Lassan izzó tűz

4

4Ő kezdte, világos? Mielőtt bármit mondanának. Ő kezdte.

Vártak rá, amikor hazaért. Így kellett lennie, mert szó szerint harminc másodpercig dörömböltek a bejárati ajtón, miután bekecmergett Izlandról. Még a lélegzetét sem nyerte vissza – a hetediken volt, és a lift megint nem működött –, és ott voltak, amitől ő dühbe gurult, és nyugtalan is lett. Így aztán, mint egy kibaszott idióta, azonnal beszélni kezdett, holott jól tudta, hogy nem lenne szabad. Nem ez az első eset, hogy bajba keveredik.

Meg kell hagyni, általában másféle bajba. Közterületen való lerészegedés, piti tolvajlások, birtokháborítás, vandalizmus, garázda viselkedés. Tettlegesség vétségében egyszer sem találták bűnösnek. Egy könnyű testi sértéssel kapcsolatban még folyamatban volt az eljárás.

De most nem arról van szó. És ezt szinte azonnal felfogta, ahogy ott állt, lihegve-fújtatva, és be nem állt a szája. Azt gondolta: Ácsi, ezek nyomozók! Megmondták a nevüket, a rendfokozatukat, meg minden ilyesmit, amit ő azonnal elfelejtett, mindazonáltal itt állnak előtte civil ruhában, és ez teljesen más nagyságrendű baj.

– Nem bánja, ha bemegyünk, Miss Kilbridge? – kérdezte a fickó, elég udvariasan. Magas volt, nyúlánk, kopasz, akár egy tojás. – Jobb lenne, ha odabent beszélnénk erről. –Mélyen ülő szemével vetett egy pillantást a konyhaablakra, amit ő deszkázott be, úgy-ahogy.

Laura máris a fejét rázta.

– Nem, szerintem nem lenne jobb. Nem hiszem. Szükségem van egy törvényes képviselőre, engem nem kérdezhetnek csak úgy… Különben miről van szó? Az a fickó a bárból? Mert az már benne van a rendszerben, tudják. Kaptam bírósági idézést, a hűtőmre van ragasztva egy mágnessel. Megnézhetik, ha akarják… Nem, nem, nem, várjanak! Várjanak! Nem úgy értettem, hogy behívom magukat, ez csak egy szófordulat…

– Miért lenne szüksége törvényes képviselőre, Miss Kilbridge? – A másik rendőr, a kollégájánál nagyjából harminc centivel alacsonyabb nő, akinek durva szálú, sötét haja volt, és mintha az összes arcvonása a jókora kalácsképe közepén lett volna, felvonta az egyik szemöldökét. – Nem fiatalkorú, ugye?

– Huszonöt vagyok, tudják jól – csattant fel Laura.

Nem lehetett megállítani őket, Tojás máris a folyosó közepénél járt, Szemöldökös pedig ezt kérdezte, miközben elfurakodott mellette:

– Honnan az ördögből tudnánk?

– Ki kezdett mit, Miss Kilbridge? – kiáltott hátra Tojás. Laura követte a hangját, a konyhájába, ahol a férfi a kezét maga mögött összekulcsolva előrehajolt, és az idézést vizslatta. – Laura hangosan fújtatott, és a mosogatóhoz botladozott, hogy eresszen egy kis vizet. Össze kell szednie magát. Gondolkoznia kell. Amikor visszafordult, hogy szembenézzen a férfival, az előbb rátekintett, majd át a válla felett, az ablakra. – Volt valami zűr? – vonta fel a szemöldökét, ártatlan képet vágva.

– Nem igazán.

Megjelent a másik, komoran nézve a szemöldöke alól.

– Megsérült, Laura? – kérdezte.

Laura túl gyorsan itta meg a vizét, köhögni kezdett, és mogorván meredt a nőre. Mi lett a „Miss Kilbridge”-dzsel? He? Haverok lettünk, vagy mi van? Puszipajtások?

– A lába, Laura… – Tojás is kezdi. – Megsérült?

