Chapter 3
2697 Words
II.
A halványlila levélpapíron a hétágú korona és alatta a név:
COUNTESS NICOLE NEDINSZKY
Jól mutatott, határozottan jobb benyomást keltett, mint a régi névjegyek, azokon csak az állt, hogy: Mrs. NICOLE HARPER.
Igaz, hogy Ádám is jobban mutatott, mint szegény, megboldogult David Harper…
Nicole az utolsó években már szégyellt vele megjelenni. Hirtelen teljesen megkopaszodott, a feje egy hatalmas biliárdgolyóra emlékeztetett, döbbenetesen el is hízott, és így még alacsonyabbnak tűnt. Nicole lapos sarkú cipőket viselt, hogy ne tűnjön olyan groteszknek mellette a férje.
Sok meghívást lemondtak, remek partykat és utazásokat mulasztottak el, mert Davidnek mindig volt valami baja. A vérnyomása ment fel, máskor gyomorfájdalmak gyötörték, úgysem tudott volna se enni, se inni, a gourmet[4] ételekből és a finom italokból még kevésbé. Időnként humorizált – a koleszterinem magas, a vérnyomásom magas, a cukrom is, csak én vagyok alacsony!
Nicole nem bírta ezt a humort, egyáltalán semmit sem bírt Daviddel kapcsolatban. Gyakran felvetődött benne a kérdés, hogy miért is ment hozzá?…
Miért hagyta magát a szüleitől rábeszélni erre a lehetetlen házasságra?
A Harper-vagyon nem volt az ok, mert az ő szülei is gazdagok voltak, a két nagy bérház a West Side-on rengeteget hozott. David apja bankár volt, a Wall Streeten saját cége, és Davidet már a Harvardra járatta. David nagyon intelligens volt, művelt, és mindenről lehetett vele beszélgetni, nem úgy, mint Jonathannel…
Jonathan fiatal, kezdő színész volt, rendkívül csinos fiú. Csakis önmagáról beszélt, a szerepekről, amiket majd játszani fog, és az intrikákról, amelyek az off-broadwayi színházban zajlottak, ahol egy nyúlfarknyi szerepet kapott. Az ügynökökről is beszélt, akik között sok a „gay”[5], ezek mind aljas ajánlatokat tesznek, na, de ő persze undorodik tőlük, és megpróbálja felküzdeni magát a saját tehetségével, és nem ilyen módon… Isten őrizz!…
Lehet, hogy nem is volt olyan rossz színész, mert Nicole elhitte neki, hogy ez szerelem…
Egy ilyen gazdag lányt elvenni biztos út volt a siker felé. A háztulajdonos papa esetleg finanszírozna egy Broadway-produkciót, azzal a feltétellel, hogy ő lenne a főszereplő. Jonathan elképzelése az volt, hogy ha Nicole másállapotba kerül, akkor sürgősen megtarthatják az esküvőt.
Nicole nemrég jött vissza a svájci leánynevelő intézetből, Lausanne-ból. Tizenkilenc éves volt. Megtanultak franciául, elolvastak néhány klasszikust, zongoraleckéket is vettek, de mindez nem érdekelte őket – csakis a szex…
Éjszaka, a hálótermekben csak szexről fantáziáltak, a képzeletüket teljesen felgyújtotta egy előkelő angol lány, akinek már tapasztalatai is voltak… Még pedig saját mostohaapja, a politikai életben ismert lord volt az, akivel… Mikor kiderült, bedugták ide az intézetbe, ahol első dolga volt kikezdeni a zongoratanárral, de az féltette a jó állását, és visszautasította a szép angol lány közeledését.
Jonathannek ilyesmikről nem beszélt, igaz, nem is lehetett, mert a fiút csakis a színházzal kapcsolatos témák érdekelték, és ő volt az, aki mindig beszélt.
Nicole-t teljesen megszédítette. Nem is kellett sokat könyörögnie, hogy eljöjjön a lakására.
Jonathan a Chinatownban lakott, borzalmas környezetben. A ház bejáratánál egy masszázsszalon volt, itt ázsiai lányok álldogáltak, és hívták be az arra járó férfiakat. A lépcsőházban erős hagymaszag keveredett valami patkányirtó szer maró szagával.
– Hogy lehet ilyen helyen lakni?… – kérdezte Nicole döbbenten.
– Közel van a színházhoz, nekem az a fontos… – magyarázta a fiú.
