A szerelem védelmében

Első fejezet

ELSŐ FEJEZETNora

Három évvel korábban…

Amiket utáltam:

A szétpattanó hungarocell sikító hangját.

Az epermagot, és az epret úgy általában, mert a magok túl aprók voltak ahhoz, hogy kikaparhassam őket.

A rovarokat is. Minden formában. Minden méretben. Minden színben. Mindet utáltam.

Ramsey bolondnak nevezett, mert kisebb koromban békákat hurcoltam a zsebemben, és gyíkokat ejtettem foglyul régi cipősdobozokban. A bátyám azt gondolta, hogy ez a bogáriszonynál is sokkal durvább, de én tényleg semmi különbséget nem láttam abban, hogy egy szöcske vagy egy bérgyilkos keresztezi az utamat. Mindegy volt, hogy a bátyám hányszor mondta el, hogy a szitakötő nem bánt, vagy hány alkalommal próbáltak a tanáraim meggyőzni arról, hogy a pillangók szelíd és kedves lények. Egyetlen szárnycsapástól, szökkenéstől vagy kúszó-mászó mozdulattól képes voltam elveszíteni a fejem, és hisztirohamot kaptam.

Egyértelmű, hogy ennek tudatában a földigiliszta-vadászat a legkézenfekvőbb választás, ami a karrieremet illeti.

Működik a karma. Működik.

– Á, á, á – suttogtam, miközben a földet túrtam. Egész éjszakába telik majd, hogy kikaparjam a piszkot a körmöm alól.

Hosszú, barna hajam az arcomba lógott, nem volt nálam a Ramsey-től születésnapomra kapott lila csillámos csatom. Magammal akartam hozni egy hajgumit, de jobbnak láttam gyorsan felhúzni a cipőmet, és eliszkolni a házból, mielőtt apám szónokolni kezdett volna arról, hogy ki ette meg az utolsó adag gabonapelyhet.

– Ó, istenem! – küzdöttem az öklendezéssel, mikor egy kövér földigiliszta kifordult a földből. – Csak egy giliszta! Ez nem is rovar. Inkább egy kígyóra hasonlít. – Abbahagytam a monológot, és megborzongtam. – Hülyeség. Oké, a kígyó se jó. Ez nem is olyan, mint egy kígyó. Egyáltalán nem. – Egy bottal sikerült átemelnem nyálkás, vonagló testét abba a kávésdobozba, melyből munkaadóm, Mr. Leonard gyűjtőedényt fabrikált.

Izzadságcsepp gördült a homlokomra a tikkasztó, párás georgiai hőségben, mely úgy ölelt körül, mint egy nedves, fojtogató takaró. Még csak az első iskolaszüneti vasárnapot írtuk az évzáró óta, de nekem máris elegem volt belőle.

Ramsey és a barátnője, Thea szokás szerint a kedvenc fájuk alatt ücsörögtek. Mindig hívtak, hogy csatlakozzak, de ilyenkor csak forgattam a szemem válaszul, és majdnem kidobtam a taccsot a gondolatra is.

Félreértés ne essék. Szerettem Theát. Szuper laza volt és vicces, bár egy kicsit túl fiús az én ízlésemnek, de a bátyám nem tűnt úgy, mint aki bánja, hogy az ő „Sparrow-ja” idegenkedik a szemfestéktől és a körömlakktól. Két házzal lejjebb lakott, úgyhogy sokat lógtunk együtt. Az igazat megvallva annyira közel állt hozzám, amennyire csak egy nővér tud. De ezek ketten napról napra egyre furábbak lettek.

Az igazat megvallva ezerszer rosszabb volt gilisztákat gyűjteni Mr. Leonardnak. De fizető meló volt, szóval lecsaptam a lehetőségre, mikor megláttam a felhívást Mr. Leonard kocsifelhajtóján. Apámnak nem sok hasznát vettük. Ramsey sem keresett most pénzt a fűnyírással – mert elromlott a gép, és nem volt pénze megjavíttatni –, ezért felelősnek éreztem magam a kosztpénz előteremtéséért. A bátyám azt mondta, ne aggódjak emiatt, majd ő elintézi, de nekem tetszett az ötlet, hogy segédkezzek valakinek egy kis aprópénzért.