– Elütött egy autó gyerekkoromban. Többszörös combcsonttörés. Lett egy ronda hegem – mondta Laura, a farmernadrágja cipzárjához nyúlva az ujjaival. Merőn Barkeréba fúrta a tekintetét. – Akarja látni?

– Nem különösebben – felelte a férfi szelíden. – Mi van a karjával? – mutatott az ujjával a Laura jobb csuklóját fedő kötésre. – Ez nem gyerekkorában történt.

Laura az ajkába harapott.

– Elveszítettem a kulcsomat, ugye? Péntek este. Be kellett törnöm, amikor hazaértem – hátrafelé intett a fejével, a konyhaablakra, amely az épület teljes hosszában végigfutó külső függőfolyosóra nézett. – Nem végeztem túl jó munkát.

– Összevarrták?

Laura megrázta a fejét.

– Annyira nem volt súlyos.

– Sikerült megtalálni? – A felügyelő elfordult tőle, és átvágott a konyhát a nappalival összekötő alkóvon, úgy nézve körül, mintha azt fontolgatná, hogy vételi ajánlatot tesz az ingatlanra. Bár ez nem valószínű, hiszen a lakás egy kacatraktár benyomását keltette. Laura tisztában volt vele, hogy szégyellnie illene: az olcsó bútorokat, a kopár falakat és a padlón a hamutartót, amit valaki felrúgott, minek folytán most hamu borította a szőnyeget, méghozzá a franc tudja, mióta, mert ő nem dohányzik, és nem emlékszik, mikor járt nála legutóbb valaki, de nem tudta rávenni magát, hogy törődjön vele.

– Nos? Sikerült? – Szemöldökösnek összeráncolódott az orra, miközben végigmérte Laurát, tetőtől talpig, és vissza, a bő nadrágját, a pecsétes pólóját, a pattogzásnak indult körömlakkját, a zsíros haját. Laura időnként elfelejtett zuhanyozni, időnként napokig, időnként perzselő volt a víz, időnként meg egyáltalán nem volt meleg, mint most, mert a bojler megint kipurcant, és nem számított, hányszor hívta az önkormányzatot, azok rá se hederítettek.

– Mi sikerült?

– Megtalálni a kulcsát – felelte Szemöldökös halvány mosollyal az ajka körül, mintha rajtakapta volna őt valami hazugságon. – Megtalálta a kulcsát?

Laura a szájába vett még egy utolsó korty vizet, lenyelte, és ciccegett.

– Megengedi? – kérdezte, és a könyökével csinálva utat magának, elfurakodott Szemöldökös mellett, hogy Tojás után menjen.

– Hogyne – válaszolta a férfi. Most a nappali közepén állt, és a szoba egyetlen díszét szemlélte, egy bekeretezett családi fényképet, amelyen egy szülőpár és egy kislány látszott. Valaki vette magának a fáradságot, hogy elcsúfítsa: szarvakat rajzolt a férfi fejére, villás nyelvet a nő szájához, a gyerek szemét pedig x-ekkel húzta keresztül, és vérvörösre színezte az ajkát, mielőtt a kép keretbe, majd a falra került. Tojás felvonta a szemöldökét, és megfordult, hogy Laurára nézzen. – Családi kép? – kérdezte. Laura vállat vont. – Apa az ördög?

Laura megrázta a fejét, és egyenesen a nyomozó szemébe nézett.

– Felszarvazott – felelte.

Tojás csücsörített a szájával, lassan bólintott, és visszafordult a kép felé.

– Nahát – mondta. – Nahát.

– Sérülékeny felnőtt vagyok – szólalt meg Laura ismét, mire a detektív felsóhajtott.

– Nem, nem az – tiltakozott fáradtan. Elfordult a fényképtől, és nehézkes mozdulattal leült a kanapéra. – Egyedül él, részmunkaidőben a Spencer Street-i Napfény mosodában dolgozik, és tudjuk, hogy számos alkalommal kihallgatta már a rendőrség törvényes képviselő felnőtt jelenléte nélkül, szóval hagyjuk ezt, jó? – Éle volt a hangjának, gyűrött ruhát viselt, és nagyon kimerültnek tűnt, mint aki hosszú utat tett meg, vagy keveset aludt az éjjel. – Miért nem ül le? Meséljen nekem Daniel Sutherlandről.