A szobát egy öreg kínai asszonytól bérelték, ketten laktak itt a barátjával, aki persze nem volt itthon. A falakon felnagyított fényképek az akkori sztárokról. Marlon Brando, Rock Hudson, Paul Newman…
– Ezek a példaképeim! Meglátod, Nicole, ilyen nagy sztár lesz belőlem is!
Hát a hollywoodi filmfőszerep még nagyon messze volt attól a kis szereptől, amit az off-broadwayi darabban játszott.
Nicole-t meghívta az egyik előadásra. Másra volt elkészülve, valami intim, kis teremre, s nem arra, hogy egy eldugott mellékutca ócska házának a basementjében[6] van, ahol a nézőtér negyven vagy ötven összecsukható vasszékből áll, és a színpadon több mint három szereplő el sem fér, azok is mindig beleütköznek az asztal sarkába.
A darabot nem is értette. Zavaros ostobaság volt, és állandóan trágár szavakat mondtak, amit a közönség nagy hahotázással és tapssal honorált. És micsoda közönség! Szakállas, torzonborz teenagerek, miniszoknyás lányok rágógumit köpdöstek állandóan.
Jonathannek kis szerepe volt, összesen kétszer jött be a színpadra mint inas.
Mialatt a szövegét mondta, a tekintetével intett Nicole-nak, aki az első sor közepén ült, és már alig várta, hogy kint legyen innen.
Ez délutáni előadás volt, utána mentek a Chinatownba, Jonathan lakására.
Este Nicole nem maradhatott ki, mert a szülei meglehetősen szigorúak voltak.
Úristen, ha látták volna bemenni abba a házba, a Masseur parlor[7] melletti kapun!
Az első látogatásakor nem is történt semmi. Csak csókolóztak, Nicole még a kosztümkabátját sem vetette le.
De mikor másodszor jött, esős, zivataros őszi délelőtt volt, akkor igen…
Jonathan ajándékkal várta. Kíváncsian bontotta ki az aranypapírba csomagolt dobozt. Egy hímzett kínai kimonó volt benne, fényes, kék selyemből, sárga virágmintával.
– Próbáld fel! Azért választottam kéket, mert a szemed is kék!
Ez kedves volt és megható.
Nicole a nagy paraván mögött levetkőzött, és felvette a kimonót.
Néha ilyesmin múlnak a dolgok. Ezzel a nyolcdolláros kimonóval, amit a szomszédos bazárban vett, meghódította a milliomos lányt.
Merthogy Nicole apja, Mr. Fieldston milliomos, ahhoz nem fér kétség. Azok a bérházak a Central Park Westen csillagászati értékűek lehetnek.
Mikor Nicole már a kimonó nélkül, meztelenül feküdt a karjaiban, már biztos volt benne, hogy sikerült megnyernie a főnyereményt…
De Jonathan tévedett.
Két hónapja tartott már a viszony, mikor Nicole rájött, hogy másállapotban van…
Meg volt rémülve, kétségbe volt esve, hogy most mi lesz?…
Arra sohasem gondolt, hogy férjhez mehetne Jonathanhez, csak egyszerűen boldog akart lenni, belekóstolni egy ilyen szerelembe…
És boldog is volt, és ha most, negyvennyolc éves korában visszagondolt arra a chinatowni kis szobára, úgy tűnt neki, hogy soha senkivel sem volt még olyan boldog, mint Jonathannel…
Mr. Fieldston mérhetetlenül fel volt háborodva, dührohamot kapott.
– Hol szedted fel ezt a fickót? Ki ez?
– Egy partyn ismerkedtünk meg…
– Miféle partykra jársz te, ahol ilyen hosszú hajú alakokkal keveredsz? És mi a foglalkozása ennek?
– Színész.
Ettől a papa még jobban dühbe gurult. Abban az időben még senki sem tudta volna elképzelni, hogy eljön az idő, mikor egy másodrangú színészből USA president[8] lesz…
– És hol lép fel? Van olyan gázsija, hogy téged el tud tartani? Vagy az én pénzemből szándékoztok élni? Mi? Erre válaszolj!
– Jelenleg az egyik off-broadwayi színpadon szerepel…
– Nem is érdekel! Holnap csomagolsz, és mész vissza Lausanne-ba, az intézetbe! Ezt az alakot pedig, ha még egyszer ide merészkedne, a doorman[9] be sem fogja engedni!
Ekkor nem volt más hátra, minthogy Nicole bevallotta, hogy gyereket vár…
Mamának vallotta be, azt remélte, hogy ő megértőbb lesz, de tévedett. Mama sírógörcsöt kapott, és csak azt hajtogatta: micsoda szégyen! A mi családunkban!
