Huzatban - Késői novellák

Chapter 3

HUZATBAN

Egy infánsnő

Egy infánsnőJön le a lépcsőn. Olyan méltóságteljes közvetlenséggel. Ki tudja! Talán mar régen ismerős ebben az öreg, pesti házban. A lakásokban, az emeleteken, a lépcsőkön. Na persze! Hiszen már többször is járt Bauer Lajosnál. Az infánsnő Henriknek szólítja. Olykor Lajos Henriknek.

Bauer ablakán kopott, vékony szőnyeg. Teljesen felesleges. Hiszen az az ablak oly sötét. Különben is itt senki se leskelődik. És ez valahogy nyomasztó.

A lakók egyszer eltűntek ebből a házból. (Hová tűntek?) De aztán néhányan mégiscsak visszaszivárogtak. (Honnan?) De, mintha sose ismerték volna egymást. Valami szégyellnivalójuk lehetett. Tétova, félénk köszönések, ha véletlenül összeakadtak a gangon vagy a lépcsőházban. Elsurrantak egymás mellett.

Meglehetősen furcsa szokásokat vettek fel. Akadt, aki a lépcsőn ebédelt. Esetleg a vacsoráját is éppen ott fogyasztotta el. Gondosan megterített a harmadik emeleti lépcső kövén. Természetesen a feleségének is helyet szorított maga mellett.

Az alázat napja!

A hónap egy bizonyos napján nem vitték le a szemetet a kukákba. Felvitték a hatodik emeletre a kuka tündéreihez. Két hajlott hátú, szürke kabátos öregasszonyhoz. Ugyan! De hiszen nem is öregek és nem is vének. Maguk az örök időtlenség. Soha egy szót se szóltak. Soha le nem vetették azt a szürke kabátot. Szótlanul nyitottak ajtót a lakóknak. Szótlanul válogattak a szemétládákban, a vödrökben. Válogattak, csemegéztek. Ide-oda surrantak a csomagok között. Meglengettek egy koszladt harisnyát. Szalámi héjat csavartak az ujjuk köré.

Az ünnepély!

Igen, a hónap egy másik napján ünnepélyt rendeztek. Iszogattak, beszélgettek. De soha egy hangos szó! Inkább valami mélységes szomorúság. Megesett, hogy valaki sírdogálni kezdett.

Hangok hullámzása.

– Nem szabad, Ilonkám… kérlek, ne…!

– De miért? Csak hadd sírja ki magát!

Egyszer egy kopaszos férfi ráborult a lépcsőház karfájára. Feje előrecsuklott, két karja lelógott a mélybe. Hányt, de olyan diszkréten.

Mögötte egy öreges hang.

– Meg kell érteni. Ervint meg kell érteni.

– Jaj, Arnold bácsi! A te örökös megértéseid…!

Ha valaki elment mellettük, felállva köszöntötték. Akárcsak az infánsnőt, ahogy levonult a lépcsőn. Poharat nyújtottak felé. Az infánsnő mosolyogva biccentett. Félretolta a poharat. A hölgyben egyébként semmi gőg. Útközben benéz egy-egy ablakon. És kit lát? Egy meztelen lányt, ahogy végighever a díványon. Egy olyan finom fenekű lányt. Ó, igen! Bauer Lajos előtt nem ismeretlen ez a lány. Mindegy. Nem fontos.

Egyszer, egyetlenegyszer megkocogtatta az ablaküveget. A finom fenekű lány finom feneke megremegett. És az infánsnő egyszer talán majd leül arra a díványra. Nincs beszélgetés. Meg se szólítja. Csak éppen egy kicsit elüldögél. Kezét végighúzza a lány fenekén.

Most mindenesetre folytatja útját lefelé. Csönd kíséri. A ház csöndje.

Gyerekhang az emeletekről.

– Hol a sapkám? Hová tettétek?

Az infánsnő megáll. Talán meg akarja keresni azt a gyereket? A gyereket és a gyerek sapkáját?

Tovább, tovább lefelé. Egy pillantást vét arra az atlétatrikós férfira. A férfi fejkörzést végez hihetetlen lassúsággal. És, mintha tulajdonképpen meg akarna szabadulni a fejétől.

Suttogó, lépcsőházi hang.

– Laudon utca! (Csönd.) De ki volt Laudon? Ki lehetett?

Az infánsnő megáll a kapualjban. A kukáknál. Alig észrevehetően felemeli az egyik kuka fedelét. Éppen csak résnyire. Egy elegáns mozdulattal beleejt egy levélkét. Bizonyára illatos levélkét.

Kinek szól a levél? Ki jön majd érte? Vagy lehet, hogy a kuka tündérei repítik el a címzetthez?

Az infánsnő már az utcán. A téli utcán.

Kifagyott villamossínek. Kifagyott, üres villamossínek. Akárcsak maga a járdasziget. Nincs ácsorgója. A jelzőtáblák semmit se jeleznek.

Kutyák csapata vágtat át az úttesten.

Alig hallható, elkínzott nyüszítés. Mögöttük néhány árny. Vadászok lehettek, de most már csak árnyak. Talán egy pékségbe akarnak benyomulni, talán egy gyógyszertárba. Ugyan! Ugyan! Ők már inkább csak besurrannak valahova.

Az utcák felásva. Táblák. Behajtani tilos táblák. De hát nincs is hova behajtani. És nincs is, aki behajtson.

Sötét árkok, mély gödrök. Sírgödrök, ahonnan már a halottak is kivesztek.

Az emberek eltűntek. A tiltások megmaradtak.

Az infánsnő még egyszer visszanéz a házra, a kapualjra, az udvarra. A vékonyka fára az udvaron. Eltűnik, szertefoszlik a levegőben.

Maradt egy árva fa.

A lépcsőház

A lépcsőházNem nyílt a lift ajtaja. Az a börtönszürke vasajtó. A lift elakadt valahol az emeletek között. Talán eltűnt. Megunta ezt a házat. Eltűnt, elrepült. Lehet, hogy egy bent rekedt lakót is magával vitt. De hiszen a lakókat is éppen úgy unta, mint magát a házat. Vagy mégis akadt egy kedvence? Egy kissé hajlott hátú öreg a lift ajtaja előtt. Szürke kalap, fekete télikabát. Benézett a lift ketrecébe. Abba a sötét, üres ketrecbe. Hurokszerű kötél lógott le valahonnan a magasból. Közelebb ment hozzá. Szemügyre vette. Ez a kötél nem tartozhatott a lifthez. Hát akkor? Arra vár, hogy lakót betuszkoljanak a kamrába? Női hang suttogása. – Ők rontották el a liftet, ha éppen tudni akarja. Az a két nyugdíjas. Molotov és Hruscsov. Egyszerre tértek haza a bevásárlásból, és valahogy úgy összepréselődtek a cekkereikkel. Egyébként soha egy hangos szót se lehetett tőlük hallani. Mi üthetett beléjük?

Elhallgatott. És most már csak valami gonosz vihogás:

Az öreg legyintett.

– Ugyan! Badarság!

A levélszekrény felé hátrált. Közben még mindig azt a kötelet nézte.

Beteg, kilakoltatott hűtőszekrény a lépcsők alatt.

Összetört pezsgőspohár. Mulatságot rendeztek? Házi mulatságot? Valaki kissé többet ivott a kelleténél, és leejtette a poharát. Kicsúszott a kezéből.

Összetört cigarettazacskó. Fel kéne venni. Ostobaság! Nem hajolgatunk! Nem pazarolhatjuk az erőnket! Az a magasba nyúló lépcsősor!

A karfák és a rácsok közönye. Az ajtók mélységes megvetése. És ők az ajtók mögött. Suttognak, pusmognak. Mintha egy rekamié teteje lecsapódna. Rádiórecsegés. Egy hang a recsegésből. – Köd… ónos szitálás. Változás nem várható. Az idő ismétli önmagát.

Ismétli önmagát, bólintott az öreg. Felfelé nézett valahogy reménykedve. Talán leereszkedik a szobája a magasból. De lehet, hogy a szomszéd szoba ereszkedik le azzal a két szürke kabátos nővel. A kuka tündérei. Igen, ez elképzelhető. Talán már lent is vannak. A kukákban turkálnak. Tulajdonképpen ott laknak. Onnan indulnak el távoli kukák felé.

Talán az lenne a legjobb, ha velük tartanék. Nem! Nekem fel kell jutnom!

Valami olyan kétségbeesett elszántság fogta el. Megragadta a karfát. Felcsúsztatta a lábát a lépcsőn, mégpedig szinte egyszerre. Az egyik meg kellett, hogy várja a másikat. A bal láb ravaszul, óvatosan kissé előbbre csúszott. A másik ingerülten utána.

Csöndes köhécselés odafentről.

– Az öreg elindult!

– Azám! Útra kelt.

– De hiszen ez az Arnold bácsi!

– Tökéletesen hülye vagy! Majd éppen az Arnold bácsi mászkál éjszaka a lépcsőházban!

– Miért? Nagyon is jól el tudom képzelni, hogy…

– Te csak ne képzelj el semmit!

– Esküszöm, hogy az Arnold bácsi!

Röhécselések, megjegyzések. A kémlelőlyukon leselkedtek. A kémlelőlyukon, meg a kulcslyukon. Továbbadták a hírt. Akárcsak a sportesemények tudósítói.

– Jól startolt, de aztán mintha…

– Leállt?