Laura egy kis asztalnál foglalt helyet a szoba sarkában, ahol vacsorázni szokott tévénézés közben. Egy pillanatig megkönnyebbülést érzett. A füléig húzta fel a vállát, úgy vonta meg.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Tehát ismeri?

– Naná, hogy ismerem. Naná, hogy panaszkodott maguknak rólam. Ami rossz duma, szabadjon így mondanom, mert nem történt semmi, és különben is, ő kezdte.

Tojás elmosolyodott. Meglepően meleg volt a mosolya.

– Nem történt semmi, de ő kezdte? – ismételte.

– Úgy van.

– És mikor történt ez a semmi – kérdezte Szemöldökös a konyhából a szobába érkezve –, amit ő kezdett? Leült a kollégája mellé a ronda, kétszemélyes, bőrutánzat kanapéra. Mókásan festettek egymás mellett – a kicsi és a nagy, a hosszú és szikár komornyik, Lurch meg a kövér kis Fester. Laura elvigyorodott.

Szemöldökösnek ez nem tetszett; elsötétült az arca, és felcsattant:

– Mi olyan vicces? Úgy gondolja, hogy van valami mulatságos ebben a helyzetben, Laura?

Laura megrázta a fejét.

– Fester – mondta, és mosolygott. – Maga úgy néz ki, mint Fester bácsi, csak van haja. Nem mondták még ezt magának?

A nő kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Tojás pléhpofával megelőzte.

– Daniel Sutherland – szólalt meg ismét – nem mondott nekünk magáról semmit. Azért jöttünk ide, mert két személy ujjlenyomatait rögzítettük egy poháron, amit Daniel hajóján találtunk, éspedig az övéin kívül a maga ujjlenyomatait.

Laura hirtelen fázni kezdett, megdörzsölte az ujjaival a kulcscsontját, és közben a torkát köszörülte.

– Rögzítették… micsoda? Ujjlenyomatokat rögzítettek? Mi folyik itt?

– Beszélne nekünk a Mr. Sutherlanddel való kapcsolatáról, Laura? – kérdezte Szemöldökös.

– Kapcsolat? – Laura önkéntelenül felnevetett. – Ez egy kicsit túlzás. Kétszer dugtam vele, péntek éjjel. Nem igazán nevezném kapcsolatnak.

Szemöldökös a fejét ingatta, helytelenítőn vagy hitetlenkedve.

– És hogyan ismerkedett meg vele?

Laura nyelt egy nagyot.

– Úgy ismerkedtem meg vele, hogy néha segítek annak a néninek, Irene-nek, a Hayward’s Place-en lakik, tudják, ott mindjárt a templom mellett, ahogy megyünk a kis Tesco felé. Pár hónappal ezelőtt ismerkedtünk meg, és ahogy mondom, időnként segítek neki, mert öreg, és egy kicsit nehezen mozog, meg feledékeny, meg el is esett egyszer régebben, kificamította a bokáját, vagy valami, nem mindig tud elmenni boltba, nem pénzért csinálom, vagy ilyesmi, bár hajlamos rám tukmálni egy ötöst hébe-hóba, csak az időmért, tudják, ilyen kedves… Ja, Dan… Daniel Sutherland… ő a szomszédban lakott valaha, már nagyon régen elköltözött, az anyja viszont továbbra is ott lakott, legalábbis amíg meg nem halt, és akkor ismerkedtünk meg.

– Akkor találkozott vele, amikor az anyja meghalt?

– Utána – felelte Laura. – Nem voltam ténylegesen a szobában, amikor kipurcant.

Szemöldökös a kollégájára pillantott, de az nem nézett rá, hanem a családi fényképet szemlélte ismét, és szomorúság tükröződött az arcán.

– Oké – mondta Szemöldökös. – Rendben. Pénteken tehát Mr. Sutherlanddel volt, így van?

Laura bólintott.

– „Randizni” mentünk – felelte –, ami neki két italt jelentett egy bárban Shoreditchben… aztán vissza a szutykos hajójára kefélni.