Egyáltalán nem volt tapasztalatom a gilisztavadászat iparágában, de a „fuss, ahogy csak tudsz, ha gilisztát látsz” területén minden bizonnyal én voltam a sztár. Úgy okoskodtam, hogy gilisztánként húsz centtel szép kis összeget kereshetek, ebbe egy-két rémálom éjszakánként belefér.

A szép kis összeg csak álom volt. Mert az a négy csenevész giliszta, amit a munkaidőm első három órájában gyűjtöttem, másról tanúskodott.

Áttúrtam egy újabb maroknyi földet. A környező fák a tajtékos patak csobogását visszhangozták. Esős hetünk volt, és a patak megduzzadt, a tovafolyó víz szokásos zúgó hangja tompa morajlásba csapott át.

Ez volt az oka, hogy nem hallottam meg a lépteket a hátam mögött.

– Mi jót fogtál?

– A francba! – mondtam ijedten, és fellöktem az edényt. – A francba! – ismételtem, és gyorsan felállítottam, mielőtt kiszabadult volna az összes hátborzongató csúszómászó. Aztán felemeltem a tekintetem. Biztosra kellett menni, hogy nem épp most akar-e megölni valaki.

Egy korombeli srác állt tőlem pár lépésre. Khakiszínű, bő fazonú vászonnadrágot viselt, és egy ronda, csíkos, gombos inget, meg bőr mokaszint – azt a fajtát, amit régen úgy hordtak, hogy gyakran egy centet rejtettek a cipő orrába. Önelégült mosolya nem sok jóval kecsegtetett a csendben, egyedül eltölteni szándékozott délutánomra nézve. Arról nem is beszélve, hogy pont olyan edényt tartott a kezében, mint én.

Felálltam, sáros kezemmel kitakartam a fák között átszűrődő napfényt. Még csak négy éve éltem Clovertben, de ebben a kisvárosban mindenkivel találkoztam már, vagy legalább hallottam róla.

Mindenkivel, kivéve ezzel a világosbarna hajú sráccal, akinek elképesztő kék szeméhez hasonlót még soha nem láttam.

– Attól függ. Ki kérdezi?

Nevetett, a szél felborzolta rövid fürtjeit.

– Camden vagyok.

– Camden, mint a város?

Tovább beszélt, és a mosoly egyszer sem hervadt le az arcáról.

– Nem éppen. Camden, mint az apám. Ő is az apja után kapta a nevét. De az könnyen meglehet, hogy az ő apját már a városról nevezték el. – Kicsit megrántotta a vállát. – Akárhogy is, Camden Cole vagyok.

Camden Cole? Micsoda sznob név ez!

Nem sok tehetős ember élt Clovertben, de azért volt itt egy-két, több generációs tehetős család, és az is előfordult, hogy ide költözött egy-egy, mert nem szerette a nagyvárosi életet. Őket mindenki ismerte. Magániskola sem volt Clovertben, szóval nem igazán értem, miért nem láttam eddig ezt a srácot.

– Hány éves vagy? – kérdeztem.

– Tizenkettő.

Hm, csak egy évvel idősebb nálam. Biztosan emlékeztem volna a szemére, ha találkoztam volna vele az iskolában.

– Hol laksz?

– Albertonban.

Majdnem elharaptam a nyelvem. Oké. Akkor mégsem gazdag család sarja.

A mi kisvárosunk csupán két közlekedési lámpával és egyetlen élelmiszerbolttal büszkélkedhet, de Alberton még ennél is borzalmasabb. Több mint három órába telik az út kocsival, de azért párszor én is voltam ott. Apám teherautósofőr volt, és – mikor józan volt – szállított arrafelé. Kicsi voltam, ostoba, és szomjaztam a figyelmére. Jó ötletnek tűnt, hogy vele tartsak, de Albertonban nem volt más, csak egy papírgyár, szegénység és gyomorforgató záptojásszag.

