A szerelem védelmében

Második fejezet

MÁSODIK FEJEZETCamden

– Camden Cole, azonnal cipeld ide vissza a segged! – kiabálta nagyapám, amint kiléptem az ajtón.

A szúnyoghálós ajtó becsapódott mögöttem, és elszánt voltam ugyan, de összerezzentem. Jól tudtam, hogy később fizetni fogok ezért.

Édes istenem, még csak három napja voltam itt, de a fejem majdnem szétrobbant.

Camden, ülj egyenesen!

Camden, egy igazi férfi a szemembe néz, mikor beszélek hozzá!

Camden, a füled mögött se felejtsd el megmosni magad!

Esküszöm, nagymamám úgy tett, mintha a fül is egy végtag volna. El sem tudom képzelni, anya hogyan élte túl a gyerekkorát anélkül, hogy a pajtatetőről a mélybe vetette volna magát. De az még kevésbé fért a fejembe, hogy a szüleim miért gondolták, hogy jó ölet itt töltenem velük a nyarat.

Ó, igen. A verekedés.

Nem is én kezdtem. Sőt eszemben sem volt verekedni, mikor a neandervölgyi unkatesóim nálunk töltötték a hétvégét. Egészen véletlenül pont ebben a bizonyos verekedésben maradtam alul.

Mégis engem küldtek a nagyszüleimhez a nyári szünetre, ami a kiképzőtábor családi megfelelőjeként értelmezhető. Ja. Teljesen érthető.

– Camden! – üvöltötte nagypapám megint.

Nem lassítottam. Úgyis haragudott mindig, akármit csináltam. Arra gondoltam, hogy így legalább kitisztul a fejem a következő egyórás monológ előtt, ami megint arról szól majd, hogy mennyire elcseszett vagyok.

Átvágtam a gyepen. Aztán megbotlottam, mert a tornacsukám orra megakadt a járdaszélben. A sportban való tehetségem kimerült az állandó összpontosításban, hogy el ne essek a saját lábamban. Ha mélyen belegondolok, ez volt minden probléma forrása. Apám, a százkilencvennégy centis, száztizenhárom kilós egykori profi sportoló, aki azóta dolgozott a papírgyárban, hogy alá tudott írni egy fizetéspapírt, nem az a fajta F-É-R-F-I volt, akinek kétballábas fia születik. Tök mindegy, hogy az aszfalt kátyúval volt tele, vagy tükörsima volt, nekem nem illett megbotlanom. Én Camden Donald Cole fia voltam, nekem szőrös mellkassal és focilabdával a kezemben kellett volna világra jönnöm.

Én ezzel ellentétben a könyveket szerettem, a tudományt, meg mindenféle elektromos berendezést, amit darabokra szedtem, hogy tanulmányozzam a működését. Ennek a tulajdonságnak hasznát is lehetett volna venni, ha az összerakásban is örömöt leltem volna. Apám méltó hobbinak találta volna – ahogyan ő mondta – a szarakodó dolgok megjavítását. De az apró darabok összerakásának unalmas folyamata nem volt túl érdekfeszítő a számomra. Néha megtettem, persze, mert eladtam olykor egy-egy órát, rádiót vagy DVD-lejátszót, és a bevételből még több könyvet vettem, vagy egy újabb szétszedni való ócskavasat.

Anya segített becsempészni a cuccokat a garázsba, mikor apa nem figyelt oda. Ő sem rajongott az ügyetlenkedésemért, de sokkal megértőbb volt apánál, ezért jól kijöttünk egymással.

Nagypapa még mindig ordított a tornácon, de ez nem állított meg. Nem érdekelt, merre tartok, csak elszabaduljak otthonról. Mikor az élelmiszerbolt cégérének halovány fénye feltűnt az út végén, úgy vonzott magához, mint a mágnes.