– És… bántotta magát? Vagy… kényszeríteni próbálta valamire? Mit kezdett ő? – kérdezte Tojás előrehajolva, és immár a teljes figyelme Laurára irányult. – Azt mondta, hogy ő kezdett valamit. Mi volt az?

Laura erősen pislogott. Volt egy döbbenetesen tiszta emléke a fiú meghökkent arckifejezéséről, amikor ő nekiesett.

– Minden flottul ment – mondta –, kellemesen éreztük magunkat. Úgy gondoltam, hogy jól elvagyunk. – Váratlanul elvörösödött, érezte, hogy heves forróság árad a mellkasából a nyakán keresztül az arcába. – És aztán csak úgy a semmire fel fagyos lett, vagy valami, mintha már nem is akarná, hogy ott legyek. Olyan… sértő volt. – Laura lenézett a vacak lábára, és sóhajtott. – Fogyatékkal élek. Sérülékeny felnőtt vagyok. Tudom, azt mondta, hogy nem vagyok az, de az vagyok. Sérülékeny.

– Tehát veszekedett vele? – kérdezte Szemöldökös.

Laura bólintott. A lábfejét nézte.

– Igen, lehet mondani.

– Verekedtek? Tettlegességig fajult?

Volt egy folt Laura sportcipőjén, közvetlenül a bal lába kisujja felett. Egy sötétbarna folt. Laura a jobb bokája mögé kulcsolta a bal lábfejét.

– Nem, nem… Na jó. Nem komolyan.

– Tehát volt erőszak, de nem olyan, amit maga komoly erőszaknak nevezne?

Laura a bal lábfejét a jobb vádlija mögé húzta.

– Nem volt semmi – mondta. – Csak taszigálás. – Laura felnézett Tojásra, aki vékony ajkát dörzsölte a mutatóujjával, a férfi viszont Szemöldökösre nézett, az pedig vissza rá, és szavak nélkül megtárgyaltak valamit egymás közt. Megegyezés született.

– Miss Kilbridge, Daniel Sutherland holttestét vasárnap reggel találták meg az otthonában. Meg tudná mondani nekünk pontosan, mikor látta utoljára?

Laura érezte, hogy a szája hirtelen fájdalmasan kiszárad, nem tudott nyelni, zúgást hallott a fülében, a szemét szorosan lehunyta.

– Várjon… – Talpra állt, megtámaszkodott az asztalon, úgy érezte, imbolyog vele a világ. Visszaült. – Várjon – mondta ismét –, a holttestét? Azt mondja, hogy…

– Hogy Mr. Sutherland meghalt – mondta Tojás, halk, higgadt hangon.

– De… nem az… vagy igen? – Laura hallotta, hogy elcsuklik a hangja. Tojás lassan bólintott. – Vasárnap reggel? Azt mondta, vasárnap reggel?

– Úgy van – felelte Tojás –, Mr. Sutherlandet vasárnap reggel találták meg.

– De – Laura érezte, hogy a torkában dobog a szíve – én péntek este találkoztam vele, és szombat reggel eljöttem. Szombat reggel eljöttem. Hétkor, talán még annál is korábban. – Szombat reggel – ismételte még egyszer utoljára, a nyomaték kedvéért.

Szemöldökös elkezdett magyarázni valamit, a hangja könnyeden, dallamosan csengett, mintha egy vicces történetet mesélne, és éppen készülne rátérni a csattanóra.

– Mr. Sutherland a súlyos vérveszteségbe halt bele, öt szúrt seb volt a mellkasán és a nyakán. A halál beálltának ideje még hivatalos megerősítésre vár, de a szakértőnk úgy véli, hogy valószínűleg a megtalálása előtt huszonnégy–harminchat órával történt. Na mármost, maga azt állítja, hogy péntek este Mr. Sutherlanddel volt, ugye?

Laura arca lángolt, a szeme égett. Idióta. Idióta volt.

– Igen – mondta halkan. – Vele voltam péntek este.

