Chapter 4
2425 Words
ESZTER TÁRSASÁGA
Hát igen! Itt az egész társaság!
Eszter tulajdonképpen még benne az álomban. De mégis látta őket a langyos, reggeli fényben, ahogy az ajtó előtt álldogálnak, hajladoznak. Bebocsátásra várnak. Vagy éppen csak be akarnak köszönni, mosolyogva, bocsánatot kérve. Jó reggelt, Eszterke! Pihenj csak, aludj. Igazán nem akarunk zavarni.
A társaság. Eszter társasága.
Oly otthonosan közlekednek. Otthonosan és tapintatosan. Dezső ugyan néha lehamuzza a terítőt. Valaki egyszer kint felejtett egy üres konyakospoharat. Mégpedig mosatlanul. Az ilyesmit nem lehet rossz néven venni. És nem is jelentkeznek minden reggel. Olykor hónapokra eltűnnek. Hosszú hónapokra.
Majd egész váratlanul…
Mi ez a pusmogás az ajtó előtt? Alig hallható nevetgélés. Készülnek valamire? Meglepetés? Felköszöntő? De hát se névnap, se születésnap. Őket egyébként nem is érdekli az ilyesmi. Miért is érdekelné?
Kintről suttogás. Nem, ez nem is hang. Inkább csak lélegzés. Visszafojtott szuszogás. Akárhogy is, ma kissé tolakodók. Eddig még sose merészkedtek az ajtóhoz.
Egy ingerült mozdulattal magára kapta a hálóköntösét. Fölrántotta az ajtót.
Vékony, barna szvetteres nő szódásüveggel a kezében.
– Mit akarsz azzal az üveggel?
– Ne haragudj, de úgy vettem észre, hogy…
– …nincs szódám! Kifogyott a készlet. Hát majd én gondoskodom róla, drága Dorkám!
– Éppen ettől akartalak megkímélni.
– Te csak ne akarj engem megkímélni semmitől. (Szünet.) És maga mit ütögeti azt a teniszlabdát, Pigniczky?
A kopaszos férfi, szerény öntudattal.
– Pályára lépek, kedves Eszter.
– Hol lép maga pályára? És miféle pályára?
– Nem akarok most erről nyilatkozni.
– Nyilatkozni! Még hogy nyilatkozni!
– Ne komiszkodj vele, Eszter.
Egy szétnyitott újságból jött a hang.
Dezső figyelmesen olvasott, fel se nézett. És mintha meg se szólalt volna. Egyáltalán, mintha soha meg se szólalt volna. Nincs más, csak olvasgatás, na és persze szivarozás.
Eszter elnézte azt a mélyen előrehajló nyakat. Egy mozdulatot tett, talán végigsimít rajta. A mozdulat elakadt. Csak egy kurta kérdés.
– Mit találtál benne?
Dezső egy pillanatra felemelte a fejét. Belemosolygott a levegőbe. Lepöccintette a szivar hamuját.
Visszabújt az újságba.
Eszter meg úgy a vállán áthajolva.
– De hiszen nem is lapozol. Ugyanazt az oldalt olvasod. Megmondanád, hogy mióta?
Dezső beleveszett az újságba.
Eszter meg, mint egy tanár, aki rajtacsípte a diákját.
– Sárfolyam öntötte el a vidéket a kiadós esőzést követően.
Hangok a háta mögül.
– Sárfolyam!
– Sárfolyam!
– Mi az? Kórus alakult?
Hátranézett arra a két alakra, Dorka és Pigniczky! Dorka mélyen lehajtotta a fejét, Pigniczky a padlóhoz ütögette a teniszlabdáját.
– Dugja már el azt a koszos labdát!
– Kérem… kérem…
– Szóval, folytathatom?
Nem folytathatta. Az újság eltűnt. És Dezső is eltűnt. Maradt a gyűrött, kissé lehamuzott terítő.
Csönd.
Majd Pigniczky.
– Nagyon siethetett. Az újságot a hóna alá csapta, és iszkiri, el innen!
Eszter egy pillantást vetett rá. Egy olyan lesújtó pillantást. Az abroszt simogatta.
– Sehol se tudott ilyen nyugodtan olvasni.
