Az auschwitzi hegedűs

Chapter 4

Auschwitz, 1943. július

A párás délutánon a 10-es blokk néma volt, és forró. Időről időre egy fogoly ápolónő ráérősen körbejárt, friss hullákat keresett. Mindig voltak újak. Nem mintha Alma számontartotta volna – neki a saját láza miatt kellett aggódnia –, de időnként fel-felébredt nyugtalan álmából, és hallotta, ahogy az ápolónők kihúzzák a halottakat az ágyakról. Egyesek már akkor betegek voltak, amikor Almával együtt beterelték őket a vonatba Drancyban, a francia tranzittáborban. Mások az út során betegedtek meg, ami nem volt csoda, hiszen olyan szorosan összepréselődtek a marhavagonokban, mint a heringek, hatvan ember egyetlen vasúti kocsiban. Ismét mások már itt, Auschwitzban haltak meg az úgynevezett orvosi kísérletekben.

Alma lassan körbenézett a helyiségben. Meglehetősen nagy volt, az ágyak olyan közel álltak egymáshoz, hogy az ápolónők alig tudtak elmenni közöttük. A legrosszabb a szag volt, az a förtelmes, mindent átható bűz. Az állott izzadtság, a rossz lehelet, az üszkösödő hús és a piszkos ruhák összekeveredett szaga, amitől az emberre rátört a hányinger.

A többiekkel ellentétben Alma csoportját nem küldték karanténba az érkezés után. Viszont a gázkamrába sem, ehelyett az a kétes szerencse érte őket, hogy ide kerültek, a kísérleti blokkba, egy kétszintes téglaépületbe, amelynek ablakait redőny védte, hogy a kíváncsi kívülállók ne láthassák meg sötét titkait.

Időnként az ápolónők megkönyörültek rajtuk, és néhány értékes pillanatra kinyitották az ablakokat, hogy kiszellőztessék a termet. Persze ezzel legtöbbször többet ártottak, mint amennyit használtak. A szag odavonzotta a legyek és a szúnyogok hadát, mohó étvággyal támadtak a lesoványodott testekre, még több betegséget terjesztettek, és állandó zümmögésükkel és csípéseikkel a szenvedő nőket kínozták. Így még több elfertőződött seb és még több hulla lett, akiket a leborotvált fejű nővérek elvittek. Az egyikük mindig feljegyezte az elhunytak számát a papírjaiba, hogy később átadhassa a felettesének, az SS-orvosnak, dr. Claubergnek. A híres német rendet a zsidó foglyok tartották fenn. Alma hamar felismerte, milyen ironikus ez a szomorú helyzet.

A blokkban töltött első napján naivan megpróbált valami gyógyszert kérni a lázára, de kinevették. Összeszedte minden méltóságát, már amennyit lehetett ilyen körülmények között – ez meglehetősen nehéz vállalkozás volt, ha az embert megnyírták, mint egy birkát, és számot kapott név helyett –, és rákérdezett a két földszinti helyiségben látott röntgengépekre. Erre sem válaszoltak a nővérek.

– Törődj a saját dolgoddal! – Ez volt a legtöbb, amit Hellinger Blockältestétől kapott, egy szőke hajú, szigorú arcú nőtől, aki a blokkparancsnok karszalagját hordta. Úgy tűnt, hogy az ápolónők, akik maguk is ugyanolyan foglyok voltak, mint ő, nem nagyon akarnak barátkozni az újonnan érkezettekkel.

– Tudom, hogy ez nem a Ritz, de a vendégszeretet akkor is meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után – jegyezte meg Alma hűvösen.

Az ápolónőt váratlanul érte a megjegyzés. Felnézett a felírótáblájából, és a fogvatartottra pislogott. Az egész blokk egy pillanat alatt elcsendesedett. Hirtelen minden szempár rá szegeződött. Alma ebből sejtette, hogy errefelé elég ritka lehet a visszabeszélés.

– Francia transzport? – Hellinger jeges tekintettel méregette Almát. Helyesen beszélt németül, de nagyon erős magyar akcentussal. – Tudhattam volna. A legbeképzeltebb nők mindig onnan jönnek.

– Osztrák vagyok – mosolygott Alma.

– Még jobb. Régi birodalmi ambíciók. Az SS majd hamar letöri a szárnyait, felség.