– Péntek este. És utána elment vele a lakóhajójára, igen? Szexelt vele, ezt mondta? Kétszer, ugye? És szombat reggel pontosan mikor hagyta magára Mr. Sutherlandet? – Csapda. Ez csapda volt, ő pedig egyenesen belesétált. Idióta. Laura az alsó ajkát kapirgálta a fogával, majd keményen ráharapott. Ne mondjon semmit! – képzelte el, mit tanácsolna neki egy ügyvéd. Ne beszéljen senkivel! Laura a fejét ingatta, halk hang tört fel a torka mélyéről, mintegy akarata ellenére. – Tessék? Laura! Mondott valamit, Laura?

– Sajnálom, hogy meghalt, meg minden – szólalt meg Laura, nem törődve a fejében visszhangzó tanáccsal –, de én nem csináltam semmit. Hallják? Nem csináltam semmit. Nem késeltem meg senkit. Bárki mondja, hogy én tettem, hazudik. Dan… nem is tudom, mondott nekem dolgokat, olyan dolgokat, amik nem estek jól. Én nem csináltam semmit. Lehet, hogy megütöttem, lehet… – Laura vért érzett a szájában, és nyelt egy nagyot. – Ne… ne is próbálják rám fogni, hogy én csináltam, mert nekem semmi közöm hozzá. Lehet, hogy volt egy kis lökdösődés, de ennyi, és aztán elment, szóval ennyi volt. Ennyi volt. Nem az én hibám, értik, nem az én hibám, még… A verekedés, vagy bármi… nem az én hibám.

Laura hallotta önmagát, hogy csak mondja és mondja, egyre magasabb hangon; tudta, hogyan hangzik ez: mint amikor egy eszelős hantázik, mint azok a bolondok, akik az utcasarkon állnak, és kiabálnak a semminek, tisztában volt vele, hogy ilyennek tűnik, de nem bírta leállítani magát.

– Elment? – kérdezte Szemöldökös. – Azt mondta, hogy „aztán elment”. Hogy értette ezt, Laura?

– Úgy értem, hogy elment. Lelépett, kisétált, mit gondol? Miután verekedtünk… nem volt igazi verekedés… utána felvette a farmerját meg az ingét, és kisétált, engem pedig csak úgy otthagyott.

– Az otthonában… a hajóján, egyedül?

– Úgy van. Gondolom, az a fajta volt, aki megbízik az emberekben – mondta Laura, és felnevetett, miközben tudta, hogy ez egyáltalán nem helyénvaló, és mégis, képtelen volt uralkodni magán. Hiszen ez vicces, a gondolat, hogy Daniel megbízott az emberekben, nem? Az adott körülmények között? Lehet, hogy nem vicces, haha, de akkor is. Miután nevetni kezdett, azon kapta magát, hogy nem tudja abbahagyni, érezte, hogy elvörösödik az arca, mintha fuldokolna.

A detektívek egymásra néztek.

Szemöldökös vállat vont.

– Megyek, hozok neki egy pohár vizet – jegyezte meg végül.

Egy pillanattal később Laura hallotta, hogy a detektív kiszól, nem a konyhából, hanem a fürdőszobából.

– Uram, megtenné, hogy idejön egy percre?

A kopasz felkelt, és amikor ez történt, Laura érezte, hogy pánik árad szét benne, kiszorítva a nevetést a mellkasából. Így szólt:

– Várjon egy percet, nem mondtam, hogy odamehet! – De már késő volt. Követte őket a fürdőszoba küszöbéig, ahol Szemöldökös állt, aki előbb a mosdókagylóra mutatott, ahol Laura az órát hagyta (amely teljesen nyilvánvalóan a Daniel Sutherlandé volt, a neve kezdőbetűit az óra hátoldalába gravírozták), aztán Laura véres pólójára; ez utóbbi a helyiség sarkában hevert összegyűrve. – Megvágtam magam – szólalt meg Laura lángvörös arccal. – Mondtam maguknak. Megvágtam magam, amikor bemásztam az ablakon.

– Valóban mondta – felelte Tojás. – Megtenné, hogy mond valamit az óráról is?