– Nem, azt azért nem lehet mondani.

– Hát akkor?

– A lábak már alig bírják. De a keze, ahogy fölfelé siklik…! Öregem! Ez kieszelt valamilyen technikát! És ebben a kéz a főszereplő!

Egy nő ideges nevetése.

– Főszereplő! Főszereplő!

Ez visszhangzott a lépcsőházban. Ezt hallotta az öreg, ahogy a kezét nézte a lépcsőház karfáján. Azok az elvékonyodott, csontos ujjak! És valahogy mégis erősek! Ahogy úgy elkapták a karfát. Elkapták és rátapadtak. Lassan, szinte mozdulatlanul kúsztak fölfelé. Mint valami különös állatkák. Mindent a hatalmukba kerítenek.

És a lábak is… Igen, valahogy jobban mozognak. Nem olyan ólmos lassúsággal. Szinte erőre kaptak. Nagy teljesítményt nem lehetett tőlük várni, de azért mégis…

Nem állt meg. Nem tartott pihenőt. Hiszen akkor többé talán már nem is tud elindulni.

Ó, ezen az úton mindent meg kell fontolni!

A kéz a karfán. A bal kéz. Benne megbízhatunk. Nem hagy cserben.

A jobb kéz tehetetlenül, szégyenkezve eltűnt a kabátzsebben. Olykor bátortalanul előbújt. De mindjárt vissza is húzódott. Lehetetlen helyzet, belátom! De hát nem csúszhatok át a másik oldalra. Képtelenség! Abszurdum!

Hangok az ajtók mögül.

– Őt hagyta ott a felesége egy utcaseprővel?

– Utcaseprő!

– És akkor kezdett el inni.

– Soha nem ivott.

– Csak amikor a felesége faképnél hagyta.

– Nem… akkor se.

– Ugyan ne mondd! Ivásnak adta a fejét.

– Nem adta ivásnak a fejét.

A kabátja szétesett, a sálja lecsúszott a nyakáról.

A bal kéz, a hűséges bal kéz levált a korlátról. Az ujjak az üres levegőben turkáltak. Kétségbeesetten keresték a korlátot.

Valaki elsuhant mellette. És, mintha megnyomtak volna egy gombot a falban.

Felgyulladt a fény a lépcsőházban. Egy nyurga, szőke lány hajolt az öreg felé. Belekiáltott az arcába.

Miért akarnak belőlem jogászt csinálni?!

Felszaladt a lépcsőn. De mindjárt vissza is rohant.

– Egyáltalán érti, mit mondtam?!

Riadt, hunyorgó tekintet a télikabátból. Ez a lány valahogy ismerős. Mintha már összeakadtak volna. És persze itt a lépcsőházban. A kukáknál. A lány ököllel verte a kuka fedelét.

– Bevágtam a kukába a fényképét!

– Kinek a fényképét, kislányom?

– Az Alapi Nóráét! Elvállalt egy pocsék szerepet! Az ő tehetségével! Hogy tehetett ilyet? – Sírásba fulladt a hangja. – De hát mégse hagyhatom itt! Ez teljesen lehetetlen! Segítsen, kérem.

Felcsapták a kuka fedelét. Elkezdődött a nyomozás.

Megtalálták azt a fényképet?

– Apa nem bízik bennem!

Lángolt a tekintete, ahogy az öregre nézett. Elkezdte begombolni azt a szétesett kabátot. Megigazította a sálat az elvékonyodott, ráncos nyak körül.

– Hallani se akar a főiskoláról!

– Főiskola…?

– A Színművészeti… természetesen!

– Igen, természetesen.

– De hát az egészből nem lesz semmi!

Kurta, kissé színpadias nevetés. Széttárta a karját. Így állt mereven, széttárt karral. Felfutott a lépcsőn.

Nyomában az öreg nehézkesen botladozva. Most nem maradhatok le! Legalábbis nem túlságosan.

Rákapcsolok! És akkor talán…

A fény kialudt.

Az öreg majdnem elhasalt. Félig rádőlt a lépcsőre, kezét hosszan előrenyújtotta.

A hangok. A ház hangjai.

– Ki az a lány?

– Hát azért talán csak megismered?

– Miért kéne megismernem?

– Örökké őt bámulod. Hogy is hívod? A finom fenekű lány!

– Nem, ez nem a finomfenekű.

– A Lakos doktor lánya… hát persze!

– Ja, aki színpadról ábrándozik! Tehetség nulla.

– Honnan tudod? Mikor láttad? Miben láttad? Semmiben!

– Én megérzem az ilyesmit.

– Te? Mit érzel meg? Csak locsogsz összevissza!

– Idefigyelj! Ha így beszélsz velem…

– Fulladj meg!

– De csak utánad

Halk kattanás. A fény felgyulladt. A lány az öreg mellett.

– Egyszer magánál szilvesztereztem.

– Nálam? Mikor szilvesztereztél te nálam?

– Hát régen. – Egy mozdulatot tett, mintha meg akarná simítani a férfi vállát. A mozdulat elakadt. A kéz úgy maradt a levegőben.

Az öreg a lábát masszírozta. Milyen lehetett az a szilveszter? Feldíszítették a szobát mindenféle színes szalaggal? Vagy nem volt semmi?

– Igen… igen! A feleségem nyitott ajtót? Emlékszel?

Csönd. A várakozás csöndje.

– Nem… nem emlékszem. Akkor még kicsi voltam. Apáékat meghívták valahova. Engem meg nem hagyhattak egyedül.

– És apád elhozott hozzánk. Elég sokáig fent voltunk. A feleségem zongorázott, és aztán ő dugott ágyba.

– Nem emlékszem.

– Persze… hiszen még kicsi voltál.

Csönd.

A lány felugrott.

– Eljön a szalagavatóra?

– Hova?

A vállánál fogva feljebb húzta az öreget. Egy pillanat és talpra állítja. De nem. Csak éppen, mintha valami páholyba ültette volna. Lépcsőházi kőpáholyba.

– Szalagavató. Az iskola rendezi. A végzősök ünnepélye, akik elhagyják az iskolát.

– Én már rég elhagytam.

– Műsort adunk. Táncbemutató. Palotással nyitunk, és aztán skót tánc, marosszéki, szepességi, görög, indián törzsi tánc, és én mindegyikben benne vagyok.

– Mindegyikben!

– A végén pedig charleston!

– Charleston… de hát az olyan régi!

– Hát éppen azért! És akkor már a vendégek is táncolnak… a szülők… meg akiket meghívtunk. Charlestonozunk! Ugye táncol majd velem?

Felnevetett. És abban a pillanatban eltűnt. Elfutott a fény útján.

Az öreg megpróbált felemelkedni. Visszacsúszott. Egy öntudatlan mozdulattal benyúlt a zsebébe a kulcs után. De mindjárt el is felejtette azt a mozdulatot.

A fény kialudt.

És most már csak a lépcsőház sötétsége. A magasba nyúló, végtelen lépcsősor, a karfák, a karfák rácsai. Az ajtók – és mögöttük a csönd.

A kukák tündérei ereszkedtek le a magasból. A két szürke kabátos nővér. Kezdődik a vadászat. Bizonyára nagy zsákmányra számítanak. Kit érdekel!

Nyitott szemmel feküdt a kövön. Mintha nagyon figyelne valamire. Amit sehol se találhat meg, és ami nincs is sehol.

Arnold bácsi

Arnold bácsiBeágyazott. Ott állt a nyitott rekamié előtt. A paplan, a nagypárna és az alsó lepedő már odabent. Nem éppen türelmetlenül, de azért… Mi lesz, öreg? Meddig várjunk még arra a nyomorult kispárnára? Mégis meddig?

Arnold magához szorította a kispárnát. Mondhatni, a szívéhez. Nem, semmi meghatottság. Tulajdonképpen el is feledkezett róla. Hosszan, elgondolkodva meredt a rekamiéra. Töprengett. Talán egy olyan kérdésen, amire nincs is megoldás.

Na igen! Beszélnem kell a fejükkel. Az utóbbi időben nagyon is izgágák a barátaink. Ostobán viselkednek. Néha egyenesen kihívóan. Családi összetűzések. Zeng tőlük a ház. Mulatságok. Házibulik. Hol az Alpáréknál, hol a Gabrovicséknál.

A Bencze Idáról már ne is beszéljünk. Kértem, könyörögtem, hogy húzzák meg magukat. Csak semmi feltűnés. Csönd! Csönd! Bólogattak, vigyorogtak. Hát persze, Arnold bácsi! Rendben van, Arnold bácsi!

Fészkes fenét! Semmi sincs rendben. Fütyülnek a fejemre.

Hol vannak már a közös összejövetelek a lépcsőházban! Meglehet, hogy éppen a lépcsőn terítettünk. Ittunk is, hát persze. De soha egy hangos szó. Beszélgettünk, vagy csak hallgattunk.

Dühösen bevágta a kispárnát. Lecsapta a rekamié fedelét. Saját magát valahogy kint felejtette.

Kinézett az ablakon.

A szemben levő ház eltűnt. Szétporladt? Elszállt? A két kőóriás magára maradt. Karjuk a levegőbe nyúlt. Már nem tartják az erkélyt. Egyáltalán semmit se tartanak. És aztán majd ők is térdre rogynak.

A háttérben csupasz falak. Sivár, sötétbarna falak.

Por szállt a levegőben. Halott házak pora.

