A TÁRSASÁG
Vonal fut ki a vonalból, egymásból kinőve rohannak tovább. Vagy éppen megmerevednek. És akkor már rácsok. Megejtően bájosak, piros, zöld, sárga színeikben. Mögöttük a börtön sötétsége. Börtönőrök nincsenek. Ugyan minek?
A börtön társasága egész jól tölti itt az idejét. Köszöngetnek egymásnak. Összejárnak egy kis beszélgetésre. Hirtelen elhallgatnak. Mintha felmerülne előttük valami egy rég elveszett világból. A fák a Nagymező utcából, a langyos kora reggeli napfény a Múzeum körúton.
De ez csak egy pillanat.
A képek eltűnnek.
Ők meg diskurálnak, diskurálnak.
– Mindig úgy megörülök neked, Jánoskám!
– Béla vagyok.
– Béla?
– Hát talán János. Igen, miért is ne?
– Vagy Lenke.
– Lenke?
– Az ilyesmi olyan esetleges.
– Gondolod?
– És a köhögésed?
– Köszönöm, megvagyunk. Az
