Az auschwitzi hegedűs

Chapter 3

Auschwitz–Birkenau, 1944. április 4.

Ma este nem lesz visszatapsolás. Legalábbis neki nem. Alma mereven bámult egy repedést a szemközti falon, és közben egy átlátszó folyadékkal teli fiolát forgatott az ujjai között. Egy hónapba telt, hogy megszerezze az egyik fogolytól a Kanada-részlegből. A férfi hetekig húzta az időt, fintorgott és mindenféle kifogást talált ki – örömmel segítene, de amit Alma kér tőle, azt sehol nem lehet beszerezni, csak a német orvosoknak van, a helyieknek nincs, és nem tudja, melyik németet kellene megvesztegetnie hozzá; nem ismeri annyira őket, amennyire Alma gondolja –, mert közben abban reménykedett, hogy a nő meggondolja magát. Alma meghallgatta a kifogásokat, bólogatott, és makacsul mindig azt felelte, hogy semmi baj, szívesen vár, ameddig csak szükséges. Végül a férfi feladta az ellenállást, és teljesítette a kérését.

– Itt van. Úgy tudom, ez a legjobb szer. Injekcióként a leghatásosabb, de ha akarja, meg is ihatja. Csak úgy egy kicsit tovább tart, hogy kifejtse a hatását.

– Köszönöm. Odaadom fizetségként a hegedűmet, miután…

– Nem kell semmi. – A férfi kategorikusan rázta a fejét, és a földet bámulta, amelyet több ezer fogoly lába koptatott már, a legtöbben közülük meghaltak és elfelejtették őket. – Össze van keverve valamivel, hogy nagyon kevés fájdalmat okozzon, mielőtt… – Nem fejezte be a mondatot, csak tragikus tekintettel őt nézte, kék szeme némán könyörgött, a kezét zsebre dugta.

Alma halványan elmosolyodott, előrenyújtotta a kezét, és a hálája jeleként finoman megszorította a férfi ujjait, amiért segített neki.

Fájdalom. Ha a férfi tudta volna, milyen borzalmas fájdalmat érzett az utóbbi hetekben, nem kínozta volna ezzel a szükségtelen várakozással ilyen sokáig. Ez… ez a szer véget vet majd a fájdalomnak, nem előidézi.

Alma felkapta fejét, amikor egy sürgető kopogás kizökkentette a gondolataiból. Gyorsan fekete ruhája zsebébe rejtette az üvegcsét, összekulcsolta a kezét és kihúzta magát.

– Igen?

Zippi dugta be a fejét az ajtón. Ő volt a mandolinos, a bizalmasa és a barátja, akit már testvéreként szeretett.

– Megérkezett Mandl Lagerführerin! Kezdhetjük.

Alma bólintott, fogta a hegedűtokot meg a karmesteri pálcát, felvette az asztalról a kottát. Kifelé menet még utoljára elismerő pillantást vetett a tükörbe.

A női zenekar tagjai a kiváltságos foglyok közé tartoztak. Ők voltak az úgynevezett tábori elit, akiknek megengedték, hogy rendes ruhát hordjanak és megtartsák a hajukat. Ők voltak azok a szerencsések, akiknek nem kellett megszakadni a munkában a kőbányákban vagy félni a rettegett szelekcióktól. A nácik kedvencei voltak, jól tápláltak, és megmenekültek a bántalmazástól, amit a többieknek naponta el kellett szenvedniük. „Kiváló egyezség. Mi okunk lenne panaszkodni?” Zippi szavai. Csakhogy nem sok méltóság volt egy ilyen megalázó életben, amikor az embernek az alapvető életkedvét vették el. És nemcsak elvették, hanem durván elrabolták tőle az éjszaka közepén, a legkegyetlenebb módon; megfojtották, elégették, vízbe dobták, egy nagy rakás hamuvá változtatták, amíg semmi sem maradt belőle, csak az emlék.

Az emlék és a fájdalom. A tompa, soha véget nem érő fájdalom, ami lassan mérgezte meg az ember vérét.

A kis fiolával a zsebében Alma egyik kezével lesimította sötét haját, és megigazította fehér csipkegallérját. A ma esti lesz az utolsó előadása. Úgy illik, hogy tökéletesen nézzen ki.