És a lakók? Hová tűntek a lakók? Az utcán lődörögnek? Behúzódnak a kapualjakba. Ha ugyan varrnak még kapualjak.

Ó, nem olyan reménytelen a helyzet. Azért akad még egy ház! Csoda, hogy eddig nem fedezték fel. Csakugyan? Olyan biztos? Lepedők szállnak a levegőben, párnák röpködnek. Ők pedig ruhástul zuhannak a matracokra. Legalábbis az első időkben.

Vigyázzunk! Az első időkben! De aztán eljön egy nap, és elindulnak fölfelé a lépcsőkön. Megszállják az emeleteket. Megállnak az ajtók előtt. És az ajtók megnyílnak előttük.

Arnold bácsi már a lépcsőházban.

Hová indul? Kihez csönget be? Kit teremt le? Ki lesz az első áldozat?

Egy hang megállította.

– Miért dühöngsz, Arnold bácsi?

– Én dühöngök? Honnan veszed ezt?

A szőke bajuszos fiatalember csak mosolygott.

Elnézően, szinte megbocsátóan.

– De hiszen csak rád kell nézni! A válladat rángatod, legyintgetsz, és olyan képet vágsz, hogy az ember megrémül.

Arnold bácsi lejjebb jött. Két lépcsőfokkal lejjebb ereszkedett.

– Mikor alakítottátok azt a zenekart?

– Ó, Arnold bácsi! Arra a házi zenekarra gondolsz?

– Ahol te vagy a dobos.

– Azt mondják, van némi tehetségem.

– Gratulálok, fiam! Csak dobolj, dobolj! Majd lesz még közönséged is.

– Nem számítok ilyesmire. És a többiek se… hidd el. Csak olyan szerény kis házi mulatság.

– Ne mondd! Tudjuk, mivel végződik az ilyesmi. Ordítozással. Verekedéssel.

– Mikor volt itt verekedés, Arnold bácsi?

– Ezt komolyan kérded?

– Na jó, hát egyszer-kétszer. Véget vetünk az ilyesminek. Esküszöm.

– Idefigyelj, Pajor Laci! Te egyebet se csinálsz, mint esküdözöl. És az eredmény…? Majd megnézhetitek, hol találjátok magatokat!

Pillanatnyi csönd.

És már a lépcsőház kórusa. – Hol?! Hol?!

Lakók lógtak a lépcsőház karfáján. Rémülten nyöszörögtek.

– Mit mond?!

– Hová visznek bennünket?! Egy éles hang.

– Maga miért fenyegetőzik örökké? Meg tudná mondani?

– Ugyan kérem! Nem fenyegetek én senkit! Hátat fordított a társaságnak. Elindult lefelé. Egy női hang valahonnan a mélyből.

– Már jó a lift, Arnold bácsi! És nem is az a két nyugdíjas rontotta el.

– Két nyugdíjas?

– Ostobaság az egész. Pletyka. Azért, mert bevásárlás közben felcukkolták őket a csarnokban… és valami szóváltásba keveredtek! A Molotov meg az a másik… na, hogy is hívják…

– Ne törje rajta a fejét.

– De ugye maga el se tudja képzelni, hogy a liftben szatyorral püfölték egymást?

– Hagyja abba, kérem! Nem érdekelnek a nyugdíjasai. Se az egyik, se a másik.

– De hát én is csak úgy hallottam. Megmondjam, hogy kitől?

– Ne mondja meg.

Gyalog ment lefelé. Gyalog folytatta útját.

Kövérkés, barna pulóveres férfi fogadta odalent. Széttárta a karját.

– Arnold bácsi! Emlékszel még a Mocsányi és Lakosra?

– Mocsányi és Lakos… – És elmosolyodott. Váratlanul olyan könnyű boldogság fogta el. – De hát az régen volt, nagyon régen!

A Mocsányi és Lakos duó!

– A rádióban énekeltek.

– Még a rádió őskorában. Ahogy éjszaka lefeküdtem, föltettem a fülhallgatót, és ők meg…

– Jön a lux, jön a lux, jön a luxusvonat… fogd a cso… fogd a cso… fogd a csomagomat… Hirtelen elhallgattak.

– Arnold bácsi! Tudod, hogy a Mocsányi még él.

– Nem, nem hiszem.

– De komolyan!

– Nem, nem! Se a Mocsányi, se a Lakos. Köpés csattant a lépcsőház kövén.

A barnapulóveres dermedt rémülettel. – Ez… ez csakis valami…

– Üzenet.

– Mit mondasz, Arnold bácsi?

– Üzenetet kaptam.

– De hát csak nem képzeled…?!

– Nem képzelem. Tudom. És meg is értettem.

A barnapulóveres eltűnt.

Arnold bácsi magára maradt.

Odafentről szánalmasan gyáva vihogás. Mintha kezek csúsznának lefelé a korlát repedésein, horzsolásain. Kifeszített, lapos tenyerek. Ajtók alig hallható csukódása.

Arnold bácsi egy darabig még odalent álldogált. Nézte azt az enyhén remegő köpést.

Elindult a hátsó lépcsőház felé. Egyáltalán nem céltalanul. Inkább, mint aki nagyon is megtervezett egy sétát. És az első állomás a hátsó lépcsőház.

A fal mintha lehámlott volna apró, szutykos darabokban. Egy-egy sárgásbarna folt. A lépcső elvékonyodott, fekete korlátja. Oldalt a falnál egy szétesett kosár.

Szatyrok ereszkedtek le a lépcsőn. Szatyrok és papírzacskók. Két szürke kabátos nő a falhoz lapulva. Színtelen arcok, hártyás tekintetek. A tündérek. A kuka tündérei. Megmerevedtek. Szorosan a falhoz tapadtak. Az egyik váratlanul megmozdult.

– Szervusz, Noldi!

Arnold bácsi elmosolyodott. Félig lehunyta a szemét, mintha álomba süllyedt volna.

De hát mi ez? Mit jelentsen ez?

Valaha együtt rohangáltak a gangon? Noldi és a kislány? Lehet, hogy most is ott kergetőznek? Végig a gangon, a lépcsőházban és a hátsó lépcsőházban?

Hopp! Megvagy! Elkaptalak!

Nem ér a nevem!

Ilyen nincs! Elkaptalak!

Nem ér a nevem!

Hopp! Megvagy! Elkaptalak!

Nem ér a nevem!

Ilyen nincs! Elkaptalak!

Nem ér a nevem!

Arnold bácsi fölnézett. Most már nem mosolygott.

– Mindig ezt kiabáltad. Nem ér a nevem.

Csönd.

– Mintha nem is lenne neved.

A nők elsurrantak Arnold mellett a szatyraikkal. Egy riadtan suttogó hang.

– Kezét csókolom!

Ő pedig a rácsot fogta. Két kézzel kapaszkodott a rácsba, ahogy utána kiáltott.

– Miért mondod ezt? Mi az, hogy kezét csókolom?! Hallod?! Mi az, hogy kezét csókolom?!

A nővérek eltűntek.

Egy szigorú tekintetű férfi hajolt Arnold bácsi felé.

– Hol a hatvanhetes?

– Mit akar a hatvanhetestől?

– Meg akarom találni, ha nem haragszik. A múlt héten még itt állt a maguk háza előtt. Most már az állomás tábláját se látom. Tudna valami felvilágosítást adni?

Semmiféle felvilágosítást nem tudok adni. És úgy érzem, hogy…

– Nem érdekel, hogy mit érez. A hatvanhetesről szeretnék valamit hallani.

És még mielőtt Arnold bácsi megszólalhatott volna. – Ide egyszer bekanyarodott egy villamos. A hátsó lépcsőház felé intett. – Arról se tud semmit.

Csönd.

– De igen. Egyszer régen… nagyon régen, egy nyári délután. Egy villamos átvágott az udvaron. Se utasa, se vezetője. Úgy jött magányosan. Érdekes, ezt még apa se akarta elhinni.

– Ne kritizáljon! Szóval, hol tűnt el az a kocsi?

– Hát itt a hátsó lépcsőházban. (Szünet.) De hát miféle kérdések ezek? Egyáltalán ki maga?

– Egy utas, aki nem tud utazni. (Más hangon.) És mikor jött ki a villamos?

– Soha.

– Akkor könnyen lehetséges, hogy…

– Tessék! Nézzen utána! – Arnold bácsi ordítani kezdett.

– Nyomuljon beljebb! Mozduljon már!

– Majd egyszer máskor. Ha egy kicsit több időm lesz. Most elő kell kerítenem a hatvanhetest! Átvágott az udvaron. Szétfoszlott a kapualj homályában.

Arnold bácsi valahol az emeleten bukkant fel. Benézett egy nyitott ablakon. A fal mellett heverő.

Igen, azé a finom fenekű lányé. De most eltűnt.

Hová tűnhetett?

Egyszer egy előkelő hölgy üldögélt a heverő sarkán. Lassú, gyengéd mozdulatokkal simogatta a finom fenekű lány finom fenekét. Szépek voltak. Istenem, oly szépek…!

Beülök a lányhoz, és megvárom. Talán csak nem hajít ki. Talán csak megtűr egy öregembert a dívány szélén. Csöndes lány. Csöndes és kedves. Beülök hozzá.

De nem ült be.

Csak nézte az üres heverőt.

És már egy másik ablak alatt.

Odabent egy asztalon ólomkatonák. Ólomkatonák hadserege.

