FAGYLALTOSOK
A Ludovika-kert felől jött Blum, a fagylaltos. Úgy tolta kis fehér kocsiját, mintha rugdosná. Merev, barna arca a zöldessárga szalmakalap alatt akár valami elromlott automata. Szinte várni lehetett, hogy majd hirtelen kiokádja a megrekedt tíz- és húszfilléreseket, stolverket, savanyúcukrot, csokoládét. Gyerekek ugráltak körülötte, tenyerek csattogtak.
– Fagylalt! Fagylalt!
Nem állt meg, nem is nézett rájuk. Arra az öreg, katonasapkás koldusra sem, aki a botját lengette utána.
– Mi az, Blum úr, már meg se látja az embert?
Elszántan robogott, mint egy harckocsival.
Kékkendős cigánylány futott felé, kezében görögdinnyével. A lé végigcsorgott arcán, kendőjén, meztelen lábaszárán.
– A nővérem azt üzeni, holnap ne tessék jönni. Persze, mert sose hoz neki semmit, moziba se vis