– Az tetszene önnek, ugye?

Nagy meglepetésére Hellinger csak közömbösen vállat vont.

– Nekem nem számít. Azért jelöltek ki blokkparancsnoknak, hogy fenntartsam a rendet, nem azért, hogy veletek foglalkozzak. A fél csapat úgyis elpatkol a jövő hét végére, a másik fele pedig a következő három hónap alatt a kéményen keresztül fog elfüstölni, ha szerencsések annyira, hogy kihúzzák addig a beavatkozás után.

A beavatkozás.

Alma tudta, hogy az ő kórtermük melletti helyiségbe kerülnek a műtét utáni betegek, de oda nem volt szabad bemenniük.

– Akkor engem nyugodtan felírhat, önként jelentkezem – mondta pusztán kicsinyes gyűlölködésből. Mint egy sarokba szorított állat, a fogát csattogtatta utolsó, elkeseredett kísérletként, hogy átverje saját magát. Nem az volt a célja, hogy csapást mérjen az ellenségre, sokkal inkább magát akarta meggyőzni arról, hogy nem fél. – Nekem édes mindegy. Minél hamarabb véget ér, annál jobb.

Alma azonnali robbanásra számított. Itt a foglyokat már a legkisebb provokálásra is megverték, Hellinger blokkparancsnok azonban furcsa módon nem szólt egy szót sem. Egy ideig láthatóan eltűnődött valamin, majd intett Almának, hogy kövesse. Alma gyanakodva nézte a távolodó nő hátát, és kiment utána a gyéren megvilágított folyosóra, ahol a Hellinger a műtét utáni helyiség ajtajánál állt, és nyitva tartotta Almának. Amikor az félősen közeledett, a blokkparancsnok gúnyosan intett – csak ön után, felség.

A kórteremben még borzalmasabb volt a szag. Hellinger megállt az első ágynál, egy halálsápadt nő feküdt itt, verejték gyöngyözött a homlokán, amitől úgy nézett ki, mintha olvadó viaszból készült halotti maszk lett volna rajta.

Hellinger félelmetes könnyedséggel felrántotta a nő ruhájának alját. Alma érezte, hogy összerándul a gyomra az undortól, de minden erejét összeszedte, hogy ez az érzés ne látszódjon az arcán. A nő hasán fekete kéreg fedte a nyers, vörös húst, ahol a hólyagok kidurrantak. A szeméremcsontja fölött hosszú, durva vágás látszott, csúnyán felhólyagosodott, és émelyítő bűzt árasztott magából.

– Vér nélküli sterilizálás – magyarázta Hellinger szenvtelen hangon, mint egy egyetemi professzor. – A petefészket extrém dózissal besugározzák, majd sebészi úton eltávolítják, hogy megnézzék, sikeres volt-e a beavatkozás. A röntgen olyan erős, hogy égési sérüléseket okoz. Magát a műtétet többnyire altatás nélkül végezzük. Ahogy látja, ez egy csúnya fertőzés. Nem mintha dr. Clauberget ez bármennyire érdekelné. Próbálják kiszámítani az optimális dózist, ami még nem okoz ilyen égést, de eddig ennyire jutottunk. – Visszahajtotta a nő ruháját a hasára, és jelentőségteljesen nézett Almára.

Ő hosszú ideig mozdulatlanul állt.

– Van benne valami rendszer? – kérdezte végül, amikor ismét tudott szólalni. – Úgy értem, a foglyok kiválasztásában.

– Ők Németországból jöttek. – Hellinger most mosolyodott el először, habár Alma számára inkább fintornak tűnt. – Minden szám szerinti sorrendben történik, tökéletes rendben. Eddig az 50204 és az 50252 közötti foglyokon végezték el.

Alma lenézett a bal alkarjára, az 50381-as szám halványkék tintával volt rátetoválva a bőrére.

Hellinger is a számra nézett. Az arca kissé ellágyult.

Alma erre élesen felkapta a tekintetét, fekete szemében ismét megvillant az elszántság.

– Kérhetek egy szívességet? – Hellinger megvonta az egyik vállát.

– Van rá mód, hogy kapjak egy hegedűt?

– Hegedűt?

Hangszert kérni Auschwitzban nyilvánvalóan legalább olyan hallatlan dolog volt, mint visszabeszélni az ember felettesének.

