Az utcák egyetlen vékony vonalba szaladtak és Gábor ezen az éles pengén futott. Oldalt elmosódva kirakatüvegeken, ablaktáblákban látta önmagát, olykor eltűnve, elmerülve, aztán megint fölbukkanva… idegen, csodálkozó tekintetekben látta önmagát, riadt, bosszús mozdulatokban, ahogy félreugrottak előle. Mintha kiszívták volna körülötte a levegőt, a zajokat se lehetett hallani. Valami hatalmas szürke üvegbura alatt futott, egyre kisebb lett, egyre parányibb és nem jutott előbbre.
Valósággal beesett a kapun. Pár lépés az udvar és már zengett a csengő.
Az apa állt az ajtóban, kissé félrecsúszott svájcisapkában, kezében újsággal.
– Éppen most ment el.
Még mondott valamit, de Gábor azt már nem hallotta. Úgy zúgott a feje, és az apa arcát is szakadozott, tört vonalakban látta… mintha tányérok z
