OTTLIK ÁTSZÓL
Lődörögtem. Mint aki sétára indul a szobában. De olyan végtelen sétára. Lehet, hogy még az előszobába is kimegyek. A konyhába, a mosdóba.
Az asztal körül keringtem. Rádőltem egy szék hátára. Az finom megvetéssel arrébb húzódott. Üljön le, kérem. De ne ölelgessen.
Olykor egy-egy pillanatra megálltam az ablaknál. Az utca meglehetősen kihalt. Az ablakokban a televízió. Méltóságteljes fénykockák. Vagy éppen vibráltak, ugráltak, egymásba csúsztak.
Persze, ez olimpia. Hát ezt azért meg kell nézni. Igazán?
Hát én talán kihagyom. Valaha a foci a kedvencem. A gyermekkor csodája. De már évek óta a pálya felé se nézek. Ahogy összevissza szaladgálnak, vagy unottan ácsorognak. Na, hagyjuk!
Levettem egy Krúdy-kötetet a polcról. Visszatettem. Belelapoztam Ambrus Zoltánba.
Saul Bellow