Egy körbenyírt hajú kisfiú felsorakoztatta az angol gyarmati csapatokat. Elégedetten szemlélte őket. Hátrafordult az apjához.

– Az angol katonák mindig nyugodtak és csokoládét esznek.

Az apa valahonnan az asztal végéről felemelt egy spenótzöld katonát. A tányérsapkája is spenótzöld. Kezében merészen előretartott revolver. Az apa magasan a fiú feje felé emelte. Odavitte az ablakhoz.

– Trockij, a forradalom vezére.

– Ne mondja! – Arnold bácsi közelebb hajolt Trockijhoz. – Én a Kairó kávéházban találkoztam vele.

– Mikor találkozott maga Trockijjal a Kairó kávéházban? Meg se hallotta. És inkább csak úgy magának mondta ott az ablak alatt.

– Sakkoztunk. Egy bástya fórt akart adni. Visszautasítottam.

– Na és?

– Mit na és?! Megvert. És nem is egyszer.

– Na látja!

– Mi az, hogy na látom?! Remekül sakkozott, de nekem akkor se adjon fórt!

Csönd.

– Végigverte az egész mezőnyt a Kairóban. Nagy játékos… mester! – Behajolt az ablakon. – De mérhetetlenül gőgös.

– Tegye hozzá, hogy gőgös zsidó.

Arnold bácsi megfogta Trockijt, és a szoba felé fordította.

– Nem teszem hozzá.

Otthagyta az ablakot.

Egy másik ablak, egy másik szoba.

Sárga műanyag vödör a fűtőtestek elzárócsapján.

Apró vízcseppek koppanása.

Fejfájós hang a szobából.

– Nagyon érdekli a vödör? Nem akar vele elbeszélgetni?

– Én magával nem akarok elbeszélgetni.

Arnold bácsi egy lépcsőházi ajtó előtt. Odabent a padló riadt reccsenése.

Ne rémüldözz! Nem töröm rád az ajtót. Nem csöngetek és nem is kopogtatok. Se nálad, se másnál.

Kutya nyüszítése egy ajtó mögül. Elvadult, kétségbeesett nyüszítés. Hosszan elnyújtott gyereksírás. Majd csak valami kaparászás. A szőnyeget tépkedi. Elvékonyodott vinnyogás. Eszelős ugatás.

Semmit se tehetek érted, öreg. Semmit.

Arnold bácsi a negyedik emeleti gangon. Odalent a másodikon. Végigsimított a g**g rácsán. A kacskaringós cirádákon.

Az a fiú itt ült a rács előtt. Lebámult az udvarra. Egyszerre csak előredöntötte a homlokát. Lassan, nagyon lassan és valami hihetetlen szívóssággal benyomta a fejét a rács közé. Úgy maradt beszorulva mozdulatlanul.

Mögötte csönd. A ház hideg, fenyegető csöndje. Valaki felvisított mögötte.

– Noldi!

Es akkor elkezdődött a visongás, a rángatás, a húzkodás. Ó, igen, a nyakánál fogva húzták, rángatták.

– Ez sikerült, Noldi! Ezt jól megcsináltad! Csak kerülj ki onnan!

– Hallja, azért talán most mégse fenyegesse!

– Csak nem azt akarja mondani, hogy…

– Ki kell hívni a tűzoltókat!

– Nem megy másképp!

– Telefonáljanak már a tűzoltóknak!

Arnold bácsi odaült a rácshoz.

Ki rántott ki innen? A Fili! Hát persze hogy a Fili! Félrelökte a többieket, és egyetlen mozdulattal…

De miért akarták kihívni a tűzoltókat?

Átment az udvaron. Megállt a porolórúd mellett. Csönd vette körül. Fölnézett az emeletekre. A gangokra, a rácsokra.

Valaki megszólalt mellette.

– Miért nincs vasárnap előadás?

– Előadás?

Egy vékony, szőke lány meredt rá mélységes szemrehányással.

– De hát ez egyszerűen elképzelhetetlen! Hogy vasárnap nincs előadás! Egyetlenegy színházban se… egyáltalán sehol!

– Talán majd jövő vasárnap.

– Akkor se! (Kis szünet.) Mi a véleménye erről? Talán helyesli?

– Nem, dehogy!

– Talán most már csak kedden lesznek előadások? Kedden és pénteken?

– Esetleg szerdán délelőtt.

– Mit akar ezzel?

– Semmit… semmit. Hiszen ez elképzelhetetlen. – Elhallgatott. Majd alig hallhatóan. – Vagy nagyon is elképzelhető. Miért ne? Még szerdán sincs előadás. Hiszen a színészek már elhagyták a színházat. El se búcsúztak egymástól. Egyszerűen szétszóródtak.

A lány éles, gyanakvó tekintete.

– Mit motyog, maga vén motyogó?

– Hát csak úgy motyog a vén motyogó.

A lány felé intett. Eltűnt az udvarból.

Odafent a szobában. Arcát két tenyere közé rejtette.

Nincs ebben semmi különös. Egy pasas leköpött. Megtörtént ez már mással is. Es engem még csak el se trafáltak. Bár ez tökéletesen mindegy. Torkig vannak velem. Elegük van belőlem. Hiszen örökké csak azt hajtogatom, hogy

Csönd! Csönd!

Egyáltalán honnan veszem a bátorságot? Mi vagyok én? Próféta? Egy lépcsőházi próféta?

Kinézett az ujjak rácsai közül. Tekintete megakadt a szemetesvödrön. Rájuk is gondolnom kell. A kuka tündéreire.

Odament a könyvszekrényhez. Kiemelt egy vékonyka kötetet. Tanidzaki: Egy hibbant vénember naplója. Úgy találomra belelapozott. Nem voltak kedvenc részletei. Maga a könyv a kedvence.

A mind erősebb tájfun egyre közeledett, és mind erősebb szelet és esőt hozott. Én ma délelőtt, ahogy terveztem, mégis elutaztam Koruidzavába. Velem, jött Szacukó és Szaszaki is, az utóbbi másodosztályon. Szaszaki egyre aggodalmaskodott az idő miatt, kérlelt, hogy halasszam holnapra az utat, de sem én, sem Szacukó nem hallgatott rá. Mindketten furcsamód nemtörődöm hangulatban voltunk, mintha csak azt mondanánk: – Hadd, fújjon az a tájfun!

A mind erősebb tájfun egyre közeledett, és mind erősebb szelet és esőt hozott. Én ma délelőtt, ahogy terveztem, mégis elutaztam Koruidzavába. Velem, jött Szacukó és Szaszaki is, az utóbbi másodosztályon. Szaszaki egyre aggodalmaskodott az idő miatt, kérlelt, hogy halasszam holnapra az utat, de sem én, sem Szacukó nem hallgatott rá. Mindketten furcsamód nemtörődöm hangulatban voltunk, mintha csak azt mondanánk: – Hadd, fújjon az a tájfun!Behajtotta a könyvet. Az asztalra dobta.

Hadd, fújjon az a tájfun!

Felkapta a vödröt. Indult kifelé.

A lift vasajtaja mellett megnyomott egy gombot. A vödröt könnyedén a térdéhez verdeste.

A lift kedélytelen zörgése odalentről. Akárcsak egy álmából felvert házmester. De azért mégiscsak feljött.

A lány nevetett rá a liftből, ahogy kinyílt az ajtó.

– Mit csodálkozik? Ez a szenvedélyem… a liftezés. Mondja, beszállna végre?

Arnold bácsi beszállt.

Útközben a lány arcát figyelte. Finom, fahéj színű arc. Egyszer beállítottam hozzá egy staniclival. Abban néhány sóskifli. Hogy jutott eszembe? Mi ütött belém? És éppen sóskifli! Ő nyitott ajtót. Kedélytelen előszobai arc. Belenézett a staniclibe. Mondja, mit akar ezzel? Visszagyűrte a stanicli száját. Igazán kedves. Ropogtassa csak el! Az ajtó becsukódott. Még hallottam az apa hangját: Ki csöngetett? Az Arnold bácsi? Miért nem hívtad be?

Azt mondják, színésznő akar lenni.

Azt mondják, egyszer öngyilkosságot kísérelt meg. Hogyan? Mivel? És miért? Mindegy. Most liftezik. Ez a szenvedélye. Nézte, nézte azt az arcot, majd váratlanul.

– A kis Eyolf kimaradt!

A lány döbbent tekintete. Mintha egy harmadik személy szólalt volna meg.

– Szinte teljesen érthetetlen. Úgyszólván mindent olvastam Ibsentől. A legtöbb darabját persze színházban is láttam. De a kis Eyolf kimaradt.

A lift zökkent egyet. Mintha vissza akarná lökni az utasait. Még egyet zökkent, de most már kevésbé fenyegetően.

A lány kinyitotta a lift ajtaját.

– Tessék!

Arnold még nem indult.

Ez a lány egy szót se szólt útközben. A kis Eyolfra se reagált. Hülyeség! Mégis mit vártam? Hogy meginduljon egy társalgás ezen az első osztályú légi úton?

Elindult a kukák felé. Fölcsapta az egyik kuka fedelét. Mélyen belehajolt, ahogy beleöntötte a vödröt.

Felsóhajtott.

– Hát, tündérkéim, azért ínyencségekre ne számítsatok!

A kuka fedele lecsapódott.

