1556‒1557
Elérkezett a rettegett nap. Anna és Otho szenvedélyesen, kétségbeesetten búcsúztak el kettesben, és Anna most a külső udvaron állt, háztartása mögötte sorakozott fel, hogy búcsút mondjanak Othónak és Jaspernek és Gertie-nek. Mindhárman nyugodtak voltak, összeszorították a szájukat, már felkészültek az elkerülhetetlenre.
Otho még soha nem volt ilyen jóképű és kívánatos, mint amikor meghajolt Anna előtt, megfogta a kezét, és az ajka addig pihent rajta, amíg az illem engedte. Anna belenézett meleg kék szemébe, és imádkozott, hogy ne ez legyen az utolsó alkalom.
– Amíg újra találkozunk – mondta bátor mosollyal.
– Adieu, drága hölgyem – válaszolta Otho, és felpattant a lovára.
Anna búcsúzóul megcsókolta Jaspert és Gertie-t, de közben alig vette le a szemét Othóról. Aztán ők megsa