– Talán azért mégse ez volt a kedvenc helye. Talán azért mégis akadt valahol egy törzsasztala.
Dorka panaszos, szemrehányó hangja.
– Majdnem lesodorta a terítőt!
– Dezső még soha nem sodort le semmit.
– Végignézett Dorkán.
– Mi van rajtad?
– Mi lenne, Eszterkém? Egy szvetter.
– De miféle szvetter? Honnan szedted ezt a kedélytelen, barna…
Csakugyan, Dorka kisasszony! Azért ez mégis különös.
– Pigniczky! Miért kell magának mindig közbeszólni!
– Ma nagyon ingerült, Eszterkém. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha…
Felszállt a szekrény tetejére. Egy bocsánatkérő mozdulat, és már sehol.
– Csakhogy észhez tért! – Elhallgatott. Megint csak a húgát nézte. – Mikor jártál te ilyen szvetterben?
– Hány üveg szódát hozzak? Kettő elég lesz?
– Hagyd már azt a szódát! – Egy gyöngéd mozdulattal felemelte állát. – A kék volt a kedvenc színed.
Dorka összehúzta magát. Akárcsak szélrohamba került volna.
– Ott nem lehet parádézni.
Ott – Parádézni!
– Ott, ahol mi vagyunk. (Szünet.) Nincs okom panaszra. Bármikor kaphatok pihenőt, és a hangnem is kifogástalan.
– Ne a hangnemről beszélj nekem! A szvetter! A te kék szvettered… elvették?! Most mit nézel úgy? Azt kérdeztem, hogy…
– Igen, Eszterke. Értettem.
– Dehogy értetted! Semmit se értettél! – Megint elkapta az ingerültség. És szinte szótagolva. – Azt akarom tudni, hogy elvették-e a szvetteredet, vagy magadtól adtad oda… önként…
– Most már mennem kell. Ne haragudj, hogy feltartottalak… ne haragudj, kérlek.
– Arra felelj nekem… arra kell felelned…
Senki se állt előtte.
Belekiáltotta a szoba csöndjébe.
– Na nem, Dorkám! Azért ez még nem egy lezárt ügy! Itt még tisztáznunk kell egyet-mást! Utánad megyek, és meg is talállak!
Mintha egy láthatatlan zsinóron húzták volna. Közben egyre csak azt ismételgette. Meg kell találnom… meg kell találnom!
Egy autó a járdán. Koszos, sáros. És még így is fölmerészkedett, ilyen állapotban! De hát ez képtelenség! A járda a gyalogosoké. Csakhogy sehol egy gyalogos. Hová tűntek? Talán már ki se merészkednek az utcára.
Cédula a kocsi sötét ablakán.
ELADÓ!
Ki adja el, és kinek? Se eladó, se vevő. Hohó! És az az arc az üveg mögött! Valósággal világít az a sápadt arc. Mintha most bukkant volna fel az ülés alól.
A férfi egy ingerült mozdulattal lerántotta a cédulát. Összegyűrte. Behajította az ülés alá. Kivágta a kocsi ajtaját.
– Tessék, üljön be!
– Na, nem. Köszönöm.
Elindult a kocsi mellett. – Csak maradjon. Ne zavartassa magát.
Érezte, hogy a kocsi lassan követi. Hirtelen rádudált, és eléje vágott.
– Nem gondolta meg?
– Mit kellett volna meggondolni?
– Régebben sokat sétáltunk együtt.
– Nem emlékszem rá.
– Nagyon is jól emlékszik rá. És arra is, hogy mit mondott, amikor végleg elváltunk.
– Milyen drámai! Szóval, mit mondtam?
– Hogy akasszam fel magam!
– De nem akasztotta fel magát.
– Honnan tudja?
Mereven nézte Esztert. Majd alig hallhatóan.
– Én láttam, mint egy főbe lőtt szökevényt, eldőlni az időt.
– Mit akar ezzel? Egyáltalán mi ez?
– Egy halhatatlan verssor.
– Talán maga írta?
– Darázs Endre. Vallja be, hogy sohase hallotta ezt a nevet.
– Jó, bevallom. Na és?
– Na és! Na és! Maga örökké csak a vállát vonogatja, és közben ez a Na és! Na és!
Kiugrott a kocsiból.