– Csak nem hegedűs vagy valami ilyesmi vagy?

– Valami ilyesmi. Már nyolc hónapja nem játszottam. Tudom, hogy nincs sok időm, de ha lehetséges, nagyon szeretnék még egyszer utoljára hegedülni. Ha ezen a helyen tiszteletben tartják még az olyan dolgokat, mint egy halálraítélt utolsó kívánsága.

Hellinger megígérte, hogy utánanéz, mit tehet az ügyben. Lopva Alma fehér kezére sandított, mintha azt fontolgatná, hogy egy pillanatra a tenyerébe fogja, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és hirtelen kiment a kórteremből. Reményt adni a halálraítélteknek kegyetlenség lett volna.

Alma továbbra is ott állt a mozdulatlan, halottsápadt nő előtt, és irigyelte azokat, akiket érkezésük után elgázosítottak.

* * *

Egyforma, végtelenül hosszú napok. A sosem változó napirend fásulttá tette az embert. Zavaros lötty reggelire – a németek ezt kávénak nevezték. Dr. Clauberg körútjai, „Nyissa ki a száját, mutassa a fogát!” Egy francia nő latinul imádkozott a sarokban, előre-hátra ringatta magát, és közben olyan erősen kulcsolta össze a kezét, hogy kifehéredtek az ízületei.

Újabb zavaros lötty ebédre – a németek ezt levesnek hívták. A szerencsések felfedeztek az adagjukban egy kis darab, rothadt marharépát. Sylvia Friedmann, egy zsidó fogoly ápolónő, dr. Clauberg vezető asszisztense felolvasta a számokat a listájáról. A sarokban lévő nő egyre gyorsabban hintázott, végül már kiabált és hadonászott, amikor két beteghordó kihúzta a kórteremből és végigvonszolta a folyosón. Fojtogató, nyomasztó csend telepedett a blokkra.

Hellinger összeszedte az ágyneműket és a hálóruhákat, fertőtlenítőbe küldték. Meztelen, borotvált fejű nők sorakoztak vigyázzállásban – dr. Clauberg ezúttal a mellüket nyomkodta. Valaki bizonyára jelentette, hogy az egyik nő terhes. Dr. Clauberg úgy vigyorgott, mint egy keselyű, amikor az egyik nő arca előtt összedörzsölte a két ujját – „Tej!” A nő némán ment, ezúttal nem kellettek beteghordók.

Vacsoraidő. Egy kis darab, fűrészporízű kenyér és a tenyérre kent, kevés margarin, amit a nők apatikusan nyalogattak. A szomszédos ágyon egy belga kislány a takaró alá bújva halkan az anyja után sírt – elfojtottan, szánalmasan nyöszörgött a gyapjúanyagba, mintha nem akarná zavarni a többieket a fájdalmával.

Éjszaka. Könnyek, sírás a körülötte lévő összes ágyról, halk imák, órákon keresztül ismételgetett nevek – véget nem érő kádis, amit Alma már nem tudott elviselni.

Végre nyugalom. Ezüstös holdfény sütött be a deszkazsaluval lesötétített ablak résein, a karjára világított. Láthatatlan hegedű a vállán. Az ujjai úgy repdestek a hegedű nyakán, mint egy pillangó szárnyai. Jobb kezében vonó, a hegedű húrjait csókolgatta. Odakint a Sanka teherautók vöröskeresztes kocsiknak álcázták magukat, úgy szállították el a holttesteket a szomszédos 11-es blokkból. Alma egy pillanatra látta őket a deszkazsalu repedésein keresztül, ahogy elindultak a krematórium irányába. A fejében Strauss Mesék a bécsi erdőből műve szólt.

Zene.

Béke.

Nyugalom.

Egy világ, ahol az olyan helynek, mint Auschwitz, nem volt erkölcsi joga létezni.

* * *

– Alma? Alma Rosé?

