Hiszen ha el tudnám felejteni, ha bármit is el tudnék felejteni! Azokat a szegény gyerekeket is látom, ahogy kettős sorban mennek a napközi otthonba… mellettük mentem, akár egy rossz testvér, aki szégyelli, letagadja őket, de mégse mozdulhat mellőlük. Vászonzacskó lógott a nyakukban, abban edény csörgött… pléhtányér, kanál. Az egyik kenyeret majszolt, és úgy forgatta a sovány nyakát. A vászonzacskóra fölvarrva a nevük szétfoszló betűkkel. Brumiller Árpád, Nagy István… – És ugyanígy mennek majd egyszer kettős sorban ki a kaszárnya kapuján, végig az utcán a pályaudvar felé Brumiller Árpád, Nagy István meg a többiek. – Én pedig akkor is egy szobában állok és valami latin vagy görög szöveget kérdezek? Meddig hallgatok még?!
Elhallgat a zene, és akárcsak egy sötét folyón úsznék lefelé… – de eg