Most már dr. Shapirót, a háziorvost is be kellett avatni, először is vizsgálja meg Nicole-t, nem vaklárma-e, vagy csak trükk, hogy beleegyezzenek ebbe a lehetetlen házasságba…
A doktor megállapította, hogy a terhesség már hathetes, és jó lesz sietni az esküvővel.
– Erről szó sem lehet! – jelentette ki a papa. – Más megoldást fogunk találni! Nicole lerepül Puerto Ricóba, ott megcsinálják az ilyen műtéteket!
Az ötvenes években még bűncselekmény volt az abortusz, nyolcévi börtönt kaphattak érte. A bajba jutott nők Svédországba, Japánba, de főleg San Juanba mentek, ahol ez jövedelmező business volt, külön turistaattrakció.
Nicole már becsomagolt, a repülőjegyek rezerválva – mert mama természetesen elkísérte volna –, mikor váratlan fordulat történt.
Váratlan és megdöbbentő, amire Mr. Fieldston nem számított…
Jonathan kijelentette, hogy azonnal a rendőrségre megy, és feljelenti Mr. Fieldstont, hogy kiskorú leányát kényszeríteni akarja tiltott műtét elkövetésére. Majd a börtönben morfondírozhat afelől, hogy meg akarta akadályozni két fiatal szerelmesnek a házasságát. Jonathan ragaszkodik a gyerekhez és a házassághoz…
A botrány és a börtön gondolata azonnal megváltoztatta Mr. Fieldston elhatározását. Hogy ez a fenyegetés közönséges zsarolás, az világos volt. De nem tehetett mást, beleegyezett az expressz házasságba minden cécó nélkül, egy presbiteriánus pap előtt, valami kis kápolnában. A szertartásra természetesen nem ment el, és a mamának is szigorúan megtiltotta, hogy jelen legyen. De az nagy titokban mégis elment.
Jonathan meg volt elégedve magával, az arany-halacska mégsem csúszott ki a kezei közül…
A milliomos após majd megbékül, ha megszületik az unoka. Így képzelte…
Arra, hogy Mr. Fieldston máris megbeszélte az ügyvédjével, hogy a bébi születése után azonnal meg kell történnie a válásnak, arra nem számított.
Mama imádta az egyetlen lányát, és igyekezett ezt a kínos helyzetet valahogy enyhíteni. Bőven ellátta Nicole-t pénzzel úgy, hogy nászútra is mehessenek.
Jonathan még soha nem volt Floridában, egyáltalán sehol sem volt, New Yorkban nevelkedett, és maximum Coney Islandre járt ki, ahol gyerekkorában fagylaltot árult a mutatványosbódék között.
Most nagy esemény volt neki a floridai út. Nicole-nak be sem vallotta, hogy most ül először repülőgépen.
Miami legelegánsabb hoteljében, az Eden Rocban volt szobájuk, az erkélyük az óceánra nyílt. Ezt is a mama intézte, előre kifizetve mindent.
Jonathan remekül érezte magát, élvezte ezt a luxust, ami körülvette. Már a reggelihez különlegességeket rendelt, nem érte be a szokásos kávéval és ham and eggs-szel. Lehet, hogy a spanyolul beszélő pincér is csodálkozott, hogy ez a fiatal, hosszú hajú gentleman már reggel lazacot és kaviárt óhajt enni, de hozta, gyönyörűen szervírozva.
Nicole-nak viszont semmi étvágya nem volt, minden reggel émelyegve ébredt, s alig tudta kiinni a teáját. Közben aggódva figyelte Jonathant, aki így beleélte magát ennek a grand hotelnek az atmoszférájába. Hogy ez csak pünkösdi királyság, azt tudta. Ismerte az apját, hogy konok és hajthatatlan.
Kora délelőtt lementek a tengerhez, Jonathan már két nap múlva csokoládészínűre sült le. Nicole-nak nagyon fehér bőre volt, hiába fedte el magát egy kis kabátkával, a válla, a háta tele lett szeplőkkel, és azonnal hámlani kezdett.
Az Eden Roc alagsorában pompás üzletek voltak, Jonathan azonnal vett egy fényképezőgépet. Maga csak ritkán csinált felvételeket, Nicole-nak kellett őt állandóan lefotografálnia.
Kidüllesztette mellkasát, karizmait megfeszítve állt egy pálmafa alá.
