– Emlékszel arra, édesem, amikor először találkoztunk? – kérdezte Mary.
– Persze. Én tizenhárom éves voltam, te pedig tizenkettő. Sosem felejtem el. Semmit sem felejtettem el, ami valaha is köztünk történt, vagy amit te mondtál nekem. Néha még apró kis megjegyzések is eszembe szoktak jutni, amelyek másoknak semmit sem jelentenének, de számomra mégis az a minden. Mert te vagy a minden. Az én mindenem.
temindente vagyénmindenem– Ezzel én is így vagyok, Dallas. Mindenre emlékszem, és a közös emlékeinket kincsként őrzöm a szívemben. Nem nehezteltem rád soha semmiért, és mindenért hálás vagyok, amit valaha is tettél értem.
– Egészen biztos vagy ebben? Semmiért sem neheztelsz?
Semmiért– Semmiért – ismételte el Mary ugyanazt.
– Pedig lenne miért. Végül is miattam haltál meg. Nagyon jól tudod