– A magáé!
– Mit beszél?
– Jól hallotta. Ez a kocsi a magáé.
– És mit csináljak vele?
– Azt csinál vele, amit akar!
Azzal belerohant az utcákba.
Ők pedig kettesben maradtak. A kocsi meg az asszony.
Soha nem szabadulok meg tőle. Akárhová megyek, velem tart. Minden mozdulatomat figyeli. Ha beugrók egy kapualjba, utánam nyomul. Egy féltékeny férj. Méghozzá ilyen rozoga állapotban.
Mit tehetek érte? Mindenesetre le kell mosni, átfényesíteni az ablakokat, meg porszívózni. Belemászni és alaposan kiporszívózni.
Hallod?
Beléd mászok!
Közben úgy elnézte a kocsit. Rátette a tenyerét az orrára.
Egy fenét! Mégse köthetem hozzád az életemet! Azt azért nem kívánhatod. Nevetséges. Néhány tétova lépés. Közben hátra-hátranézett.
A kocsi nem követte.
Egy sötétzöld kút mélyén. És ez oly megnyugtató. Semmi se zavarhatja meg ezt a csöndet.
Kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa a falat. Leveleket simogatott, puha, bársonyos leveleket. Egy ág megérintette az arcát.
De hiszen ez egy udvar! Egy öreg ház fákkal benőtt udvara.
A fák elfoglalták az udvart, beleragadva a földbe, kissé oldalt dőlve. Az ágak ráhajoltak az ablakokra, valósággal elborították. Az ablakokban alig látható arcok. Háttérarcok. Árnyékarcok. Homályosan elvesző foltok.
Eszter az ablakok alatt. Bekopog valakihez. Lehet, hogy kicsalogatja az egész társaságot. Kicsalogatja? Kiparancsolja! Mégse poshadhatnak örökké odabent! Mulatságot rendezünk. Kerti ünnepélyt.
Gallyak váratlan, durva reccsenése. Mintha egy tank tört volna be a fák közé. Egy tank vagy legalábbis egy kocsi.
Utánam jött. Hát persze hogy utánam jött. És én még azt hittem, hogy megléphetek. Sőt! Talán még örül is, hogy eltűnök. Hiszen a gazdája olyan pofátlanul sózta rám. Olyan gyalázatos, megalázó módon.
Még néhány alattomos reccsenés. És aztán a csend.
Ő meg valahol a közelemben. Mindjárt rám dudál. Pimaszul, bizalmasan. Tegyem ezt vagy azt. Kezdődik a szolgálat.
Nos, uram, nézzünk szembe egymással!
Megfordult.
Egy félig összetört zongora a fák között. Hogy került ide? Kivonszolták? Megragadták, és kivonszolták?
Mindegy. Most már mindegy.
A fák föléje hajolnak. A levelek, gallyak, ágak elborítják. Az elvadult kert befogadta.
A zongora egy napon majd megszólal. Hangversenyt ad. Hogy mi a műsora?
Eszter elmosolyodott.
Azt hiszem, ez nem gond. Igazán gazdag repertoárja lehet. Ki tudja! Talán régi, kiöregedett operaénekesek is megjelennek a fák között. Odalépnek hozzá, és rég elfelejtett áriákat adnak elő. Soha előadásra nem került áriákat.
Csakhogy én azt már nem várom meg.
Szűk, kanyargós folyosó.
Egy férfi rohan a folyosón. Merészen veszi a kanyarokat. Az a szürke egérarc! A tekintete meg világít.
– Vadas Endre!
A férfi nem nézett vissza.
– Mi az?! Meg se ismer? Szomszédok voltunk. Ki se mozdult a szobájából. Egyszerűen begubózott. Most meg mindenféle figurákat fest a tűzfalakra. A tűzfalakra meg az alagutakra! Maga át akarja festeni a várost! Vallja be! Vallja csak be!
De Vadas Endre már elvágtatott.
Ő meg egy udvarban lekopott, csupasz falak között.
Egy összegabalyodott háló lógott le a nyolcadik emeletről.
A Házhalász eresztette le. Öreg, nyomorúságos alakokat emel fel a mélyből. Csavargókat, akik betévedtek ide.
És most talán éppen őt.