Nagymama hagymás májat készített vacsorára. Pont olyan borzalmas volt, mint ahogyan hangzik, de sikerült a nagyját a rizs és a zöldbab alá rejtenem a tányéron. A gilisztán keresett pénz égette a zsebem, ezért úgy terveztem, betérek egy kóláért és egy szelet csokiért a boltba. A szüleim összepisilték volna magukat, ha megtudják, hogy egészségtelen ételeket eszem a nyári szünetben, de ez a tudat csak még édesebbé tette azt a Snickerst.

Az italhűtő előtt hezitáltam a Coca-Cola Classic és a Dr. Pepper között, mikor meghallottam a hangját. Ezúttal halk volt és szégyenlős, egyáltalán nem hasonlított arra a dacos lányra, akit megismertem a pataknál.

– Ó, ööö… Azt hittem, csak három dollár kilencven cent lesz – mondta.

Oldalra hajtottam a fejem, és kikukucskáltam a hűtő mögül. Hosszú, barna haj. Batikolt, ujjatlan felső. Koszosfehér vászoncipő.

Nora Stewart volt személyesen.

Ez aztán igazán fantasztikus.

Felsóhajtottam, és visszabújtam a hűtő mögé abban a reményben, hogy nem vesz észre. Amúgy is fizetett már, úgyhogy kis szerencsével elkerüljük egymást.

– Plusz az áfa, kedvesem. Négy dollár hetven cent lesz – mondta az eladó.

– A fenébe is – sóhajtott. – Az áfát mindig elfelejtem. Én… hm… csak… csak négy dollár van nálam.

Nem győztem csodálkozni. Ez lehetetlen. Sokat kellett volna keresnie a mai fogásán. Majdnem egy tízest ért a giliszta, amit ott hagytam neki.

Mellesleg nem életem legjobb anyagi döntése volt. De nem jelentett gondot, nem volt létszükséglet. A lány pimasz volt – és cuki –, és annyira felidegesített a rengeteg kérdéssel, hogy hirtelen nem volt más ötletem. Szinte azonnal megbántam, de túl büszke voltam ahhoz, hogy visszamenjek érte. Főként, hogy majdnem orra estem a szeme láttára egy kiálló gyökérben.

Majdnem megölt a kíváncsiság, ezért megint előrehajoltam, hogy lássam őt.

– És ha visszateszek valamit? – ráncolta szeplős orrát, és a termékeket vizsgálta: egy vekni kenyér, a legkisebb csomag sonka, amit valaha láttam, egy zacskó chips, és egy csomag görögdinnye ízű rágó.

Összeszorított szájjal álltam ott. A szüleim szigorúan vették, hogy a zsebpénzemből fedezzek minden extra kiadást, de sosem kellett megvennem a vacsorám.

A pénztáros szomorúan mosolygott rá.

– Ha visszateszed a rágót, elég lesz a pénzed a többire.

Nora megrázta a fejét.

– Nem, ez meglepetés a bátyámnak. – Megfogta a chipset, és az eladó felé nyújtotta. – Ez nem kell. Így kijön a többi?

– Igen, így elég lesz.

Éles késként hasított belém a lelkiismeret-furdalás, amint magába roskadva állt a pénztárnál. Annyi pénz volt nálam, hogy nem csak a chipset, hanem tulajdonképpen az egészet kifizethettem volna neki. De miután úgy ordibált velem, nem gondoltam, hogy annyira bejönnék neki.

De ott és akkor kisegíthettem volna.

Mentségemre szolgáljon, hogy tizenkét éves voltam, és ő mégiscsak egy lány volt. Arról is nem is beszélve, hogy valószínűleg emiatt is kiabált volna velem. De még ha nem is ordította le a fejem, akkor is bizonyára kínos lett volna számára, ha felajánlottam volna, hogy én fizetek. És ha neki ciki lett volna, akkor nekem még inkább.

Csak álltam ott, mint Bálám szamara.