Apám azt mondta, hogy a papírgyártól van büdös, de én kétkedve fogadtam ezt az állítást, mert nekem úgy tűnt, hogy a városnak kevesebb mint egy hete van hátra a zombiapokalipszisig.

– Akkor mit csinálsz itt? Stoppos vagy? Sorozatgyilkos? Netán cirkuszi mutatványos? – Felszegtem az állam, és újra végigmértem tetőtől talpig.

Elég ártatlannak tűnt. Véznának. Olyan kardigános fajtának. És dilisnek. Lehet, hogy kicsi vagyok, de én úgy nőttem fel, hogy a bátyám sportot űzött abból, hogy addig csikizett, míg össze nem pisiltem magam. Valószínűleg álltam volna a sarat, ha bármivel próbálkozik.

Camden megrázta a fejét, és széles mosolya megvillantotta hófehér fogait.

– Nem. A szüleim küldtek ide, hogy a nagyszüleimmel töltsem a nyarat. Segítenem kéne nekik a ház körül, de folyton csak idegesítem a nagyapámat. – A földre tette a gyűjtőedényt, és megrántotta a vállát. – Arra gondoltam, hogy ha megmondom a szüleimnek, hogy van munkám, nem rágnak be, hogy nem kertészkedem a nagypapával. – Előrehajolt, és az edényembe pillantott. – Szóval, nyomozó kisasszony, ha végeztél a kikérdezéssel, még egyszer kérdem… Mi jót fogtál?

Magamba roskadtam a kérdés hallatán. Szinte semmit nem találtam, és a szemem előtt lebegő dollárjelek köddé váltak.

– Nem sok mindent. Ha a pénz érdekel, jobban teszed, ha visszamész Mr. Leonardhoz, és megkérded, van-e munka a földeken.

– Akkor ezzel mit csináljak? – billentette meg az edényt mosolyogva, hogy belepillanthassak.

Atyaég, legalább száz giliszta volt benne!

– Hol találtad ezeket? – kérdeztem, és előredőltem kissé.

– Attól függ, ki kérdezi – húzta fel a szemöldökét huncutul.

– Nora vagyok – morogtam válaszul, és forgattam a szemem.

Átballagott a pataknál fekvő nagy kövekhez, gondosan letisztogatta az egyiket, és ráült. Tökéletesen fényesre suvikszolt bőr mokaszinjának fénye majdnem megvakított.

– Milyen Nora?

– Stewart.

– Mr. Leonard a rokonod?

– Nem.

– Hogyan jutottál a melóhoz?

– Jesszus, akkor most ki nyomoz ki után? – vetettem rá egy haragos pillantást. – Láttam a felhívást, és bekopogtattam az ajtaján.

– Volt itt valaki más is, mikor ideértél? – kérdezte, és körbenézett a patakparton, hogy meggyőződjön róla, hogy magunk vagyunk.

A szemem majdnem kiesett a csodálkozástól. Mi a fenét akart ezzel?

– Nem.

Szaggatottan nagy levegőt vett, és egy gyűrött papírdarabot vett elő a zsebéből.

– Jól van. Akkor csak ketten vagyunk. Így sokkal könnyebb lesz. – A lábam elé hajította a papírt. Le sem kellett hajolnom érte, hogy lássam: Mr. Leonard Segítség kerestetik hirdetése volt. – Ugye, nem árulsz el, Nora Stewart?

Keresztbe tettem a kezem.

– Nem vagyok áruló, de van egy bátyám, aki szétrúgja a segged, ha nem mondod meg, honnan szedtél egy egész halom gilisztát, hogy közben egyetlen folt sem esett a hülye, puccos öltözékeden.

Fülig ért a szája.

– Megígéred, hogy senkinek nem mondod el?

Elvesztettem a türelmem a kis játékától, úgyhogy a válaszom hangosabbra sikerült, mint terveztem.

– Mégis mit?

– Jézusom! Valaki bal lábbal kelt fel.