Egy konyhában állt. Kopott kanalat nézett a konyha asztalán.
Hatalmas, üres terem. A padló már régen kikopott. De hát csakugyan olyan üres ez a terem?
Egy nő vetkőzött a félig lehúzott redőny mögött. Lusta, elnyújtott mozdulatokkal végigsimított a vállán, a karján.
– Azt hiszem, maga nem engem keres.
Elhallgatott. Majd olyan fázós hangon.
– Ők nem jönnek át ide.
– Ők? Kik azok az ők?
– Itt kávéznak a tükörteremben, de soha nem jönnek át, még csak véletlenül se.
– Gőgösek?
– Nem mondanám. Inkább csak tartózkodók. Kedvesen vihogó lóti-futi lányok szaladtak át a termen süteményes tálcákkal, konyakosüvegekkel, poharakkal.
– Vendégeket vár?
– Ó, csak néhány régi barátomat. Nem élek éppen társasági életet, de azért néha ide is bebotlik valaki.
– Nem akarok zavarni.
– Egyáltalán nem zavar. És maga különben is…
A vállánál fogva betolta egy terembe. Aranyos barna gömb emelkedett fel ebből a szürkeségből. A széle szakadozni kezdett, majd szétolvadt. Mintha váratlanul elszégyellte volna hivalkodó ragyogását.
Páholyok merültek fel. Páholyok végtelenbe vesző sora. Áttetszően vékony alakok hajoltak egymáshoz. Sustorogtak, bólogattak.
– …kiment sétálni az erdőbe, és azóta soha többé…
– …azt akarja mondani, hogy senki se látta?
– Soha senki.
– Különös, azért ez mégiscsak különös.
– Egyszer hallottam egy hasonló esetről…
Elhaltak a hangok.
Eszter felnézett a falra.
Tükör sehol. Hát akkor mi az, hogy tükörterem? Miféle tükörteremről locsogott a nő? Egyáltalán az a szomszédság!
Senki sincs a szomszédban! Ha most hirtelen kinyitnám az ajtót…! Ugyan már! Semmi közöm hozzá. Se a nőhöz, se a társaságához. Talán csak azok a lányok, azok a kedves lóti-futi lányok!
Elindult a páholyok mellett. Olykor megállt egy-egy asztalnál. Egy arcot keresett, ahogy a csésze fölé hajol, de egy pillanatra talán mégis feléje fordul.
Valaki jött mögötte. Lépésről lépésre követte nesztelenül, de oly makacsul. Akárcsak egy teremőr a gyanús idegent.
Eszter ismét megállt egy asztalnál.
A kísérő hűvös hangja.
– Kávéznak a lelkek. És aztán majd lepihennek.
– Lepihennek? Azt hittem, hogy mindig pihennek.
– Na nem. Azért néha kötögetnek.
– És mit kötögetnek?
De akkor már a kísérő felé fordult.
Fehér arc tele ránccal. A vállára boruló szőke haj valahogy megkeményedett. Megöregedett, kedélytelen mosoly.
Hogy szólítsam?
Kísérő? Felügyelő? Nővér? Főnővér? Angyal? Igen, talán mégiscsak angyal. De hát hol a szárnya? Az már nem jutott neki? Arra már nem futotta? Lehet, hogy megfosztották tőle. Mit követhetett el? Miféle vétséget? Mi a bűne? Meglehetősen mogorva. De hát mitől lenne jókedve? Talán ha némi borravalót adnék… Elment az eszem! Még csak az hiányzik, hogy elkezdjek borravalózni! Talán inkább néhány jó szó… Hogy, majdcsak letelik az a büntetés… vagy nem is tudom…
Hagyjuk ezt!
Nem telik le a büntetés. Soha nem telik le.
Én pedig jobb, ha hallgatok. És ebben a pillanatban nem is ez érdekel engem!
Kibukott belőle a kérdés.
– Lehet, hogy szvettert kötögetnek? (Szünet.) Talán barna szvettert?
– Igen, asszonyom. Barna szvettert.
– Még véletlenül se kerül ki a kezük alól egy sárga szvetter… egy zöld… vagy lila…
– Ez nem divatszalon.
– Észrevettem.