Végignéztem, ahogy a pénztáros egy zacskóba pakolja a dolgait, és odaadja a visszajárót.

Megköszönte, és a zsebébe dugta az aprót. Felkapta a zacskót, és elindult az ajtó felé.

– Hékás! – kiáltott utána egy ősz férfi, aki mögötte állt a sorban. Lehajolt, hogy felvegyen valamit a földről. – Ezt elejtetted – nyújtotta a lány felé a kezét, benne egy tökéletesen összehajtogatott tízdollárossal.

Hunyorogva töprengtem, és össze voltam zavarodva. Ha a tízes ott volt a zsebében, miért mondta, hogy csak négy dollárja van?

Az idős férfi kioktató hangnemre váltott.

– Figyelj jobban a pénzedre, gyermek. Nem ejtheted ki csak úgy a zsebedből. Ha más látja meg helyettem, talán vissza sem kapod.

Nora a szemébe bámult egy pillanatra, és a valaha látott leghamisabb mosollyal megszólalt.

– Igen.

Amit ezután hallottam, megváltoztatta az egész életem.

Akkor még nem voltam tudatában annak, hogy az a három szó az első dominó a sorban, amit az univerzum abban a pillanatban lökött fel, hogy elindítson az úton, melyen a jövőben járnom kell. Nem könnyű utat jelölt ki a számomra. Botladozással volt kikövezve, és gyakran elestem rajta, de mindig volt elég erőm a feltápászkodáshoz és továbbhaladáshoz, mert ez az út volt az egyetlen, amelyen visszatalálhattam hozzá.

Ebben a pillanatban csak három dühítő szócska volt.

– Nyavajás Camden Cole – motyogta magában, majd elvette a pénzt a férfitől.

– Köszönöm.

Nyavajás Camden Cole? Mégis mit tettem? Tőlem kapta azt a pénzt. Amire szemmel láthatóan szüksége is volt. És még én vagyok Nyavajás Camden Cole? Ez nem igazság!

– Kéred akkor a chipset is? – kérdezte az eladó, de Nora csak a fejét rázta, és olyan durva mozdulattal tömte a zsebébe a tízest, hogy esküdni mertem volna, dühös rá.

Hirtelen én is felpaprikáztam magam. Éppen eleget kaptam otthon is ezen a nyáron, már csak ő hiányzott. Ráadásul ez a lány nem is ismer engem. Most meg nekem esik.

Még ha csak magában motyogva is.

Egy kisbolt kellős közepén, tele vadidegen emberrel.

A városban, ahol senki sem ismert.

Persze nem ez számított.

Ott hagytam a csokim, és követtem, mikor kilépett az üzletből. Ordíthat velem, ahogy csak bír, de én nem követtem el semmit. Ha a pénz miatt dühös, gondolkodás nélkül visszaveszem tőle. Rajtam ne múljon.

Nora magabiztosan, gyors léptekkel haladt előre, mindkét kezében szatyrot cipelt. Előbb ért a parkolóba, mint én, és én próbáltam mindvégig lazának látszani. Még mosolyogva integettem is a helyieknek, hogy ne tűnjek kémkedő őrültnek, amint követem őt.

Egy másodperc múlva aztán mégis azzá váltam, mert amint a járdára lépett, és beszélni kezdett magában, kihallgattam a motyogását.

– Nyavajás Camden Cole azzal a szép kék szempárral. Mégis ki másnak van a világon ennyire lehetetlenül kék szeme? Talán valami éjjellátó lencse van a szemében, vagy mi a fene?

Felhúztam a szemöldököm a csodálkozástól, és olyan nagyra tátottam a szám, hogy berepülhetett volna egy légy. Szépnek nevezte a szemem. Anyám is sokszor mondta, de ez valahol szülői kötelesség.

Nora esetében nem beszélhetünk elfogultságról.

Így a Nyavajás Camden Cole már nem is ütött akkorát.