– Ez jó kép lesz! Ebből csinálhatunk többet is. Ezek a fürdőnadrágos felvételek fontosak, itt láthatják, hogy nemcsak felöltözve mutatok jól!
– Kik fogják ezt látni?
– Az ügynökök, akikhez beküldőm majd a nagyításokat!
A Hotel Eden Roc a Collins Avenue-n volt. Szemközt a hotellel az öbölben jachtok horgonyoztak. Jonathan itt is akart fényképezni. A fehér tengerészsapkájában, amit szintén most vásárolt, és a búzakék, aranygombos zakójában odatámaszkodott a karfához, háttérben a jacht. Közben szalutált és mosolygott.
Másnap már el is készültek a fotók. Jonathan nagyon meg volt elégedve – mindig tudtam, hogy jó filmarcom van! Nézz ide, ezen olyan vagyok, mint Errol Flynn, fénykorában! Ezt Hollywoodba fogom küldeni!
A két hét Miami Beachen hamar letelt. Vissza New Yorkba, a trópusi nyárból a zimankós télbe. A napfényes boldogságból a szürke valóságba…
Mama egy meglehetősen szerény lakást bérelt ki számukra, közel a Central Parkhoz. Egy néger cselédlányt is felfogadott, aki majd naponta bejár Harlemből. De a furcsa az volt, hogy a lakás bérlete csak egy évre volt lekötve.
Ezt Nicole nem is mondta meg Jonathannek, jobb, ha nem tudja… Azt sem tudta, hogy papa még mindig nem hajlandó vele szóba állni, és a hitelkártyáit is letiltotta, úgyhogy nem mehetett vásárolni a Bloomingdale-hez, se a Lord & Taylorhoz.
Jonathan is szebb lakásra volt elkészülve, de mindezt csak átmenetinek tartotta. Majd beadja a derekát a vén gazember – gondolta. Az apósát mindig vén gazembernek nevezte magában.
Az anyósával nem volt semmi baja. Egyszerűen igyekezett elkerülni a vele való találkozást. Ahányszor feljött hozzájuk, hogy titokban meglátogassa Nicole-t, mindig tele volt csomagokkal, finom süteményeket hozott a francia cukrászdából, babaholmikat a leendő unokája számára – na meg mindig lapult egy csekk a nagy krokodilbőr retiküljében.
De bármily időben jelent meg náluk, Jonathan sietett eltűnni, azzal, hogy ő most próbára megy. Ez jól is hangzott, és igaz is volt. Új darabra készültek az off-broadwayi színházban.
Jonathan megint csak inast játszott, de nem akármilyen inast, aki csak bejön és bejelenti, hogy vendég érkezett. Ez az inas az úrnőjével fekszik az ágyban, pikáns bohózat, biztos, hogy siker lesz.
– Miről szól a darab? – érdeklődött állandóan Nicole, mikor Jonathan a szerepét tanulta a másik szobában. A gépírásos szöveget sem engedte neki megnézni.
– Majd meglátod a premieren! Sokkal frappánsabb lesz, ha nem tudod előre!…
– Hívjam el anyámat? Talán hatna rá, ha téged a színpadon látna!
– Isten ments! Eszedbe ne jusson őt elhívni! Ez nem neki való!
Végre elérkezett a premier napja. A New York Times-ban is hirdetve volt, persze csak apró betűkkel, a színházi rovat legvégén.
Nicole izgatott várakozással ült a helyén, a harmadik sorban. A nézőtér tele volt, a bemutatóra rengeteg potyajegyet osztogattak. Ezúttal nemcsak torzonborz csőcselék, de néhány normális öltözékű férfi és nő is akadt közöttük.
Az előadás fél nyolcra volt hirdetve, de mire végre felgördült a függöny, már lehetett nyolc óra is.
A színpadon félhomály volt, csak egy kék fényű ámpolna égett. Hálószobát ábrázolt, középen egy ágy, fekete, fényes szaténpaplan és fekete selyempárnákon két fej. Egy platinaszőke nő és egy férfi.
A férfi: Jonathan…
A szín baloldalán: ajtó, háttérben nyitott ablak.
Az ajtón beront egy feldúlt arcú, szmokingos úr – Te bestia, most végre tetten értelek, te dög! – kiáltással.
Jonathan erre rémülten kiugrik az ágyból, teljesen meztelenül, és az ablak felé menekül.
Meztelenül!!!
Úristen! Anyaszült meztelenül!
Ha csak pillanatokra is, de meztelenül mutatkozik a színpadon.