– Elhoztam – jelentette ki Laura mogorván –, nyilvánvalóan. Elhoztam. De nem arról van szó, amit gondolnak. Csak azért csináltam, hogy kiszúrjak vele. Úgy terveztem… nem tudom… hogy behajítom a csatornába, és megmondom neki, hogy menjen érte. De aztán… nem is tudom, azt gondoltam, talán jelent valamit, tudják, amikor megláttam a gravírozást a hátulján, és eszembe jutott, hogy mi van, ha az anyja adta neki, mielőtt meghalt, vagy ilyesmi, és pótolhatatlan? Vissza akartam adni neki.

Tojás szomorúan nézett rá, mintha igen rossz híre lenne, és bizonyos értelemben így is volt.

– Most az következik – mondta –, hogy bevisszük magát a rendőrségre, hogy válaszoljon még néhány kérdésre. Minden, amit mondani fog, felhasználható maga ellen, tudja, mit jelent ez? És veszünk magától néhány mintát is, hogy összevessük azzal, amit a helyszínen találtunk.

– Mintát? Mit jelent ez?

– Egy rendőr bekapirgál a körme alá, megfésüli, hogy legyen pár hajszál a DNS-meghatározáshoz, efféle dolgok, semmi behatoló jellegű, semmi, ami miatt aggódnia kellene…

– Mi van, ha nem akarom? – Laura hangja megremegett; szerette volna, ha segít neki valaki, de nem jutott eszébe senki. – Mondhatok nemet?

– Nem lesz semmi gond, Laura. – Szemöldökös hangja megnyugtatóvá vált. – Nagyon egyszerű és könnyű az egész, nincs mitől félni.

– Ez hazugság – mondta Laura. – Tudja, hogy ez hazugság.

– A másik, amit tenni fogunk – szólalt meg Tojás –, az, hogy házkutatási engedélyért folyamodunk, és biztosra veszem, hogy az adott körülmények fényében simán meg fogjuk kapni, szóval amennyiben úgy gondolja, hogy van még valami, amiről tudnunk kellene, jó ötlet lenne, ha most közölné velünk. Hm? – Laura fontolóra vette a kérdést, megpróbált gondolkozni, van-e még valami, amit el kellene mondania nekik, de tompa volt az agya. Szemöldökös beszélt hozzá, megérintette a karját, ő pedig összerezzent.

– A ruhái, Laura? Meg tudná mutatni nekünk, mi volt magán péntek este?

Laura találomra felkapott holmikat a szobájában a padlóról, a kezükbe nyomott egy farmernadrágot, amit vagy viselt, vagy nem, feléjük dobott egy melltartót. A klotyóba ment, otthagyva a két rendőrt a folyosón; Tojás lehajtott fejjel figyelt arra, amit Szemöldökös mondott neki. Laura megállt a fürdőszobaajtóban, hallotta, ahogy a nő mormog a „gravírozásról”, meg hogy „valami furcsa”, és hogy „nem teljesen százas, ugye?”.

Miközben a vécén ült, a bugyijával a bokája körül, Laura komoran elmosolyodott magában. Kapott már rosszabbat. Nem teljesen százas? A „nem teljesen százas” semmiség, a „nem teljesen százas” majdhogynem bók a többi minősítéshez képest, amelyben része volt az évek során: „kettyós”, „dilinyós”, „zakkant”, „tökfej”, „retardált”, „hibbant”.

„Kibaszott pszichopata” – Daniel Sutherland így nevezte, amikor ő nekiesett, istenigazából nekiesett, rúgta, ütötte, karmolta. Daniel megragadta, a hüvelykujját a felkarja húsába mélyesztve. – „Te kibaszott pszichopata, te… őrült ribanc!” Nagyon gyorsan játszódott le az egész. Az egyik pillanatban még Daniel ágyán hevert, és cigarettázott, a következőben már a vontatóúton volt, véres arccal, a zsebében Daniel órájával.

Miközben a detektívek lekísérték a hétemeletnyi lépcsőn, Laura azon töprengett, hogyan mondhatná el nekik, mi is a tulajdonképpeni igazság, hogy haragjában hozta el az órát, igen, de furcsamód a reménykedés is erre késztette. Meg akarta büntetni Danielt, s egyszersmind szerette volna, ha ürügye nyílik a visszatérésre, hogy újra lássa a fiút.

De erre most már semmi esély, igaz?