Lassan izzó tűz

3

3Mrs. Myerson? Le kell ülnie? Parancsoljon! Csak lélegezzen! Szeretné, hogy felhívjunk valakit, Mrs. Myerson?

Carla leroskadt a kanapéjára. Kétrét görnyedt, az arcát a térdének nyomta, és rájött, hogy úgy vinnyog, mint egy kutya.

– Theót – sikerült kinyögnie. – Hívják fel Theót, kérem. A férjemet. A volt férjemet. Benne van a telefonomban. – Felnézett, körbefuttatva a tekintetét a szobában; nem látta a telefont. – Nem tudom, hol van, nem tudom, hová…

– A kezében, Mrs. Myerson – mondta a nyomozónő szelíden. – A kezében van a telefonja.

Carla lepillantott, és látta, hogy hevesen reszkető kezében szorongatja a mobilját. A fejét csóválta, és átadta a készüléket a rendőrnőnek.

– Megőrülök – mondta.

A nő összepréselt ajakkal halvány mosolyra húzta a száját, és a kezét Carla vállára tette, csak egy pillanatra. Kivitte a telefont, hogy tárcsázza a számot.

A másik detektív, Barker felügyelő megköszörülte a torkát.

– Jól tudom, hogy Daniel édesanyja elhunyt?

Carla bólintott.

– Hat… nem, nyolc héttel ezelőtt – mondta, és nézte, ahogy a nyomozó szemöldöke odáig szalad fel, ahol egykor a haja kezdődött. – A testvérem elesett – mondta –, otthon. Nem volt… Baleset volt.

– És maga tudja esetleg Daniel apjának az elérhetőségét?

Carla megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Amerikában él, már hosszú ideje. Nem folyik bele Daniel életébe, soha nem is tette. Csak… – Carla hangja elcsuklott, vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta. – Csak Angela és Daniel volt. Meg én.

Barker bólintott. Elhallgatott, és úgy állt a kandalló előtt, mint aki karót nyelt, várva, hogy Carla összeszedje magát.

– Nem nagyon régóta lakik itt? – kérdezte rövid szünet után. Az asszony feltételezése szerint annyit várt, amennyit a tiszteletadáshoz elegendőnek vélt. Carla zavarodottan pillantott fel a férfira. Barker hosszú mutatóujjával az ebédlő padlóján lévő dobozokra, a falnak támasztott festményekre bökött.

Carla hangosan kifújta az orrát.

– Már vagy hat éve készülök kifüggeszteni ezeket a festményeket – mondta. – Egyszer majd elmegyek akasztókat szerezni. A dobozok a testvérem házából valók. Levelek, tudja, fényképek. Olyan dolgok, amiket nem akarok kidobni.

Barker bólintott. Karba fonta a kezét, egyik lábáról a másikra állt, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megakasztotta a bejárati ajtó csapódása. Carla összerezzent. A nyomozónő, Chalmers érkezett sebbel-lobbal a szobába, bocsánatkérőn húzva be a fejét.

– Mr. Myerson úton van. Azt mondta, nemsokára itt lesz.

– Ötpercnyire lakik – felelte Carla. – A Noel Roadon. Ismerik? Joe Orton lakott ott a hatvanas években. A drámaíró. Ott ölték meg, agyonverték vagy összeszurkálták? – A detektívek kifejezéstelenül néztek rá. – Nem… nem fontos – mondta Carla, és egy szörnyű pillanatig azt hitte, el fogja nevetni magát. Különben is, miért mondta ezt? Miért beszél Joe Ortonról, egy olyan emberről, akit agyonvertek? Kezd megőrülni. Olybá tűnt, hogy Barker és Chalmers nem veszik észre, vagy nem törődnek vele. Talán mindenki eszelősen viselkedik, amikor arról értesül, hogy meggyilkolták egy hozzátartozóját.

– Mikor látta utoljára az unokaöccsét, Mrs. Myerson? – kérdezte Barker.

Carlának hirtelenjében fogalma sem volt.