Nicole közel volt az ájuláshoz. A közönség tapsolt, úgy látszik, tetszett ez a jelenet. Páran Jonathan anatómiájára vonatkozó megjegyzéseket kiáltoztak.
Nicole szeretett volna elsüllyedni szégyenében, de nem akart feltűnést kelteni és kirohanni a nézőtérről. Ám ahogy szünet lett, otthagyta a színházat, már nem is érdekelte, mi lesz a második felvonásban.
Taxiba ült, alig várta, hogy otthon legyen. A gyomra felfordult az undortól, görcsös fájdalmai voltak, hirtelen megijedt, hogy elveszti a bébit.
Éjfél jóval elmúlt már, mikor Jonathan hazajött.
Nagyon meg volt bántva. – Otthagytad az előadást! Ez nem szép tőled! Óriási sikerem volt! Ünnepeltek! Ott kellett volna lennem a banketten, amit utána rendeztek a Kék Egérben. Hol a feleséged? – kérdezték. Furcsa nő vagy te, Nicole! Csalódtam benned!
– Te csalódtál? Te? Szégyentelenül, pucéran mutogatod magad a színpadon!
– Ja, vagy úgy! Hát tudd meg, hogy a Broadwayen a legnagyobb siker az „Oh, Calcutta!”, amelyben minden szereplő meztelen. És olyan siker, hogy hetekkel előbb sem lehet már jegyet kapni! Prűd vagy, drágám, a szüleid kispolgári nézeteit örökölted…
– De majd a pénzüket is fogom örökölni! – vágta vissza Nicole, amit azonnal meg is bánt.
Ez volt az első veszekedés köztük, de azután következett a többi.
Nicole kérte, könyörgött, hogy hagyja ott ezt a darabot, a fellépti díja jóval kevesebb volt, mint a néger takarítónőé, aki bejárt hozzájuk. De Jonathan minden este pontosan elment a színházba, sőt igyekezett őt rávenni, hogy legalább egyszer nézze végig az előadást. A második részben már nem meztelen, és nagyon szellemes párbeszéde van a platinaszőke színésznővel.
– És ki ez a nő? És milyen érzés vele az ágyban feküdni?
– Semmilyen!… Ez egy szerep, semmi más.
– És ő is meztelen a fekete selyempaplan alatt?
– Naná, frakkban van… – csúszott ki Jonathanből.
Ez végleg felbőszítette Nicole-t. Most már, ha Jonathan később érkezett haza, mindig meggyanúsította, hogy a platinaszőkével volt, ott folytatták, ahol a színpadon abbahagyták…
Már fél éve voltak házasok, mikor Hollywoodból levél érkezett Jonathannek. Az egyik filmgyárba meghívták próbafelvételre.
Jonathannel nem lehetett bírni, szinte önkívületben volt örömében.
– Na, látod! Tudtam előre! Ezt az ügynök intézte, akinek a miami fényképeket küldtem. Ahol az Eden Rocban, a pálmafák előtt állok. Holnap már repülök is Los Angelesbe!
– És itt hagyod a színházat?
– De mennyire itt hagyom, nekem Hollywood a fontos!
– Érdekes, az én kedvemért nem hagytad ott a szerepedet…
– Ez más! Ez a nagy sansz! Talán egy televíziós darabban akarnak kipróbálni!
– Ennek én is örülnék! És jövök veled!
– Te viccelsz, Nicole! Egy állapotos feleséggel jelenjek meg? Így kezdjem a filmkarrieremet? Jobb, ha nem is sejtik, hogy nős vagyok, rossz publicity!
Ez szíven ütötte Nicole-t, de még mindig nem ábrándult ki teljesen. Ami pénz volt otthon, azt odaadta Jonathannek repülőjegyre és hotelre. Mert természetesen semmi előleget nem küldtek, saját költségére kellett odautazni. Nyilván feltételezték, hogy egy „befutott” New York-i színésznek ez nem lehet probléma.
Jonathan fényképei a Hotel Eden Rocban és a jacht előtt alaposan megtévesztették azt a bizonyos ügynököt Hollywoodban. Mellékesen homoszexuális volt, és nagyon tetszett neki ez a szép testű, karcsú, hosszú hajú fiatalember…
Hogy miért várt fél évig ezzel a próbafelvétel ajánlattal, arra több oka is volt. Eddig együtt lakott Beverly Hillsben egy színésszel, de az most hűtlenül elhagyta… Új fiúra vágyott, és volt is valami szerep, egy most induló televíziós sorozatban.
- Writer