De ő még nem mozdult. Félig felemelte azt a vasszürke fedelet. Még egyszer belenézett a kukába. Keres valakit? El akar búcsúzni valakitől?

A lány ingerült hangja a lift ajtajából.

– Visszajön?

– Nem.

A vödörrel együtt kilépett a kapun.

A lány nem csukta be a lift ajtaját. Arnold bácsi után nézett.

Elment.

Csak így egy szemetesvödörrel! Mintha sétára indulnának. Miért is ne? Akad, aki kutyát sétáltat, akad, aki szemetesvödröt. Esti séta a ház körül. Vagy talán ki a Margitszigetre. Átruccannak Budára. Mi közöm hozzá! Oda mennek, ahova akarnak. Tőlem akár világgá mehetnek!

Halk nevetés az emeletekről.

De hiszen ez Arnold bácsi! Felszaladt a lépcsőn. Ugyan! Hiszen akkor látnom kellett volna. Meg aztán nem tud ő már lépcsőn szaladgálni. Dehogyisnem! Tőle minden kitelik.

Egy barna zakó a kukára dobva. Ő hajította oda, mielőtt elment?

Mi közöm hozzá? Mi közöm ehhez az egészhez?

Arnold bácsi! Azt hiszi, nem tudom, hogy ott lapul a kapu előtt a vödrével! Bújjon már elő!

Elhallgatott. Majd megint csak azt mondta.

– Mi közöm ehhez az egészhez!

A kihűlt lépcsőház gunyoros csöndje.

Beszállt a liftbe. Benyomott egy gombot. Oly mindegy, hogy melyiket. Reménykedett valamiben? Még várt valamit? Talán, hogy ezen a légi úton összeakad Arnold bácsival? Hogy egyszerre csak megjelenik a vödrével?

Egy felirat jelent meg.

Elmentem almáért.

Elmentem almáért.Ki ment el almáért? Lehet, hogy ide rakja be a liftbe? Majd jön érte valaki. Vagy éppen senki. Aztán itt rohad meg.

A lift zökkent egyet. Megállt.

Ő meg egy ajtó elé lépett.

Dr. Beregi Arnold.

Az ajtó résnyire nyitva.

Újra elolvasta a névtáblát. Megvonta a vállát. Jól van, Arnold bácsi! Hát mégiscsak fellopakodtál? Remek trükkjeid vannak. Az egészet csak azért eszelted ki, hogy…

Benyitott.

A dívány fogadta. A díványra hajított pizsama. Akárcsak maga Arnold bácsi. Leheveredett, és most már egyáltalán nincs kedve felkelni. Minden mozdulat felesleges. A lány leült a dívány végére. Összehajtotta a pizsamát. Egyik ujját gyengéden a másikra. Oldalt fektette. Így mégiscsak jobban esik az alvás.

A papucsok a dívány előtt gyanús békességben. Csúnya veszekedés előzhette meg ezt a kibékülést.

Egy elszórt cédula.

Fejet oldalt hajtani

azon négy-öt cseppet a hallójáratba

vattával elzárni.

A lány valahogy elszörnyedve olvasta.

Arnold bácsi! Mi ez? Miért kell a fejet oldalt hajtani? És mi van a hallójárattal? Újra és újra elolvasta,

vattával elzárni

vattával

vattával.

Hirtelen felállt.

Az asztal felé indult. De a ruhásszekrényt nyitotta ki.

Egy nadrág rogyott a lába elé. Mintha már régen leste volna az alkalmat, hogy valaki felfigyeljen rá. Gyengédségre számított.

A lány lehajolt érte, felemelte.

Talán kivasalom, ha van itt egyáltalán vasaló.

Mi van itt egyáltalán?

A nadrág elsírta magát. Dőlt belőle a por, a homokos kavics.

Nem, ezt mégse lehet! Hiszen tele lesz vele a szoba. Talán inkább a konyhában.

Csakhogy a nadrág már kisírta magát. Száraz józansággal lógott a lány karján.

Az felnézett az emeletre.

Szikár, katonás tartású nő le-föl a negyedik emeleti gangon. Botja minden lépésnél koppant a kövön.

Német katona az első világháborúból. Irodai szolgálat.

Mereven előrenéz. De azért pontosan látja, hogy itt állok ebben a konyhában egy nadrággal. Méghozzá Arnold bácsi konyhájában, Arnold bácsi nadrágjával. Odaszól valakihez. A bot egy helyben kopog. Rólam beszél. Beszámolót tart. Az a bizonyos valaki mindjárt előrejön a g**g végéről.

A szürke kabátos nővérek pedig felszállnak a kukákból. A kuka tündérei. Felszállnak mindenféle ragacsos, koszos csomaggal, hulladékkal. Hogy ismét alámerüljenek. És aztán majd végig a gangon a hátsó lépcsőház felé. Vagy éppen itt surrannak el az ablak alatt.

Egy öntudatlan mozdulattal lecsúsztatta a nadrágot a hokedlire.

Megzörrent az ablak. Zörgött, csörömpölt, rázkódott. Dührohamot kapott. Talán ettől az idegen lánytól.

Csakugyan. Mintha rászólt volna. Vegye csak fel szépen azt a nadrágot a hokedliról. Talán mégse ott a helye! Ne merészelje otthagyni!

És ha merészelem. Kinek mi köze hozzá!

merészelem. De azért felemelte. Kissé meglengette. Hiszen talán elbóbiskolt a hokedlin. Milyen lehet egy nadrág álma?

Egy gyerekhang suttogása. A falakon keresztül egy távoli szobából.

– Te! Figyelj csak!

– Figyelek, persze.

– Mit izgat téged egy nadrág álma?

– Mi az? Gondolatolvasó vagy?

– Meglehet. (Pillanatnyi szünet.) Tőlem sokkal érdekesebb álmokat kaphatsz.

– Ez komoly?

– Tudod mit? Adok néhány álmot.

– Kedves tőled.

– Tudod, hol tartom őket?

– Nem tudom.

– Hát persze, mert nem árulom el senkinek. Csak Noldi bácsinak, meg most neked. Szóval, a spájz felső polcán.

– És éppen Arnold bácsinál?

– Nekem Noldi bácsi. Senki más nem szólíthatja Noldi bácsinak.

– Gratulálok.

– Nála van a legjobb helyen. Ezt elhiheted.

– Nem is kétséges.

– Milyen álmot akarsz? Rosszat? Hogy üldözzön valaki végig az emeleteken? Vagy inkább te üldöznél valakit?

– Hm… azt talán mégse.

– Hát akkor?

– Igazán nem akarlak megbántani, de most talán semmilyet. Se jót, se rosszat. Ugye nem haragszol?

Nem jött válasz. Csak a fal pergett végtelen egyhangúsággal.

A lány azért még nem mozdult.

– Egyébként kissé beképzelt vagy. Akad még valaki, aki Arnold bácsit Noldinak hívja. – Elhallgatott egy pillanatra, majd olyan rejtélyesen. – Ahogy azok ketten ott pusmogtak a hátsó lépcsőházban! Arnold bácsi és a kuka tündére. Hogy melyik? Az egyik vagy a másik? Mindegy. Hiszen ugyanaz az arc, az a hártyás tekintet, az a mocskos, szürke kabát. Noldi! És a kuka tündére elkapta Arnold bácsi kezét, magához szorította. Megőrültél! Nem akarsz nekem kezet csókolni! Régen ismerhette a tündért, talán együtt jártak iskolába. Vagy talán a térről, az utcáról. Gyerekkori szerelem… igen, az meglehet.

Egy kilincs bosszús csattanása.

– Pletykálkodunk, te pletykafészek! Pletyka! Pletyka!

Az ablak zörgött.

A kilincs csattogott.

Hirtelen csönd.

Ahogy átkelt az előszobában, megint hallotta azt a távoli elmosódott hangot.

– Nem gondoltad meg?

– Nem, kisfiú. Tartsd meg az álmaidat.

– Nem is tudnál velük mit kezdeni. És ne mondd nekem, hogy kisfiú.

A hang elhalt.

A lány megint a félig nyitott szekrény előtt. A nadrág eltűnt a karjáról. Elszállt. Vagy egyszerűen lecsúszott a karjáról valahol az előszoba útján.

Megérintette egy fekete öltöny vállát. Arnold bácsi ebben járt temetésre. Ugyan! Arnold bácsi egyáltalán nem járt temetésre. Nem érdekelték az ilyen ostoba szertartások. Ezt a lépcsőn magyarázta apának. Apa néhány lépcsőfokkal feljebb. Úgy mosolygott Arnoldra, mint egy gyerekre. Meg tudom érteni. Arnold a fejét rázta. Dehogyis tudja megérteni! Talán még mondott volna valamit, de apa felszaladt a lépcsőn.

Arnold bácsi! Merre jársz azzal a vödörrel? Azért valahol csak leteszed? Valahol csak megpihensz? Egy mozi előcsarnokában. Odabent már nincs vetítés. Nincs vendége a nézőtérnek. Egy üres futballpálya leszakadt tribünjei között. Egy téren, ahol nem akadtok össze senkivel.

Olykor valahonnan előtör egy csapat bőröndökkel, hátizsákokkal, szatyrokkal, mindenféle csomagokkal. Beszélni nem beszélnek. Mintha nem is ismernék egymást. Csak éppen úgy véletlenül összeverődtek. És most valami sötét dühvel benyomulnak egy kapualjba, megszállják a házat.

