XXXIII.
Ádám nem mozdult ki a lakásból. A kapu előtt a Park Avenue-n ott lebzseltek állandóan a fotóriporterek, hogy elkapják, és újabb és újabb képeket közöljenek róla.
A szobákban úgy járkált, mint egy ketrecbe zárt állat, nem találta a helyét. Minden Nicole-ra emlékeztette, és időnként nehezen tartotta vissza magát, hogy fel ne üvöltsön fájdalmában. A kandalló előtt mindig megtorpant, ilyenkor szembe kellett nézni a nagy portréval, Nicole könnyed, finom mosolyával.
Nicole mintha kilépett volna a nagy, arany rámából, és jött volna felé…
– Jó voltam hozzád, Ádám, és mégis képes voltál erre…
Igen, képes volt… Négy éven át hazudni, megcsalni, és a pénzéből ajándékokkal elhalmozni Stellát.
Ha szólt a telefon, nem vette fel a kagylót. Ha Carmen éppen bent volt a szobában, mert valami ét