– Ööö… Jézusom… Angelánál láttam. A testvérem lakásában. Nincs messze, úgy húsz perc gyalog, a csatorna túloldalán, a Hayward’s Place-en. Angela dolgait szortíroztam, és Daniel eljött pár holmiért. Nagyon régóta nem ott lakott, de még mindig maradt pár cucca a régi szobájában, főleg vázlatfüzetek. Komoly művészi tehetséggel volt megáldva. Képregényeket rajzolt, tudják. Egész albumokat. – Carla önkéntelenül megborzongott. – Szóval, úgy egy héttel ezelőtt? Két héttel? Jézusom, nem emlékszem, teljesen szétcsúszott a fejem, én… – Végigszántott a körmeivel a fejbőrén, ujjaival beletúrva rövidre nyírt hajába.

– Semmi gond, Mrs. Myerson – mondta Chalmers. – Tisztázhatjuk a részleteket később.

– És mióta lakott odalent a csatornánál? – kérdezte Barker. – Nem tudja esetleg, mikor…

Hangos kopogtatás hallatszott az ajtó felől, és Carla megint összerezzent.

– Theo – sóhajtotta, és már talpon is volt. – Hála istennek!

Chalmers az ajtónál volt, mielőtt Carla odaérhetett volna, és bevezette az előtérbe Theót, aki kipirultan, lihegve érkezett.

– Atyaisten, Cé – mondta a férfi, megragadva és szorosan magához ölelve Carlát –, mi történt, az ég szerelmére?

A rendőrök újra végigmentek mindenen: hogy Carla unokaöccsét, Daniel Sutherlandet holtan találták egy lakóhajón a De Beauvoir Road közelében, a Regent-csatornán aznap reggel. Hogy megkéselték, sok-sok szúrással. Hogy valószínűleg a megtalálása előtt huszonnégy–harminchat órával ölték meg, és hogy miképpen tudták meghatározni, hogy a gyilkosság ebben az intervallumban történt. Kérdéseket tettek fel Daniel munkájáról és barátairól, meg hogy tudtak-e esetleg a pénzügyi gondjairól, fogyasztott-e drogokat.

Nem tudtak ilyesmiről.

– Nem álltak közel egymáshoz? – vetette fel Chalmers.

– Én alig ismertem – felelte Theo, a feje búbját dörzsölgetve a mutatóujjával, ahogy olyankor szokta, amikor nyugtalanítja valami.

– Mrs. Myerson?

– Nem, nem álltunk közel. Nem… hát… A testvérem meg én nem túl gyakran találkozunk, tudja…

– Annak ellenére, hogy itt lakott a csatorna túloldalán? – kérdezte Chalmers.

– Nem. – Carla megrázta a fejét Theo mellett. – Mi… Hosszú ideje nem töltöttem időt Daniellel – mondta Carla –, nem igazán. Gyerekkora óta nem. Mint mondtam, akkor láttam újra, amikor a testvérem meghalt. Egy darabig külföldön élt. Spanyolországban, azt hiszem.

– Mikor költözött a hajóra? – kérdezte Barker.

Carla összepréselte az ajkát, és a fejét ingatta.

– Nem tudom – felelte. – Tényleg nem.

– Fogalmunk sem volt, hogy ott lakik – mondta Theo.

Barker szúrós pillantást vetett rá.

– Pedig a maga otthonához igencsak közel volt. Noel Road, ugye? Jól mondom? Úgy másfél kilométernyire attól a helytől, ahol a hajó volt.

Theo vállat vont, és erősebben dörzsölte a homlokát, a bőr kezdett egészen kipirosodni a hajvonala előtt. Úgy nézett ki, mintha leégett volna a napon.

– Az könnyen lehet, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy ott van.

A nyomozók összenéztek.

– Mrs. Myerson? – pillantott Barker Carlára.

Carla megrázta a fejét.

– Nem tudtam – mondta halkan.

A nyomozók ekkor hosszas hallgatásba merültek. Carla úgy képzelte, arra várnak, hogy mondjon valamit, hogy ő vagy Theo megszólaljon.