Te meg csak nézed őket. Mindenkit ismersz. Azokat is, akik megszállják a házakat, és azokat is, akiket kiüldöznek.

Arnold bácsi! Hogy van ez?

Lópaták kemény kopogása az udvarról. És egy kétségbeesetten nyöszörgő hang.

Mióta járkálnak itt lovak? Mondja meg nekem valaki! Miért nem mondja meg nekem valaki?

Ezt azért meg kell, hogy nézzem! De nem nézte meg.

Ez a könyv az asztalon! Elegáns kis kötet, és úgy általában elegánsan zsebre vágják. De most az asztalra hajították. Egy helyen szétnyílt sértett önérzettel.

– Igen, ezt olvashatta Arnold bácsi, mielőtt elindult. Mélyen belehajolt. A könyv meg is nyomódott itt a sarkán. Hát most már így marad. Arnold bácsi akkor még talán nem is tudta, hogy útra kel. (Miféle útra?) Mikor gondolt rá először? Egyáltalán, hogy jutott eszébe? Olvasni akart, belemerülni ebbe a könyvbe? Vagy éppen csak úgy sietősen néhány sort. Nem, ő semmit se csinált úgy sietősen.

De hát miféle könyv ez?

Közben valami rossz érzés fogta el.

Arnold bácsi keze kinyúlik valahonnan a levegőből, és ráver a vállára. Hallod-e, te lány! Belecsúszott a szövegbe.

A mind erősebb tájfun egyre közeledett, és mind erősebb szelet és esőt hozott. Én ma délelőtt, ahogy terveztem, mégis elutaztam, mégis elutaztam Koruidzavába. Velem jött Szacukó és Szaszaki is, de az utóbbi másodosztályon. Szaszaki úgy aggodalmaskodott az idő miatt, kérlelt, hogy halasszam holnapra az utat, de sem én, se Szacukó nem hallgatott rá. Mindketten furcsamód nemtörődöm hangulatban voltunk, mintha csak azt mondanánk: – Hadd fújjon a tájfun!

Abbahagyta az olvasást. Megint az a furcsa érzés. De nem a kéz érintésétől. Nem is bánta volna, ha Arnold bácsi megfogja a vállát vagy a nyakát. Akkor valahogy az egész kissé ismerősebb. Szacukó és Szaszaki – kik ezek? Mindenesetre japánok. Ezt a hülye is kitalálja. Egy férfi utazik velük – miféle férfi?

Rájuk törhet a tájfun.

Visszahajtotta a könyvet a címlapra.

Tanidzaki Dzsunicsikó

Egy hibbant vénember naplója.

Aha, egy hibbant vénember. Az egyik nő a felesége, másodosztályon utazik, és mintha nem is lenne valami nagy kedve ehhez az egészhez, de a vénember, meg az a fiatal lány… az a gyönyörű, fiatal lány… akiért az a vénember megvesz…

Arrébb tolta a könyvet.

Ismét magához rántotta. Egy sort újra elolvasott.

A mind erősebb tájfun egyre közeledett, és mind erősebb szelet és esőt hozott.

A mind erősebb tájfun…

A mind erősebb tájfun…

Dr. Beregi Arnoldnak

Dr. Beregi Arnoldnaka hetedik ügyosztály.

Ez állt finom, karcsú betűkkel azon a megfeketedett ezüsttálkán. A tálkán egy meggörbült papírvágó kés. De ez már később kerülhetett oda. Nem a hetedik ügyosztály ajándéka.

Ügyosztály.

Kikopott szó, rég elfelejtett ismeretlen szó. A lány soha nem hallotta.

Fekete ruhás férfiak egy örökké homályos szobában. Valamilyen iratok fölé hajolnak mélységes csöndben. Nem beszélnek egymással. De ebben nincs harag. Csak éppen nincs szükségük szavakra.

Most éppen körülállnák valakit. És ez a valaki senki más, mint Arnold bácsi. Az urak kezében pohár. Néhány szavas felköszöntő. Magasra emelkednek a poharak.

Az egyik úr átnyújtja a tálkát Arnold bácsinak. Arnold bácsi mosolyog. Sorra koccint mindenkivel.

Meddig tartott ez a meghitt kis ünnepély?

Befejezés – egy szakállas úr néhány percig kézen állt a terem közepén. Halk taps. Bravózás.

A papírvágó kés lecsúszott a tálkáról.

A lány felemelte, és beleszúrt a levegőbe.

– Arnold bácsi! Hová lett a hetedik ügyosztály? Különböző színű tengeri kagylók, csigák a tálka mellett. A lány egyiket se merte megérinteni. Hiszen még bennük a tenger zúgása. A tenger nem feledkezett el róluk.

Arnold bácsi olykor végigsimított rajtuk egy bizalmas, kissé szórakozott mozdulattal.

És ilyen lehetett az a mozdulat, ahogy belevetette magát a tengerbe. Ahogy előrenyújtotta a karját egy kagyló után?

Az a mozdulat, ahogy az utcán egy pocsolya fölé hajol?

Lassan felemelkedik. Fogja a vödröt, és elindul valamerre.

Te, Arnold bácsi! Locsolj le valakit! Csak úgy útközben a pocsolya vizével.

A pocsolya vízből.

Senki se sétál. Hová tűntek a sétálók?

Hurcolkodnak. Egyik utcából a másikba, egyik házból a másikba, egyik szobából a másikba. Hurcolkodnak. Örökké hurcolkodnak.

Hangok törtek be az emeletekről. Éles, tolakodó hangok.

– …mert egyszerűen nincs senki, aki bezárná a kaput!

– Mert egyszerűen nincs kapu, ha nem vette volna észre!

– És különben se adjon utasításokat.

– Arnold bácsi soha nem adott utasításokat. A lány megismételte a szobában.

– Soha nem adott utasításokat.

Megcsörrent a telefon.

Felkapta a kagylót.

– Halló!

De akkor már csak az a sötét zúgás. És abból egy női hang.

– Ha éppen tudni akarja, én soha életemben nem törekedtem arra; hogy…

Elmosódott férfihang, de azt már nem lehetett érteni.

Eszelős zúgás.

Lihegés.

Fájdalmas nyögés.

Elfulladt lélegzet.

Egy távirat a telefon mellett.

Drága Arnold bácsi, nagyon szeretnék veled beszélni, kérlek, hívj fel! Szeretettel ölel, Vera!

Vera! Ki lehet ez a Vera? Miféle lány? Azt hiszem, nagyon fiatal és örökké nyüzsög. Mit akarhat Arnold bácsitól?

Gyűrött rajzlap lógott le az egyik könyvespolcról; leemelte. Ráhajította a hibbant vénemberre. Vera alkotása, nem vitás. És az se, hogy Arnold bácsi buzdította ezt a lányt. A hűséges, kis tanítványt. Lelket öntött belé. Ne add fel! Nem szabad feladnod! Ennyivel tartozol a tehetségednek!

Na, nézzük!

Mindenféle figurák egy lobogó gyertya körül. Nem, ezek nem is figurák. Orrok, különféle orrok. Fenséges, határozott vonalú orrok. Olyan cézáriak. Vagy éppen lágyak, behorpadtak. Orrlyukak sötét barlangja. A homlok hátracsúszott. Néhány szégyenkező hajszál.

Érezte, hogy valaki áll mögötte. Nesztelenül jöhetett. Nem érdekes.

De akkor megszólalt a hang.

– Beköltöztél Arnold bácsihoz?

Lassan megfordult.

Apa, hát persze! Feléje hajol, megpróbál mosolyogni, ettől még riadtabb az arca. Nehezen szánhatta rá magát erre az útra.

– Fáradtnak látszol, apa.

Ő meg hosszan nézte a lányát. Mióta ül itt? Mindenesetre valahogy berendezkedett. Oly otthonos.

– Arnold bácsi?

– Mit akarsz tőle?

– Meghívott, vagy csak úgy beugrottál hozzá?

Nem felelt mindjárt. Majd ahogy széttárta a karját.

– Arnold bácsi elment.

Az apa arca alig észrevehetően megrándult. Ezzel még nincs befejezve. Még jön valami. Még jönnie kell valaminek.

– Egyedül ment el?

– Nem, egy vödörrel. Egy vödör társaságában.

A lány elmosolyodott.

– Megvárom.

– Mikor jön vissza?

– Egyáltalán nem jön vissza.

Az apa most már nem tudott megszólalni. Minden kiveszett belőle. Maga se tudta, honnan jön az a fáradt, elnyűtt hang.

– Hát akkor?…

A novellista

A novellistaLeverő látvány az a néhány sor a cetlin. Föléje hajolt, többször is elolvasta. Valósággal beleragadt.

Úgy állt a parkban, mint egy fölfelé fordított esernyő. A szél fodrozta a ruháját, kopottas kalapján a műcseresznye, mintha le akarna esni. Papírzacskóból kenyérmorzsát szórt a gyepre. Közben azt a verebet figyelte, ahogy a galambok elől elkapja az ennivalót.

Szemtelen! Milyen szemtelen!

Aprókat nevetett. Sötét szájában felmerült az egyetlen fekete, fáradt, alvilági utas.

És itt leállt. A fáradt, alvilági utast eltüntette.

Hány novellában merült már fel! Sötét száj, és abban az a fáradt, alvilági utas.

Meg egyáltalán ez az öregasszony.

Na jó, ezt szépen összetépjük.