Lemaradtam kicsit, hogy meg ne hallja a lépteimet, ő hangosan és tisztán motyogott magában tovább. Gúnyos hangon folytatta engem utánozva, de szerintem az a nevetséges hanghordozás egyáltalán nem vallott rám.

– Helló, Camden Cole vagyok. Kérsz gilisztát? Van itt milliószám! – Sóhajtott egyet, és csapkodott a kezével. – Nem kell a hülye gilisztád! A saját átkozott gilisztám kell! Talán sikerül négy dollárnál többet keresnem. – Ideges morgást hallatott, és tovább menetelt. – Fogadjunk, hogy Camden sült krumplit evett vacsorára. Nagyon valószínű, hogy még desszertet is kapott. A hülye cipőjében és a puccos ingében majszolta a csokitortát.

Egész testem reszketett, és olyan hirtelen álltam meg a járdán, mintha egy láthatatlan téglafalba ütköztem volna.

Ó, atyám.

Ó, atyám.

Azt hiszi rólam, hogy gazdag vagyok. Ez rosszabb, mint a halál.

Fogalma sem volt róla, hogy nekem kellett azt a cipőt megvenni magamnak. Igen, tisztában voltam vele, hogy mennyire ocsmány, és máglyára vetettem volna, ha lett volna lehetőségem, de apám nem ordított velem, ha ezt viseltem a templomban, márcsak emiatt is aranyat ért.

Visszatartottam a lélegzetem, mikor hirtelen befordult az erdő felé. A járdán még eljátszhattam volna, hogy egy könnyed esti sétán vagyok errefelé. Mégsem az övé az egész város! De ha kiszúrt volna az erdőben, azt nem lehetett volna a véletlennel megmagyarázni.

Összeszorított foggal vártam, míg eltűnik a holdfényes ösvényen. Haza kellett volna mennem. Békén kellett volna hagynom, fel kellett volna adnom az egész gilisztagyűjtési ügyet, és azzal kellett volna töltenem a szünidő hátralevő részét, hogy megfelelek az elvárásoknak, és legalább megpróbálok azzá válni, akinek a szüleim és a nagyszüleim szántak.

Tudtam, hogy ez volna a helyes, de a lábam egy tapodtat sem mozdult.

A fülemben lüktetett a pulzusom. Döntenem kellett. Nora teljesen idegen volt számomra, mégis úgy vonzott, mint a mágnes.

Arra gondoltam, hogy évekkel később is azon rágódom majd, hogy miért követtem őt egyáltalán aznap éjjel. Már nem voltam dühös, és ő eléggé előre ment ahhoz, hogy ne halljam a motyogását – akár jót jelentett ez rám nézve, akár rosszat. Képtelen lennék elmagyarázni, hogy miért, de végül a nyomába eredtem a sáros úton.

Nem sokkal előttem haladt, de próbáltam nesztelenül lépdelni, biztos, ami biztos. Az erdő nem volt olyan sűrű, mint ahogy elképzeltem, és kicsit odébb, a fasor másik oldalán a házak tornácainak fénye megvilágította az ösvényt. Semmiképp sem vagyok magasnak mondható, de a lábam azért hosszabb, mint Noráé, így hamar behoztam a lemaradást. Többször előfordult, hogy hirtelen egy fa mögé bújtam, mert attól féltem, hogy meghallotta a lépteimet.

De ő zavartalanul folytatta az útját. Csak előre nézett, és barna haja csapkodta a hátát.

A kémkedésem izgalmát leszámítva az este kellemesnek és nyugodtnak volt mondható.

A csendet egyszer csak egy férfihang törte meg. Lefagytam, minden erőmmel azon voltam, hogy kitaláljam, melyik irányból jöhet. Nora őrült rohanásba kezdett.