Nem állt távol a teljes igazságtól, de valójában nem kellett bal lábbal kelnem ahhoz, hogy a kedvem rossz legyen. Nem volt túl fényes a helyzet. Az egyszemélyes ágy, ahol minden áldott nap felébredtem, a fal mellett állt. Napi rendszerességgel összevesztem apámmal, és utáltam az életem. Esténként ugyanitt hajtottam álomra a fejem abban a tudatban, hogy a másnap reggel sem hoz majd sok változást.

– Csak azt mondd meg, honnan szerezted a gilisztát! – fújtattam dühösen.

– Oké. Te megtudtad amúgy, hogy Mr. Leonardnak mire kell a giliszta?

Megint… ezek… a rohadt… kérdések! Értem én, persze, a kifakadásom kissé túlzó volt, de ő az új gyerek itt. Az összes kérdésem jogos, az övé meg kifejezetten bosszantó. És kotnyeles is. Arról nem is beszélve, hogy elrabolja az értékes gilisztagyűjtő időmet.

– Mégis mit gondolsz? Mindenki tudja a faluban, hogy mire kell neki. Mr. Leonard és Dale Lewis hónapok óta háborúzik egymással. Ezek ketten meg sem tudnak maradni egy helyen anélkül, hogy ki ne kellene hívni a rendőrséget. Nem tudom, hogyan kezdődött, de azt igen, hogy Mr. Leonard meg sem közelítheti Lewis Traktoralkatrész-, Horgász- és Italboltját. Ez azt jelenti, hogy sem neki, sem a fiainak nincs mivel horgászni. Tehát felvett engem, hogy szerezzek csalit nekik. Jobban teszed, ha azonnal kibököd, hogy honnan a fenéből szereztél egy ekkora adag gilisztát, mert én voltam itt először – mondtam egy szuszra, majd mondandóm végeztével vettem egy nagy levegőt.

Általában jól el tudtam rejteni az érzéseimet. A kiabálás és a hiszti soha nem segít a helyzeten. Egykedvűen éltem az életem, így könnyebb volt láthatatlannak maradni, hogy senki ne tudja igazán, mi is történik otthon velem és Ramsey-vel – no meg az elfuserált apámmal.

De most izzadt voltam.

Mindenem tiszta sár.

Tizenegy éves voltam, és a földet túrtam giliszta után kutatva egész délután, hogy eladjam, és a bátyámmal legyen mit vacsoráznunk. Mindeközben ez a srác – aki kitömve nem volt ugyan, de szemmel láthatóan volt elég aprója ahhoz, hogy ezzel dekorálja a cipőjét – megjelent egy teli ibrik gilisztával.

Igazságtalanság. Kicsit sem volt ez így rendben. Végeztem. Egyszer s mindenkorra. Végérvényesen. Elfogyott a türelmem.

De szerencsétlenségemre Camden Cole csak most kezdett bele.

– Nem te voltál itt először – állapította meg.

Nagy lépést tettem felé.

– Dehogynem! Órák óta itt vagyok!

A földön hagyta a vödröt, felállt, vigyorgó képe most először haragossá vált.

– Tényleg? Mr. Leonard engem délben vett fel!

– Hazug! Délben kint sem volt még a felhívás!

Ő is lépett egyet felém, szemtől szemben álltunk, egészen közel.

– Tudom, mert én téptem le. Szerintem akkor tette vissza, mikor hazamentem ebédelni. Késtem, erre a nagypapám kiakadt, és elküldött ötre a templomba. Most itt vagyok, és egy ismeretlen lány millió kérdését hallgatom. Ráadásul kicikized a ruhámat, és leordítod a fejem. Szóval jobb, ha befogod. Oké? Pont elég ebből a szarból otthon. – Egy hosszú másodpercig a szemembe nézett, haragosan villogott vakítóan kék tekintete, de én nem hagytam annyiban. Ha lejátszanánk a „kinek vannak rosszabb szülei” versenyt, a kissrác egészen biztosan alulmaradna.

– Bla, bla, bla. Még mindig nem árultad el, honnan van az a sok átkozott giliszta!