Nem tépte össze. Mintha azért még tervezne vele valamit. Ki tudja! Talán megkeresi a gyilkosát. Aki majd minden megaláztatástól megszabadítja. Felállt az asztaltól. De közben csak azt a pár sort bámulta. Nem tudott elszakadni az öregasszonytól. Lassan az ágy felé távolodott.

Megint az öregasszony előtt.

Kavics csapódott a galambok közé. Azok szétrebbentek.

Mit hasalok itt az asztalon? Mit kapirgálok? Felejtsük el ezt az öregasszonyt! Felejtsük el ezt az egészet!

Megint az ágy felé, majd megint az asztal felé.

Az az út az ágy és az asztal között!

Hirtelen lehajolt a szőnyegre, de valami olyan gyengédséggel! Az ujjával fésülgette a rojtokat hosszan elnyújtott mozdulatokkal. Mint aki egy lány haját simítgatja.

A simogatás abbamaradt. Kissé hátrébb csúszott. Nézte, nézte a művét. Köröket rajzolt fölötte a tenyerével, közelebb, egyre közelebb. Hirtelen összeborzolta, és otthagyta.

Egy vékonyka széken az ablak mellett.

Parányi erkély szemben levő ház lerongyolódott falán.

Esetleg átmegyek és ott üldögélek. Rágyújtok egy szivarra, és csak füstölgők a sötétben. Nem hiszem, hogy kijönne a házigazda. Nincs is házigazda. Soha senkit nem láttam azon az erkélyen. Nem igaz! Egyszer egy nő könyökölt a korláton. Hátrafordult. Beszólt a szobába. Majd felém intett.

Zempléni kissé ünnepélyes, távoli hangja.

– Az utolsó novelláimat kegyelmi állapotban írtam. Úristen! Mikor írtam én kegyelmi állapotban!

Egy könyv lapjai peregnek szédületes gyorsasággal. Valaki lexikont olvas. Ezt a feladatot tűzte maga elé. Vagy éppen rárótták ezt a feladatot?

Átmegyek Arnold bácsihoz. Ő biztosan tud valami tippet adni. Írjak? Tovább folytassam ezt a reménytelen kínlódást? Tartsak hosszabb pihenőt? Vagy egyáltalán hagyjam abba?

Arnold bácsi semmit se olvasott tőlem. Soha egy árva sort se.

Egyszer valami folyóiratot nyomtam a kezébe.

Kedves mosollyal visszacsúsztatta.

– Ne bántsuk egymást.

Azért most mégis megnyugtatna.

Nem, őt hagyjuk ki a játékból.

De hiszen eltűnt. Napok óta nem akadtam vele össze. Napok óta? Hetek – talán már hónapok óta. Mi történhetett? Itt hagyta a házat? Egyébként mostanában többen is eltűntek. De hát Arnold bácsi! Ő volt a lelke a lépcsőházi vacsoráknak. Egyszer még hegedült is. Csakhogy nem a lépcsőházban, és nem este. Fényes délelőtt és odakint az udvaron. Az udvar közepén. Egyszerre csak ott állt mellényben és keménykalapban, egy régi kedves slágert játszott. A lakók a gangon. Nevettek, tapsoltak, pénz dobáltak. Arnold bácsi meghajolt, és a lépcsőház felé intett. – Bandi! Arany Bandi! – Egy törpe beszaladt és összeszedte a pénzt.

Akkor ismerkedtem meg Lippertnével. Lippertné stabil szépség. Szép vasárnap este, szép a legpocsékabb hétfő reggel, kedden, szerdán, a hét minden napján, a nap minden órájában.

Szövődött köztünk valami?

Szövődött köztünk valami?Lippertné is eltűnt.

Lippert egy darabig még itt maradt. Rendkívül udvariasan köszöngetett. Mintha mindenkitől külön engedélyt akarna kérni, hogy még hadd maradhasson ebben a házban. Mintha eddig is csak a felesége miatt tűrték volna meg.

Egy hang valahonnan a szomszédból.

– Kösd össze az ágakat! Nem érted?

Nem jött válasz. Az a másik talán már elveszett az ágak között.

Ágak? Miféle ágak? Miféle fák foglalták el a szobát? És talán nemcsak azt a szobát?

A fák betörtek a házba. És most össze kell kötözni őket.

Gyanakodva sandított a padlóra. Sarjad-e már a fű? A padló füve. Miféle növények törnek elő a falból?

Ezek elől menekült el Arnold bácsi? Nem, annak valami más oka lehetett.

Ki tudná megmondani? Talán csak az egyik kukatündér. Melyik? Hiszen teljesen egyformák abban az elkoszolódott, szürke kabátban.

Egyszer a hátsó lépcsőházban olyan meghitten beszélgettek. A kukatündér mintha kezet akart volna csókolni. Arnold bácsi elhárította.

Ránéztem az állóórára. Öt perc múlva tizenegy.

Itt az idő! Levisszük a vödröt.

Kint a konyhában felemeltem a szemetesvödröt.

Ez még félig sincs tele. És ki dobált ide almahéjat? Sosem eszem almát.

Indulhatunk.

De nem ebben a bordó melegítőben. Olyan szerencsétlenül kinyúlt. Meglehetősen ragacsos. Összeakadhatok valakivel.

Régen társas életet éltünk. Igen, mindig összejöttünk néhányan. Beszélgettünk, iddogáltunk. Egy nő szendvicseket készített. Talán Berecz Ilona. Persze mindez még Arnold bácsi idejében.

A nyitott szekrény előtt. Gyengéden megérintette a zakók vállát, kissé arrébb tolta őket. A nadrágokat is megvizsgálta. Vizsgálat alá vetette őket.

Egy barna öltöny került eléje. A könyöke kikopott, a nadrág meg olyan rojtos. A zakó begyűrt zsebe. Még érződött az az ideges mozdulat. Mintha mindenki elhúzódott volna mellőle. Köszönjük a társaságát, de most már elég! Magának már régen nem itt a helye! Hogy hol? Talán egyszer majd mégis kitalálja.

Világoskék pulóver vékony, fehér csíkkal. Sportos, elegáns. Az mégiscsak másképp mutat. Csakhogy tegnap is ebben vittem le a vödröt. Tegnap és tegnapelőtt.

Sötétszürke öltöny. Olyan nagyvilági, mondhatnám fennhéjázó. Azért nem kell túlöltözni. Esetleg megbánthatok valakit.

Halszálkás zakó.

Ez stílusosabb. Halszálkás zakó sötétzöld nyakkendővel. Gondosan öltözködött. A nyakkendőt kétszer is megkötötte.

Fogta a vödröt. Elindult éjszakai útjára. Szakállas fejek fogadták körös-körül a lépcsőház falán. Sötét gúnnyal nézték.

Ő meg rájuk kiáltott.

– Miféle némajáték ez? Mióta csináljátok? Elég volt ebből! Elég! Szólaljatok meg! Nem értitek? Szólaljon meg a kórus!

A kórus nem szólalt meg.

Nem szállt be a liftbe. Inkább csak úgy gyalog. Így mégis nagyobb az esélyünk. Mire? Mégis mire? Talán, hogy felbukkan az infánsnő. Ugyan csak egyetlenegyszer találkozott vele. Egy téli reggel jött le Bauer Lajostól. Azt mondják, Lajos Henriknek szólítja.

A harmadikon kinyílt egy ajtó. Megjelent egy kopasz fej. Kopasz fej, borotválatlan arc.

– Bocsánat! De lenne itt valami az ön számára.

– Igazán?

– Egy szinopszis. Egy rendkívül érdekes szinopszis.

– Mit csináljak vele?

– Kérem, olvassa el.

Nem hívott be. És csak úgy félig húzta be az ajtót maga mögött. És felém is csak úgy félvállról. De ez inkább riadtság, mint fölényesség. Talán valaki figyeli odabentről a szobából. Valaki figyel, felügyel, mindent hallani akar.

– Feltétlenül meg kell ismernie ezt a könyvet. (Szünet.) A csillagok robbanása. Talán így foglalhatnám össze. A csillagok felrobbannak.

– A világ vége.

– Épp ellenkezőleg. Százezer új világ születik.

Százezer új élet! És ha majd átadom a szinopszist…

– Nem adod át!

– De mama, kérlek! Te nem tudod, ki ez az úr!

– Nagyon is jól tudom. Vödröket cipel.

– Valóban, asszonyom! Vödröket cipelek, mégpedig…

– Szutykos szemetesvödröket!

– De közben egy nagy gondolkodó!

– Hát abban kételkedem.

– Teljes joggal, asszonyom. És nem is zavarok tovább.

– Ne menjen el, kérem!

– De hát az édesanyja…

– Ő néha kissé ingerült. (Szünet.) Hadd világítsak meg valamit ön előtt. A szinopszis ügyében engem bizonyos mulasztások terhelnek.

– Ugyan!

– De igen! Be kell vallanom, hogy az anyagiak miatt.

– Ó, azok mindig közbeszólnak.

– Selyemszalagokat kell vasalnom. – Elhallgatott. Majd valami végtelen mélabúval. – Selyemszalagok! Selyemszalagok!

– Érdekes lehet.

– Inkább kifizetődő. Külföldről is vannak megrendeléseim.

– Hát akkor nem lehet meghátrálni.

– Nincs felmentés! Nem lenne szabad mással foglalkoznom.

Csönd.

Majd megújult erővel.