Utánairamodtam, és az üvöltés minden lépéssel hangosabbá vált. A szitokszavak eltévedt nyílként hasítottak a levegőbe, egyik a másik után. A dörgedelmeket morgó hangok diszharmonikus szimfóniája kísérte. A talpam a talajba csapódott, ágak törtek, és levelek ropogtak a cipőm alatt, de Nora nem nézett hátra egyszer sem.

Nora kiért az erdőből. A csuklójára csavart nejlonzacskók a combját csapkodták, amint átgázolt a magasra nőtt gazon, egyenesen abba a kis tanyasi házba, melynek ferde zsalugáteréről málladozott a festék. A homlokzat ablakának törött üvegét furnérlemezzel pótolták, és a bejárati ajtó hosszanti repedése messziről is látható volt.

Egy rövid pillanatig csend honolt, ezért egy fa mögé araszoltam, és visszafojtott lélegzettel figyeltem őt. Felállt a szőr a hátamon, mert amikor Nora a bejárati ajtóhoz ért, az hirtelen kicsapódott, és hajszál híján telibe találta őt. Egy zilált külsejű, kócos barna hajú, sörhasú férfi botorkált ki, és egyenesen Nora felé tartott. Felemelte a kezét, de nem azért, hogy elkapja, hanem tiszta erőből meglökte kis testét, és Nora elvesztette az egyensúlyát.

Ösztönösen előugrottam a fa mögül, de nem volt szükség rám, mert egy fiú – aki szerintem a bátyja lehetett, mert ugyanúgy nézett ki, mint ő, csak sokkal nagyobb volt – felsegítette a földről, és elé állt.

– Kurvára ne merj hozzáérni még egyszer! – ordította a srác.

A zilált férfi a kézfejével megtörölte a száját, és hadarni kezdett.

– Mindkettőtöket elkaplak! Nem csoda, hogy elhagyott titeket az anyátok, hálátlan szarkupacok! Tönkretettétek az egész kibaszott életem! – Az ökle előrelendült, és Nora bátyjának arcába csapódott.

Levegőért kapkodtam, és a szám elé kaptam a kezem. A fiú az ütés erejétől először a házfalnak csapódott, majd fenékre csúszott a padlóra.

A férfi új erőre kapott, de Nora közéjük ugrott, és nekifeszült, mint a támadni készülő oroszlán.

– Apa, ne!

Szent ég! Az apja?

Megint elfogott a kétségbeesés, alig kaptam levegőt. Gőzöm sem volt, mit tegyek. Ha Nora bátyja, aki kétszer akkora volt, mint én, nem bírt el ezzel a pasassal, nem sok hasznomat vennék.

Talán hívhatnék segítséget. Hátha más is hallotta a hangzavart. Körbe-körbe forogtam, mint egy eszelős. Több tornácon égett a villany, de minden reményem szertefoszlott, mikor megláttam a pislákoló fények mögött leskelődő alakokat. Keserű ízt éreztem a számban. Az emberek úgy figyelték az eseményeket, mintha egy színházi előadás volna.

Mikor visszafordultam, Nora bátyja újra felállt, és apjára szegezte gyilkos tekintetét.

– Menj el Theához – kiabált Norára Ramsey.

Nora megrántotta Ramsey karját.

– Ne! Kérlek, Ramsey! Gyere velem! Nem éri meg! Ez az ember nem éri meg. Kérlek, kérlek, kérlek! – kiáltotta könnyes szemmel. – Apa, menj innen! Hagyd őt békén!

Apának szólította ezt a szörnyeteget. Mintha kést döftek volna belém.

Képtelen voltam kivenni, hogy mit hadart a férfi. Köpött egyet feléjük, majd elbotorkált egy leharcolt furgonig. Bemászott, és beindította a motort, mely úgy zörgött, mint a konyhamalac darálójába ragadt kanál.

Norát nem láttam, de a furgon egy szempillantás alatt eltűnt a kanyarban.

Pár házzal odébb kicsapódott egy ajtó, és egy hosszú, Noránál sötétebb, barna hajú lány futott ki a házból mezítláb.

