TIZENNYOLCADIK FEJEZETCamden
– Köszönöm, hogy eljött – mondtam, és megöleltem az ezredik ismeretlen hölgyet aznap. Anya mellettem állt, és minden ízében egy kétségbeesett özvegynek nézett ki, noha a szüleim már majdnem öt éve nem aludtak egy hálószobában.
– Olyan jó ember volt – szomorkodott az ezerkétszázhetvennyolcadik idős hölgy, és megszorította a kezem.
Bólintottam és kényszeredetten mosolyogtam.
Néhány nappal korábban apámat holtan találták a kocsifelhajtón, szívinfarktust kapott, mikor munkába indult, és megpróbált beszállni a teherautójába. Őszintén letaglózott. Egészen addig a napig nem tudtam, hogy apámnak van szíve.
Fura volt belegondolni, hogy nem leszek többé gúnyos vicceinek célpontja – megkönnyebbülés volt, de akkor is fura.
– Annyira büszke lenne rád – szólalt még az