– Tudja mit! Odaadom önnek ezt a könyvet. Ingerült hang a szobából.

– Vili! Gyere be! Ne kelljen még egyszer mondanom!

Vili eltűnt. Én meg a vödrömmel a csukott ajtó előtt.

Talán mégis bele kellett volna nézni abba a szinopszisba. De hát miféle szinopszis? És mit akar vele? Filmet csinálni? A szétrobbant csillagokból? A százezer új világból?

Egy óra szaggatott sivítása valahonnan fentről. Álmából ébredt fel? Lidércnyomásos álmából?

Végignéztem a vödrön. Visszagyömöszöltem egy hosszan kilógó újságpapírt. Ne haragudj, de így nem mutatkozhatom veled. Megint végigcsorgatod magad ezzel a nem is tudom miféle lével. Lehet, hogy rövidesen elválnak útjaink. Mégis, ha megjelenik egy lány… mondjuk a Szombati Virágszál, vagy a Lakos doktor lánya… Bár azt hiszem, nem fenyeget ez a veszély. Mintha a Lakos lány is elhagyta volna a házat. Az apjával egyszer összefutottunk. Elrohant mellettem olyan űzötten. Bizalmatlan ingerültség az arcán. Mint aki attól fél, hogy kérdezek tőle valamit. Kifaggatom. Faggatja a fene! De azért majd mégiscsak megkérdezem tőle, hogy…

Valaki lekiáltott a magasból.

– Idefigyeljen! Ha a szőke nőnek még egyszer szól a kutyája miatt, hát akkor vigyázzon magára! Nagyon vigyázzon!

Nem néztem fel. Minek?

Egy ajtó nyikorgása. Valaki néz onnan fentről. Nem akar semmit. Csak éppen figyel. Érdekli, hogy viszem le a vödröt. Váratlanul mégis megszólal egy hang.

– Nem akar földiepret venni?

A trolik! Ahogy jönnek végig a havas, csatakos utcán. Egy szétvert hadsereg lefokozott, száműzött tábornokai. Kopottan, züllötten, tele gyűlölettel. Begyűjtik az utasokat, rázzák, rázogatják őket az eszméletlenségig. Azok szédülten támolyognak, elvágódnak, végiggurulnak a földön. Egymásnak ütődnek, összekoccannak. A tábornokok meg gurigáznak velük. Ez a guri-gurijáték.

A trolik! Ahogy jönnek végig a havas, csatakos utcán. Egy szétvert hadsereg lefokozott, száműzött tábornokai. Kopottan, züllötten, tele gyűlölettel. Begyűjtik az utasokat, rázzák, rázogatják őket az eszméletlenségig. Azok szédülten támolyognak, elvágódnak, végiggurulnak a földön. Egymásnak ütődnek, összekoccannak. A tábornokok meg gurigáznak velük. Ez a guri-gurijáték.A tábornokok lassan, lomhán indítanak. Hirtelen rákapcsolnak – és bele a tömegbe. Kipécéznek egy nőt, egy gyereket. Utcákon áthajszolják. Olykor eltűnnek, majd ismét felbukkannak, és megint az a hajsza. Halálra tapossák Propillnét.

A tábornokok lassan, lomhán indítanak. Hirtelen rákapcsolnak – és bele a tömegbe. Kipécéznek egy nőt, egy gyereket. Utcákon áthajszolják. Olykor eltűnnek, majd ismét felbukkannak, és megint az a hajsza. Halálra tapossák Propillnét.Ebből azért kihozok valamit. Egyszer már belevágtam, de elakadtam.

a züllött tábornokok (sztálinisták?) maga az utca

az utca alakjai

öregek

gyerekek

asszonyok

Propillné

Nem szállok le róluk! Megeshet, hogy többször is elakadok, de akkor se!

Egy hisztériás buldog, az vagy, öregem. Semmi más.

Suttogó hang töltötte be a lépcsőházat.

– Egy fiatal lány hajol a cselló fölé. Játszik, ki tudja, mióta. Egyedül van a csellójával, a zenével. Béke ömlik el rajta. Nem földöntúli béke. Az a tiszta, kevéske béke, ami még egyáltalán megmaradt a földön. (Csönd.) Ismerős szöveg?

– Nem tudom.

– Nem tudja? Igazán? Maga mondta el a Bethlen udvarban. Egy kiállításon a Bethlen udvarban.

– A Bethlen udvarban nem rendeznek kiállításokat.

– Ne mondja! A Láng András csaknem minden évben…

– A Láng András!

– És az a fiatal lány?

– Miféle fiatal lány?

– A csellós lány. (Csönd.) Na, erőltesse meg magát egy kicsit. A csellós lány alkotója. (Csönd.) Elfelejtette? Nem emlékszik rá? Nem akar rá emlékezni?

Megemeltem a vödröt

– Dolgom van. Láthatja.

Újra indultam a vödörrel. De valahogy olyan öregesen meggörnyedve. Mint aki valamilyen hegyről ereszkedett le. És minden lépésnél attól tart, hogy megbotlik.

A Lakos lány! Hol láttam utoljára?

Hát hol is láthattam volna!

Odalent a kukánál. Mélyen belehajolt az egyikbe. Valósággal belevetette magát. Turkált, kotorászott, de olyan dühvel.

Köszöntem.

Meg se hallotta. Egyre csak azt kiabálta.

– Nem kerül elő! Soha… de soha nem kerül elő!

– Elakadt egy pillanatra. – Meg kellett büntetnem!

Mellette a partnere. Igen, igen, a partnere! Arnold bácsi!

– Meglesz, kedvesem. Nem szabad feladnunk. Mögöttük álltam. Észre se vettek. De hát mégis mit hajíthatott a szemétbe? Mi az, ami soha, de soha nem kerül elő?

Körülnéztem abban a sivár kapualjban. A vödröt lóbáltam. És akárcsak tőle kérdezném. Ki az, akit meg kellett büntetni? Kit és miért?

– Szemét szerepeket játszott! Mindent elvállalt… az ő tehetségével!

Kimerülten belelógatta karját a kukába.

– Meg kellett volna bocsátanod. – Arnold javított – Vagy legalábbis elnézőbbnek lenned.

– Elnézőbbnek?!

– Egy színésznőnek néha meg kell alkudni.

– Hát nem! Én soha!

– Honnan tudod?

– Arnold bácsi ismert színésznőket?

– Ismertem. Az egyik nagyon szeretett bevásárolni. Főleg zöldségfélét.

– Milyen szerepeket kapott?

– Rosszakat.

– Nem vágta a pofájukba?

– Nem hinném.

– De hát ez bűn. Egy tehetségnek nem szabad…

– Talán nem volt elég tehetséges. (Csönd.) Én nagyon szerettem.

És még mielőtt a lány mondhatott volna valamit.

– Ketté is tépte azt az arcot?

– Talán nem.

– Talán…

Megint elkezdődött az a kétségbeesett kotorászás.

Száraz kenyerek repültek ki, törött övegek, behorpadt dobozok, tojáshéjak, egy fél pár cipő, szakadt szőnyegdarab. Es egy szürkészöld fedelű, vékonyka könyv.

Ki lehet a szerzője? Talán éppen én.

Egyszer mintha adtam volna egy kötetet, dedikálva hát persze.

Nem néztem meg. Nem akartam elolvasni a nevet. Ezt senki se kívánhatja tőlem.

De hát miért hajította ki? Annyira unta? Vagy bele se nézett? Lehet, hogy bele se nézett?

A vödör a térdemhez csapódott. Nem tudott megnyugtató választ adni.

A könyveknek is megvan a maguk sorsa.

Ősrégi, elmeszesedett mondat. Nemzedékek ismételgették elhülyült iskolás buzgalommal. És tessék! Most én is!

Megint csak odalent a kukák sorfala előtt (Elmozdultam valaha is innen?) Végignéztem rajtuk. Akárcsak egy gyászszertartás résztvevői.

Néztem őket, és egyszerre csak kibukott belőlem.

– Nekem nincs közönségem!

A kukák se tudtak vigasztalást nyújtani. A vödör beledőlt az egyikbe, valami olyan mélységes együttérzéssel.

Nem csuktam le a kuka fedelét. Vártam. Még mindig vártam. Kell, hogy jöjjön valaki. Egy lány a házból. Egy látogató az utcából.

Senki se tűnik fel.

Arnold bácsi egy kültelki templom padjában vár valakit. Beszélgetésre készül.

Senkit se vár. És nem készül semmire.

Egy pocsolya fölé hajol.

A lány ott kuporog mellette.

Ő meg szinte könyörögve.

– Menj haza, kedvesem! Menj! Menj!

A kuka fedele lecsapódott.

Beszállhatunk a liftbe. Nyugodtan beszállhatunk. Befejeződött a kiruccanás. Jó kis mulatság volt.

Megálltam a lift ajtajánál. Majd nekivágtam a lépcsőknek. Azért legyünk stílusosak.

Még mondtam néhány borús bölcsességet. Aztán már csak nyomultam fölfelé.

Ajtó csapódott odafent. Egy szandál csattogása, ahogy valaki lerohant. Ebből a csattogásból egy hang.

– Arnold bácsi! Visszajöttél?

A hang elakadt. A csattogás abbamaradt. A lány néhány lépcsőfokkal lejjebb jött. Egyik lábát a levegőbe lógatta. Nézett azzal a megfakult, kifosztott arcával.

– Ja, csak maga az!

– Csak én.