– Ki a fenét érdekel? – üvöltötte az arcomba. – Tudod, mit? – Megfordult, és felkapta az edényt a földről. – Itt van. Nesze, vedd el az istenverte gilisztát! Engem már nem érdekel! – Megbillentette az edényt, és a lábam elé borította a felét. Kék szemével jeges pillantást vetett rám, ami miatt nemrég még félreütött a szívem. Most meg olyan volt, mintha ölni tudott volna vele.

– Nem kell a hülye gilisztád! – füllentettem. Persze, hogy jól jött volna. De nem úgy, hogy nekem adja.

– A tiéd. Most pedig hagyj békén. Holnap a patak túlpartján leszek.

Talán onnan szerezte? Van ott egy csomó giliszta, ami csak begyűjtésre vár? Nem leszek olyan ostoba, hogy átengedjem neki az összeset.

– Én megyek a túlpartra! – csattantam fel.

– Jól van! – kiáltott fel.

A fenébe is. Túl könnyen egyezett bele. Ha aranybánya lenne ott, biztos vitatkozott volna velem. – Nem, várj, mégis ezen az oldalon maradok!

– Ahogy gondolod. – Megrázta a fejét, és elviharzott.

A francba! Ez valami manipulációs technika? Thea mesélt már róla. Mondta, hogy ilyen módszerrel vette rá Ramsey-t, hogy viselje a barátságkarkötőt, amit neki készített. Vajon Camden befolyásolni próbált?

– Mindegy. Nekem a túlpart kell! – kiáltottam utána, de csak a hátát láttam.

Camden nem állt meg, de a válla fölött visszaszólt.

– Persze. Szerinted érdekel?

A patakparttól Mr. Leonard házáig vezető út majdnem teljesen sík volt, ezért mindvégig követtem őt a tekintetemmel. Mosolyogtam a botladozásán. Nagyokat sóhajtottam, mikor mégis sikerült talpon maradnia. Csak akkor néztem újra vissza a földre és a halom gilisztára, amikor végleg eltűnt a ház mögött.

Legalább tíz dollárnyi csúszómászó tekergett ott. Ha eladom, abból Ramsey-vel úgy vacsorázhatunk, mint egy király. Vehetnék burgert a hazaúton. Talán még egy kóla és sült krumpli is kijön belőle. Sőt, ha az egydolláros menüt kérném, még Theának is jutna belőle. Isten tudja, hányszor hozott nekünk kaját, úgyhogy megérdemelné.

De akármilyen jól hangzik is, nem az én pénzem.

El voltam keseredve. Szomorúnak és dühösnek éreztem magam. Össze voltam zavarodva.

De nem voltam tolvaj. Ő adta nekem a gilisztát. Nem én kértem, nem én loptam, vagy ilyesmi. Akármilyen szar ügy, ez az övé.

Kizárt, hogy Camden Cole adósa maradjak.

Vettem egy mély levegőt, megragadtam az edényt, és belekapartam a földön tekergő gilisztákat. Nem tarthattam meg, de kárba azért mégsem mehet. Beváltom, és holnap megkapja a pénzét. Feltéve, hogy látom még.

A délután hátralévő része csendesnek volt mondható. Találtam még egy-két gilisztát a sárban, és megütöttem a főnyereményt egy öreg, kidőlt fa törzsénél. Arra gondoltam, hogy Camden is valami hasonló helyen lehetett ilyen szerencsés.

Ne higgye senki, hogy Camdenen járt az eszem, vagy ilyesmi. Ez azért elég hülyén nézett volna ki. Valószínűleg szóba sem állt volna velem többé. Nem is baj. Nem volt szükségem barátokra. Amúgy is ott volt nekem Ramsey és Thea. Meg az a lány, aki olykor felemás cipőt húzott, és folyton engem bámult a buszon. A nevét nem tudtam, de gyakorlatilag a legjobb barátom volt.

Szóval voltak barátaim, de abban a pillanatban amúgy sem kellett emiatt aggódnom. A nyáron csak egy állásra és rendes fizetésre volt szükségem, meg talán arra, hogy el ne veszítsem a fejem.

Mi mást kívánhattam volna még?