Egy fiatal, üde, csinos arcú ápolónő szólalt meg németül erős holland akcentussal. Hellinger hozta magával a kórterembe. Almát elöntötték egy boldogabb idő kellemes emlékei, mikor Hollandiában számos helyi család rejtegette őt a nácik elől. Az idők megváltoztak a háború sújtotta Európában, a vendéglátói hűsége azonban nem ingott meg. Az életüket kockáztatták, amikor elbújtatták őt a Gestapo elől, és nem kértek cserébe semmit, csak egy kicsit a csodálatos zenéjéből. Alma nagyon szívesen tett eleget a kérésüknek. Az életét és a szabadságát köszönhette azoknak a bátor, önzetlen embereknek. Az volt a legkevesebb, hogy a zenéjével hálálja meg a vendégszeretetüket. Egyik házból a másikba menekítették át, amikor nyugtalanítóan sok hír érkezett a Gestapo rajtaütéseiről. Bárhol bujkált is, mindig otthon érezte magát, és tudta, hogy szívesen látják.

Természetesen felismerte a fiatal lányt, aki most előtte állt. Sohasem fogja elfelejteni azoknak a kedves mosolyát, akik olyan sokáig biztonságban tartották őt. A lánynak egy kicsit több időbe telt, hogy megismerje. Alma már napok – vagy talán hetek? – óta nem látta a saját tükörképét, de könnyen el tudta képzelni, milyen szánalmas látványt nyújthat. Az biztos, hogy már nem egy ünnepelt hegedűművész volt elegáns, kivágott hátú estélyi ruhában.

– Magda, tudod, ki ez? Ez itt maga Alma Rosé! – Az ápolónő láthatóan elragadtatva nézett Hellinger Blockältestére. – Hegedűművész, Ausztriában nagyon híres! – Félreértette Alma hallgatását, ezért sietve magyarázkodni kezdett. – Az én nevem Ima van Esso. Amszterdamban játszott nekünk az otthonunkban. 1942-ben, egy Telemann-szonátát. Emlékszik?

Alma természetesen emlékezett. Meleg ház, amit a német szabályok ellenére fűtöttek. Zenerajongók törvénytelen gyülekezete. Többféle, elegáns szék félkörívben elrendezve. Nők estélyi ruhában, férfiak frakkban, és mindenki őt nézte – a nőt, akit csodáltak, és vállalták a Gestapo haragját is csak azért, hogy egyszer hallják játszani.

– Te kísértél engem fuvolán. – Alma nagy nehezen ki tudta mondani a szavakat. Fájt ez az emlék. Furcsa volt újra a kezében tartania Ima kezét. Szomorú, csupa rossz okból bekövetkezett találkozás volt ez. A legutóbb, amikor elváltak útjaik, Alma még szabad ember volt.

Ima ragyogóan mosolygott rá.

– Igen! Milyen kedves, hogy emlékszik! Annyira amatőr voltam… biztosan úgy érezte, hogy mélyen az ön szintje alatt vagyok.

Alma érezte, hogy megremeg az alsó ajka, ezért erősen beleharapott.

– Badarság. Kiválóan játszottál. – Büszke volt rá, hogy nyugodt a hangja. A saját magára mért fájdalom most is csodát művelt, mint mindig.

Magda Hellinger halkan füttyentett egyet.

– Szóval akkor te híresség vagy? Miért nem mondtad, amikor azt az átkozott hegedűt kérted?

– Az embernek hírességnek kell lennie ahhoz, hogy ezen a helyen hegedüljön? – kérdezte Alma kicsit élesebb hangon, mint szerette volna.

– Nem feltétlenül, de segít, ha azt akarja, hogy szerezzek neki egyet – magyarázta Hellinger. – Nem könnyű egyes dolgokat megszerezni Auschwitzban. Sokba fog kerülni nekem, ha keríteni akarok egy hegedűt. Az egyetlen, aki bármit is tud a zenéről, az ez a kis Fräulein. Ne haragudj, de muszáj volt először leellenőriztetnem téged vele.

Ima már Magda ruhaujját húzgálta, és könyörgőn nézett a Blockälteste arcára.

– Ó, kedves Magda, kérlek, szerezd meg neki a hegedűt! Nem fogsz hinni a fülednek, ha meghallod, milyen gyönyörűen játszik. Egy igazi virtuóz, nekem elhiheted. Úgy fogod érezni magad, mintha a Bécsi Filharmonikusokat hallgatnád…

– Még hogy a Bécsi Filharmonikusokat! – morgott Magda maga elé, és az ajtó felé pillantott. – Még ha szerzek is egyet Zippin keresztül, hogy fog itt titokban játszani? Vagy azt javaslod, hogy rendezzünk nyilvános koncertet dr. Clauberg orra előtt?