Most mit akartam ezzel? Mire volt jó ez a csípős megjegyzés.
a csípős megjegyzés.Az angyal csak áll mozdulatlanul. Fehér köpenye szorosan tapad a testéhez. Körülötte papír zsebkendők halmaza. Eldobált papír zsebkendők. Náthás? Elkapta valami ronda nátha?
A papír zsebkendőket nézte teljesen lenyűgözve. Majd valami idegen hangon.
– Dorka kedvenc színe a kék.
– Ó, a kedves Dorka?
– Ismeri?
– Én mindenkit ismerek. Magáról olyan szeretettel beszél, mondhatni rajongással.
– Megható. De ha elárulná, hogy… nos igen, miért kell örökké barna szvetterben járnia?
– Ne haragudjon, asszonyom, de nem értem.
– Nagyon is jól érti!
Pillanatnyi csönd.
– Miért kényszerítik arra, hogy…
– Mi senkit se kényszerítünk semmire.
– Igenis, hogy kényszerítik!
Csönd.
Egy kétségbeesett, ziháló hang.
– Nem igaz! Nem igaz! Engem senki se kényszerített!
– Dorka!
Csakugyan.
Dorka zuhant közéjük, mint egy tébolyodott, szétesett esernyő.
– Engem senki se kényszerített semmire! De hiszen magad is nagyon jól tudod. Miért csinálsz úgy, mintha nem tudnád? Miért jöttél ide? Megmondjam?! Csak azért, hogy megalázz! Csakis azért! Hiszen már beszéltünk erről, már elmagyaráztam neked…
– Mit magyaráztál el?
– Hát hányadszor ismételjem?
– Dorka, kérem! Nem beszélhet így a nővérével!
– Csak hadd beszéljen. Szóval?
Dorka elnémult. Az arca kihunyt. A szája mozgott, rángatózott. Majd kínlódva, nyöszörögve.
– Szóval…
Felderengett egy mosoly. Egy elgyötört, de valahogy mégis diadalmas mosoly.
– Szóval… szóval… szóval…
– Eszter elkapta a kezét.
– Dorka drágám! Soha nem nyúzlak semmiféle szvetterrel, abban jársz, amiben akarsz, akár ebben a barnában, csak arra kérlek, hogy…
Elfulladt. Végigsimított azon a lehetetlenül sovány arcon. És már az ajtónál.
Az angyal utána szólt.
– Így nem mehet el, asszonyom! Ilyen állapotban. Pihenjen egy kicsit, talán igyon egy kávét. A lelkek befogadják.
– Nem! Nem!
Szűk lépcsősoron vágtatott lefelé.
Egy kéz a lerongyolódott falon. Se testvére, se párja. Rátapadt a falra szétterpesztett, megmerevedett ujjakkal.
Sötét csillogás odalent a mélyben. Egy folyó. A pince folyója.
Halk, huncutkás hang a folyó felett.
– Gyula! Gyuluska! Jöjjön már le! Nem akar egy kicsit megmártózni?
Gyufa! Gyufa! Gyufácska!
Meddig várjak?
Ne kéresse magát!
Miért csinálja ezt velem?
Gyula! Gyuluska!
Egy kiáltás az utcán.
– Eszterke! Szépségem! Jöjjön velem a Flottába! Tudja mit! Inkább a Félidőbe! A legjobb zenés hely! A Ráspoly is oda jár!
Egy troli üldözőbe vette.
Női hang egy kapualjból.
– Vegye már meg ezt a pár cipőt! Fel is próbálhatja.
Egy férfi feléje intett.
– Azért még megismerhetne!
A troli megint felbukkant. Váratlanul rontott rá egy mellékutcából. És éppoly váratlanul tűnt el.
Csúfondáros gyerekhang.
– Ilyen fogó mellett aludni is lehet!
Férfihang.
– Nem, asszonyom! Nem egy fizikális kapcsolat a legfontosabb! Esetleg egy jelentéktelennek tűnő mozdulat.
Női hang.
– Meghalt a Rebró Mari.
Kültelki udvar közepén sárgásbarna falak között. Egy fa ága keresztbe hajolt előtte. Ő meg csak nézte azt az ágat.
Isten kifacsart, kötélre hajított inge csöpögött a kiszáradt földre.
- Writer
