A szerelem védelmében

ELŐSZÓNora Döntések. Mindenkinek meg kell hoznia bizonyos döntéseket. Akár egyszerű, hétköznapi dolgokról van szó, akár sorsfordító eseményekről. Legyen akármi a döntés, a következményekkel együtt kell élnünk. Azt gondolnánk, hogy a döntések súlya mérhető. Az elmélet szerint a „mit vacsorázzak ma este?” kérdés a spektrum egyik végén, a „lenyeljem ezt az egész doboz gyógyszert?” pedig a másik végén helyezkedne el. A valóságban azonban még a legjelentéktelenebbnek tűnő döntés is örökre megváltoztathatja az életünket. – Ó, istenem! – kiabálta Ramsey, miközben négykézláb odamászott hozzá a poros úton. A visszapillantó tükörből néztem, ahogy tétovázik a vérben ázó, élettelen test felett, mintha nem tudná, melyik összezúzott testrészt érintse először. – Ne, ne, ne! Szerettem volna, ha érdekelt volna. Bűntudatot és megbánást akartam érezni. Rohadt jó lett volna újra érezni. Bármit. Ehelyett csak döbbenten és tompán ültem ott. A bátyám szája gyorsan és határozottan mozgott, de a fülcsengés miatt nem hallottam a hangját. Remegő kézzel kétszer is megpróbáltam kinyitni a kocsi ajtaját, mielőtt sikerült. A feltörő érzelmek feszítették a mellkasom; képtelen voltam szabadjára engedni bármit is, és a lelkem mélyén ragadva darabokra szaggattak. Ha volt még lelkem egyáltalán. Talán csak lélekfoszlányok maradtak. Rég megsemmisültem azelőtt a bizonyos csillagos éjjel előtt. A lábamat lóbáltam, a fejem az adrenalinlökettől kavargott, egy lélegzetvételnyi oxigénhez is nehezen jutottam. Az bátyám még csak tizenhét volt, de igazi férfinak látszott, mikor megkezdte az újraélesztést. Azon tűnődtem, vajon hol tanulhatta. Aztán hirtelen azt kívántam, bárcsak ne tudná, hogyan kell. De nem jutott semmire. Halott volt. Nem kellett közvetlenül mellette lennem, hogy tudjam. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – ismételgette Ramsey. Soha nem adta fel. Pont ilyen hősnek ismertem. – Lélegezz! Ez a seggfej nem érdemli meg, hogy lélegezzen. Semmit sem érdemel. Mindent elvett tőlem. – Fejezd be – nyögtem ki. – Mi a franc történt? – nézett rám Ramsey riadt szemmel. Mennyi ideje volt? Szálkák fúródnak a hátamba. Egy szempillatás. Ujja a húsomba mélyed. Még egy szempillantás. Elnyel a várva várt sötétség, csak így élem túl. Újabb szempillantás. Thea. Thea. Thea. – Hagyd meghalni! – üvöltöttem annyira hangosan, hogy a kiáltás égette a torkomat. Ezt legalább éreztem. Távolból jövő emberi hangok keveredtek az üvöltésem visszhangjával, a bátyám teljesen bepánikolt. Ramsey feladta az újraélesztést, és futni kezdett felém. A magára maradt, élettelen test látványa beteges örömérzettel töltött el. Sírnom kellett volna. Miért nem sírtam? Két évet töltöttem rettegésben. Rémálmokkal, ájulásig zokogva. Bárgyún mosolyogtam folyton, hogy elrejtsem a mocskot, mert attól rettegtem, hogy az emberek átlátnak rajtam. Talán semmi nem maradt bennem. Még könnyek sem. Közelebbről hallatszottak a hangok. Ramsey elém lépett, és elzárta előlem ennek a szörnynek a látványát, mert én nem tudtam levenni róla a szemem. – Menned kell – csattant fel. – Én majd elintézem, de neked most menned kell, mielőtt meglátnának itt. – Nem megyek el. Megragadta a vállam, és erősen megrázta. – Hallgass rám! Le kell lépned. Elmegyek majd a kocsiért, és találkozunk a háznál. Ha bárki kérdezné, nem láttál. Mondd azt, hogy Theával voltam egész éjjel. Hallottam minden szót, ami elhagyta a száját, de képtelen voltam felfogni az értelmét. Olyan volt, mint egy optikai illúzió: láttam a képet magam előtt, de minden olyan valószínűtlen volt. Körbenéztem. Az autó motorja még mindig járt. Az eleje összetört, és tiszta vér volt. – Mi lesz, ha meglátják a kocsidat? – Majd… majd… majd azt mondom, hogy elütöttem egy szarvast, vagy valami ilyesmi. Hátranézett, és meglátta a három emberi árnyékot a Johnson autóút végénél. – Kérlek, Nora! – sziszegte. – Minden rendben lesz, megígérem. De te nem lehetsz itt. Ha megtudják, mit tett veled, tudni fogják, hogy nem baleset volt. Ezt nem kockáztathatom. Rendben? Itt sem voltál. Semmi nem történt. Borzalmas, rettenetes baleset volt. Ennyi, történet vége. Mindkét kezével megfogta az arcom, és remegő csókot nyomott a homlokomra. Ez jobban zavart, mint elütni valakit. Ramsey nem mutatta ki könnyen az érzéseit. Csak ünnepnapokon öleltük meg egymást, és kiskoromban gyakran összekócolta a hajam, vagy játékosan belecsípett az oldalamba. De nem az a homlokon csókolós fajta volt. – Ramsey! – nyögtem ki, mikor kissé lenyugodtam, az izgalom múltával érzelmek hurrikánja csapott le rám. – Kérlek! – suttogta kétségbeesett és könyörgő pillantással, barna szemében leplezetlen könnycseppek csillogtak a holdfényben. – Csak fuss haza, és feküdj le aludni! Majd otthon találkozunk. Minden rendbe jön majd. Rendbe jön. Túl jól ismertem ezt a szót. Nem jó lesz. Nem nagyszerű lesz. Még csak nem is remek. A rendbe jön az életünk jelszava volt. Amúgy Ramsey sosem adott rossz tanácsot. Ezért megszorítottam a kezét, majd futni kezdtem, mint egy őrült. Választások. Mindenkinek meg kell hozni bizonyos döntéseket. Az én döntésem mindenkit tönkretett.