Már nem is beszéltek. Valósággal énekeltek, elandalodva, egyszer az egyik énekelt egy strófát, aztán a másik, majd kórusban.
– Húsz perc múlva a pálya túlsó felén!
Vonítottak, visítottak, hemperegtek a kéjtől.
– Szabadits Gabi! Szabadits Gabi!
Aztán Hungler ránézett Csempe-Pempére. Az pedig egyszerre abbahagyta a nevetést. Összeszűkült vállal ült, és azt gondolta: jó, hát akkor mondja meg már végre, hogy mit akar.
– Mi a véleménye Rózsavölgyiről?
– Rózsavölgyiről? – Csempe-Pempe hátradűlt. Az volt az érzése, hogy rövidesen megkínálják egy szivarral. Ha már egyszer megkérdik, hogy mi a véleménye a Rózsavölgyiről. – Fiatal kapus, és azt hiszem, hogy…
– Nézze – Hungler felállt, és eléje lépett. – Ha azt hiszi, hogy Rózsavölgyit én hoztam a Titániába, hát akkor nagyon téved. Úgyhogy ne