Theo kötélnek állt.

– Azt mondták… huszonnégy óra, ugye? Huszonnégy–harminchat órával ezelőtt?

Chalmers bólintott.

– Úgy becsüljük, hogy valamikor péntek este nyolc és szombat reggel nyolc között állt be a halál.

– Ó! – Theo ismét megdörzsölte a fejét, és kibámult az ablakon.

– Eszébe jutott valami, Mr. Myerson?

– Láttam egy lányt – mondta Theo. – Szombat reggel. Korán volt, úgy hat lehetett… Odakint a vontatóúton, ami a házam mellett elvezet. A dolgozószobámban álltam, és megláttam, emlékszem rá, mert véres volt. Az arca. A ruhája is, azt hiszem. Nem volt csuromvéres, vagy ilyesmi, de… véres volt.

Carla hitetlenkedve nézett a férfira.

– Miről beszélsz? Miért nem szóltál nekem?

– Aludtál – felelte Theo. – Felkeltem, kávét akartam készíteni, és a dolgozószobába mentem cigarettáért. Megláttam az ablakból. Fiatal volt, valószínűleg nem sokkal múlt húsz, és a vontatóúton közeledett. Sántikálva. Vagy tántorogva talán? Azt gondoltam, részeg. Nem… nem gondolkoztam rajta sokat igazából, mert hát London tele van fura részeg alakokkal, nem igaz? Abban a napszakban gyakran látni hazafelé tartó embereket…

– Véresen? – kérdezte Barker.

– Nos, talán nem. Talán nem véresen. Ezért is emlékszem rá. Azt hittem, elesett vagy verekedett. Azt hittem…

– De miért nem mondtál semmit? – kérdezte Carla.

– Aludtál, Cé, nem gondoltam, hogy…

– Mrs. Myerson magánál aludt – szólt közbe Chalmers, összevonva a szemöldökét. – Így van? Mr. Myersonnál töltötte az éjszakát?

Carla lassan bólintott, az arcáról merő zavarodottság áradt.

– Együtt vacsoráztunk pénteken, ott maradtam éjszakára…

– Bár külön élünk, kapcsolatban vagyunk, tudják, gyakran…

– Ez nem érdekli őket, Theo – szólt közbe Carla éles hangon, és Theo arca megrándult. Az asszony papír zsebkendőt szorított az orrára.

– Bocsánat. Sajnálom. De ez nem fontos, ugye?

– Sosem tudjuk, mi lesz fontos – mondta Barker titokzatosan, és elindult az előtér irányába. Névjegykártyákat adott át, mondott Theónak valamit a hivatalos azonosításról, a családi kapcsolattartóról, arról, hogy majd hívni fogja. Theo bólintott, a nadrágzsebébe csúsztatva a névjegykártyát, és megrázta a detektív kezét.

– Hogyan tudták meg? – kérdezte hirtelen Carla. – Mármint ki jelentette be… ki találta meg?

Chalmers a főnökére nézett, aztán vissza Carlára.

– Egy nő találta meg – mondta.

– Egy nő? – kérdezte Theo. – Egy barátnő? Fiatal volt? Vékony? Csak az az illető jár a fejemben, akit láttam, véresen, talán ő…

Chalmers megrázta a fejét.

– Nem, az egyik szomszéd lakóhajóról valaki, nem fiatal nő, középkorúnak mondanám. Feltűnt neki, hogy egy ideje nincs mozgás a hajón, és átment, hogy ránézzen a fiúra.

– Akkor nem látott semmit? – kérdezte Theo.

– Nagyon sokat segített tulajdonképpen – válaszolta Barker. – Jó megfigyelő.

– Az jó – mondta Theo, megdörzsölve a feje búbját –, nagyon jó.

– Egy bizonyos Mrs. Lewis – tette hozzá Barker, mire Chalmers kijavította: – Miss.

– Úgy van – mondta Barker. Carla nézte, ahogy kifut a vér Theo arcából, amikor Barker így folytatta: – Miss Miriam Lewis.