– Dr. Clauberg és az SS Blockführerin hatkor elmegy. – Ima nem adta fel. – Másnap reggelig nem jönnek vissza. A blokk teljesen kihalt lesz. Majd az ajtóba állítunk néhány lányt, hogy őrködjenek, ők riasztanak, ha valaki a közeledik blokkhoz.

– És mi a helyzet a 11-es blokkal? Szerinted ők nem fogják hallani a hegedűszót? – Ima némi gondolkodás után megvonta a vállát, és szomorú, gyengéd mosoly jelent meg az arcán.

– Azok mind halálra vannak ítélve. Szerinted jelenteni fogják az SS-nek az utolsó gyönyörű dolgot, amit hallanak, mielőtt falhoz állítják őket?

* * *

Alma legnagyobb döbbenetére Magda másnap megjelent egy hegedűvel. A blokkparancsnok ravasz mosollyal húzta elő a hangszert egy párnahuzatból, és láthatóan büszkén tartotta Alma zavart arca előtt.

– Zippi üdvözletét küldi.

Alma olyan mohón ragadta meg a hegedű nyakát, ahogy a többi fogoly a kenyeret szokta.

– Ki az a Zippi? – kérdezte inkább csak udvariasságból.

A figyelmét ugyanis már teljes mértékben a hangszernek szentelte, amelyről még mindig szalmaszálak lógtak, miután előhúzták a rejtekhelyéről. Alma lassan és végtelen áhítattal simította végig a hegedű testét. Nyolc hónapja, nyolc kínzóan hosszú hónapja nem érintette meg a saját Guadagninijét – hű társát, akit a szeretőjénél kellett hagynia Utrechtben.

Elszorult a torka, amikor eszébe jutott Leonard meleg keze könnyáztatta arcán és a szavai, hogy Alma már vissza is tér, mire észreveszi, hogy elment, és hogy a hegedű itt lesz nála, ugyanúgy várja őt vissza, ahogy a férfi maga is…

Hirtelen jeges cinizmussal arra gondolt, vajon kinek az ágyát melegíti most az ő Leonardja, ugyanúgy ahogy előtte Heini. Az elmúlt néhány év során Alma hozzászokott a férfiak hűtlenségéhez. Csak a hegedűk maradtak hűségesek hozzá. A Guadagninije már akkor is vele volt, amikor az első férje, Váša elvált tőle. Akkor is ott volt, amikor a szeretője, Heini elmenekült, és magára hagyta őt a háború előtti Londonban. A férfi nem örült, hogy Alma a kenyérkereső a családban, ahogyan az sem tetszett neki, hogy a semmiből kell újra felépítenie egy életet egy nővel, akit állítása szerint jobban szeret az életénél is. Ezt csupán hetekkel azelőtt mondta, mielőtt elhagyták a szülőföldjüket, Ausztriát Alma apjával együtt. Szegény Heinrich, tűnődött Alma mosolyogva, annyi bátorsága sem volt, hogy a szemébe nézzen, mielőtt sietve elmenekült. Alma azért ment el Ausztriából, hogy mentse az életét, Heinrich pedig visszament Bécsbe, hogy megmentse a sajátját – egy kényelmes életet szükségtelen nehézségek nélkül.

– Hogy kicsoda Zippi? – horkant fel Magda halkan, és összeesküvő arccal nézett rá. – Elég, ha én tudom, neked semmi szükséged rá. Most pedig tedd el ezt a hegedűt, és eszedbe ne jusson hozzányúlni, amíg én személyesen azt nem mondom, hogy biztonságos. Megértetted?

– Igen.

– Azt kell mondanod, Jawohl, Blockälteste. – Amikor Alma élesen felkapta erre a fejét, Magda váratlanul elmosolyodott, hogy tompítsa a parancsot. – Ha csak mi ketten vagyunk, hagyhatod az idióta katonásdit, de ha az SS-őrök, dr. Clauberg vagy dr. Wirths is itt van, akkor kell. És nekik is ugyanígy kell válaszolnod, különben megkapod tőlük a magadét, egy korbácsütést a hátadra. Nos, dr. Wirthstől talán nem. Ő tulajdonképpen értelmes ember, és alapvetően nem erőszakos természetű. Ami azt illeti, neki köszönhetően van ágynemű, hálóruha, törölköző, sőt, még szappan is ebben a blokkban. A többiek viszont a legkevésbé sem könyörületesek. Az SS-nek nagyon sokat számít a fegyelem.

