DINNYEEVŐK
Egy arc jött fölfelé a lépcsőn, oly keskeny és merev, mintha tálcán hoznák. Szemhéja lecsukva, szája egyenes, kemény vonal. Ezen a megvakult arcon látszott a vendéglő, hideg tükreivel, apró asztalaival és az emberekkel, akik észre sem vették az arcot. Most már az előrenyújtott, halott kéz is feltűnt, alámerülve láthatatlan fátyolt húzva, csukott nyakú, kékesszürke katonaköpenye úgy fogta össze az egész embert, akár egy zsák. Elment a bokszok előtt, megállt középen, egy csillár alatt. Felemelte a fejét a szikrázó fénybe; arca, keze ragyogott, de zubbonya sötét maradt. Így állt szótlanul, mozdulatlanul, arcát kitárva a fénynek, két kezét kinyújtva. Lassan, lassan, mintha keresne valakit, az egyik páholy felé fordult.
Hárman ültek a páholyban: két nő, egy pattanásos arcú fiúval.