– Ramsey!

– A francba! – morogta Ramsey. – Jól vagyok! – Magához húzta Norát, és szorosan megölelte. – Mindketten jól vagyunk.

A lány megállt előtte, és lábujjhegyre emelkedett, hogy szemügyre vegye vérző orrát. – Utálom ezt a pasast!

– Én is, Sparrow, én is – kacagott Ramsey. Szívből jövő nevetés volt. Ha az előbb nem némultam volna meg attól, amit láttam, akkor most állt volna el a szavam, hogy ezek után képes volt nevetni.

Nora kibontakozott a bátyja öleléséből, és letörölte a könnyeit.

– Hoztam rágót.

Vér csurgott végig Ramsey arcán, de széles vigyorral az arcán nézett rá.

– Honnan tudtad, hogy elfogyott?

– Mindig elfogy – okoskodott a lány, akit Sparrow-nak hívott.

Nora kuncogott. Pont olyan igazi volt, mint a bátyja, és ettől nemcsak némán, hanem tátott szájjal, döbbenten álltam ott.

Vajon kik ezek a gyerekek? Még mindig reszkettem a történtek miatt, pedig nem is vettem részt a balhéban. Előfordult olykor, hogy az én apám is felemelte a hangját, de sosem ráncigált, és nem emelt kezet rám egyszer sem. Pláne nem lökdösött. Jézusom, miféle apa az, aki ilyet tesz a gyerekeivel?

El sem tudom képzelni, hogyan lennék képes újra nevetni egy ilyen esemény után.

Nora képes volt.

Megcsapott a lelkiismeret-furdalás jeges fuvallata. Úgy kezeltem őt a pataknál, mint egy hülyegyereket, pedig tulajdonképpen csak azért voltam mérges, mert a nagyszüleimnél kellett töltenem a nyarat. Engem nem ütöttek meg egyszer sem, és mindennap főztek rám. Kaptam reggelit, ebédet és vacsorát, a nagymamám olykor a kezembe nyomott egy-egy jégkrémet is.

Jézus, tényleg megérdemeltem a Nyavajás Camden Cole jelzőt!

Besétáltak együtt a házba, és én ugyanattól az őrült megszállottságtól vezérelve, melynek hatására követtem őt, leültem az erdőszélen, és a bejárati ajtót kémleltem még jó ideig. Szerettem volna segíteni, de nem tudtam, hogyan. Az eredeti szándékom az volt, hogy megosztom vele a gilisztagyűjtési tervemet, de nem számítottam rá, hogy ennyire megharagszik rám. Legalább lett volna a zsebében egy kis pénz. De ha az anyja tényleg elhagyta, ahogy az apja mondta, akkor többre volt szüksége napi néhány dollárnál.

Megoszthattam volna a dolgot a nagyszüleimmel, de ők tényleg örömüket lelték abban, ha hátat fordítottak az embernek még családon belül is. Nem tudtam volna elképzelni, hogy egy idegenért tettek volna valamit.

Felhívhattam volna az anyámat. Ő talán intézett volna egy-két telefonhívást, ha egy gyerek életének veszélyeztetéséről van szó. De Nora vajon így akarta volna? Ha egyszer riasztjuk a rendőrséget, nehéz volna megállítani a folyamatot. Egyébként is, ugyan mit tehetett volna a rendőrség?

Amikor elhagytam a terepet aznap éjjel, az apjuk még mindig nem volt otthon.

Nora bátyja és a Sparrow lány a tornácon üldögélt, fogták egymás kezét és beszélgettek, de Norát nem láttam sehol. Úgy tűnt, hogy jól van, mikor bement a házba, a két zacskó még mindig a csuklóján lógott. Az volt a megérzésem, hogy egy szemernyit sem aludt aznap éjjel.

Az úr a megmondhatója, hogy én sem hunytam le a szemem reggelig.