Alma, mintha nem is hallotta volna, amit Magda mondott, továbbra is boldog mosollyal bámulta a hegedűt.

Magda Hellinger már megfordult, hogy távozzon, amikor Alma váratlanul megszólalt:

– Köszönöm, Blockälteste!

Magda akarata ellenére azon kapta magát, hogy vigyorog.

– Nagyon szívesen, felség.

* * *

Aznap este a lenyugvó nap halványrózsaszínre színezte a felhők alját. A táborban mindenhol csend honolt, miután visszatértek a kinti munkacsoportok. Az őrök kutyái a ketreceikben aludtak bezárva éjszakára. Csak a 10-es blokkban volt nagy izgalom. A nők – már akik fel tudtak kelni – félrehúzták az ágyukat, hogy a helyiség közepén egy kis helyet csináljanak, mintha színpad lenne. Alma hegedűvel a kezében egyik lábáról a másikra állt, olyan türelmetlen volt, az idegei megfeszültek, mintha újra az elegáns bécsi közönségnek kellene játszania, nem pedig ennek a szánalmas, szenvedő társaságnak.

Végül minden készen állt. Teljes csend telepedett a kísérleti blokkra. Alma a közönség elé állt, a vonót a húrokra tette, és behunyta a szemét. Az első hosszú, felénk hang megtörte a leszálló éjszaka csendjét. Egy idő múlva elhallgatott, tétovázott, aztán hirtelen erőre kapott, és hangos futamokban kibontakozott. Auschwitz nemsokára megszűnt létezni a rabok számára. Már nem itt voltak. A nők behunyt szemmel, fáradt arcukon álmodozó mosollyal lágyan ringatóztak a zenére, belemerültek a saját világukba, ahol a szépségnek újra volt jelentése, ahol a szeretőjük bécsi keringőt táncolt velük, még élnek a szeretteik, mert a zene örök, ahogy az emlékek is.

A sarokban Ima némán sírt, a fityuláját a szájára szorította. Magda a falhoz dőlve állt, a mellkasát dörzsölgette, mintha fizikai fájdalmat okozna neki, hogy arra emlékeztetik, valami más is létezik ezen a kegyetlen világon túl, ahol az övéit nem mészárolják le százezrével. Mégis együtt mosolygott a fájdalommal, a remény újjáéledt benne, hogy talán nem veszett még el minden, ha ilyen szépség megtalálhatja az utat Auschwitz falai között.

Almának még az ujjaiban pezsgett a zene, amikor kinyitotta a szemét és huncut mosolyt villantott döbbent közönségére.

– Mire vártok? – A hangja hirtelen megtörte az áhítatos csendet. – Hát hiába játszom? Nemcsak udvariatlanság, de gyakorlatilag sértés is egy helyben ülni, miközben keringőt játszanak. Táncoljatok! Na? Felállni és táncolni, hölgyeim! Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy elfelejtettetek táncolni.

Az első néhány pillanatban a lányok zavartan néztek egymásra. Már a gondolat is képtelenségnek tűnt. Azután maga Magda tett egy határozott lépést az egyik ágy felé, színpadiasan meghajolt, és a kezét nyújtotta az egyik nőnek, olyan gavalléros mozdulattal, hogy arra még egy régivágású úriember is büszke lett volna.

– Madame Mila, megtisztelne egy tánccal?

A lány, akit Milának nevezett, habozás nélkül felállt, és keskeny kezét a magyar Blockälteste kezébe tette. Hitetlenkedve, de vidáman kuncogott, majd forogni kezdtek a hirtelen kialakított kis helyen, mezítláb, és közben beleakadtak a lány hálóingébe. Nemsokára egy másik pár is csatlakozott hozzájuk, majd még egy, Alma pedig könnyes szemmel nézte őket, és hónapok óta először béke töltötte el. A zenéje erejével néhány értékes pillanatra felszabadította ezeket a nőket. Most már boldogan halhat meg.