Fényt kapott tőle a szoba. Kissé duzzadt, gyerekes ajka nedvesen szétnyílt, a vonóval egy mozdulatot tett, és Gábor megcsókolta…
…megcsókolta, mert sehogy másképp nem tudta volna elmondani, hogy milyen kedves, mennyire ember… egy pillanatig egymás mellett voltak, aztán a lány fölnézett.
– Ez butaság.
Nagyon halkan mondta, alig lehetett érteni. Gábor vette a kalapját és ment, nem köszönt, nem nézett vissza: úgy maradt előtte a lány, kezében a leeresztett hegedűvel.
Ez a kép volt előtte, ahogy ment lefelé a lépcsőn, ez a kép, akár egy csöndes, tiszta ének békésen úszó dallama. Amikor már nagyon fáj valami, akkor tör föl az emberben ez az ének, elmossa a szenvedést, a kínt. Ha legközelebb
