Neked írom

PROLÓGUSRoyce Vörös és kék fények martak bele a legsötétebb éjszakába. A várost elmosódott izzással körbeölelő súlyos felhőkön tükröződött a ragyogás. Végigrohantam a vizes sikátoron, a lábam hangosan dobogott a fekete pocsolyák, a sár és a törmelék között. Talán, ha elég gyorsan rohanok, sikerül elmenekülnöm. Beleziháltam az összesűrűsödő levegőbe, és a véremben sajogva lüktetett a harag, a félelem és a gyűlölet. Mennydörgés morajlott, ez a sötét, fenyegető figyelmeztetés felkavarta az eget; ahogy felnéztem a magasba, parányi esőcseppek csattantak az arcomon. Égetően hidegnek tűntek a forró bőrömön. Mit tettem? Még vadabbul rohantam, teljesen átjárt a kétségbeesés, miközben a szirénák egyre közelebb értek. Fájdalom csapott le rám, felgyorsult az idő, ahogy keresztülszáguldottam a reménytelenség alagútján. Tudtam, hogy zsákutcába vezet. Kirobbantam a sikátorból, és a járdára zuhantam. A bordáimba marcangoló fájdalom hasított az elszenvedett ütésektől. Megkönnyebbülve szívtam be a levegőt. Semmi nem számít. Megérte. Nem létezett a világon oly erő, ami eltántoríthatott volna a bosszútól. A megtorlás íze még mindig ott táncolt a nyelvemen. Lángoló vadság ömlött végig az ereimben. Kavargó fények közeledtek hátulról, egy másik járőrkocsi előttem bukkant fel. Elzárta az utam. Teljesen kimerülve, az utca közepén rogytam térdre. Felnéztem, bele az egyre hevesebben zuhogó esőbe, és felüvöltöttem. Megadva magam, bömböltem a fájdalomtól. Csakhogy ez diadalüvöltés is volt. Felsebzett bütykeimről úgy csöpögött a vér a járdára, mintha így írtam volna alá a vallomásom. Nincs hova mennem. Nem menekülhetek. Már meghozták az ítéletet. A tettem oka nem számított. Semmi sem számított, mivel újra megtettem volna. Ezerszer. Feladni mindent, ennyit tehettem. Már csak arra az áldozatra voltam képes, hogy elítéljem önmagam.