IDEGEN SZOBÁK
Emelkednek, süllyednek az árnyékok – így nőnek, zsugorodnak a dombok a völgyekkel. Fönt állok a dombon, lenézek a hosszan kanyargó vasúti sínekre. Körülöttem elönt mindent az árnyék, rohanva lefelé. Aztán egyszerre zuhogó napfényben állok. Ezt szeretem: árnyék és fény kergetőzését, hogy nem tudnak meglenni egymás nélkül. Órákig elcsavargok a dombokon, aztán be az erdőbe.
Holnap mégis bemegyek Pestre. Ez reggel jutott eszembe. Mindjárt mondtam is anyámnak:
– Nem gondolod, hogy néha mégis megunom a házunkat a kerttel?
– Talán engem is, fiam, ugye? – bólogatott anyám. – Miért is lennél örökké itthon? Eredj csak, hiszen vannak neked barátaid odabent. De vigyázz, ne igyál sokat, hogy a végén aztán valami vacak nőnél kössél ki!
– Te is bejöhetnél, anyóka! De csak ülsz itthon,
