Nagy játékos

Delilah 1. FEJEZETA főnököm világbajnok seggfej volt. A hétfő délutáni, kötelező, háromórás megbeszéléseken III. Charles Ulysses Macy a nagyrészt férfiakból álló sportprogram-szakosztály tagjainak a legutóbbi hódításaival dicsekedett. Kibámultam az ablakon, miközben Charles tovább dumált, és azon tűnődtem, hogy a főnököm valamelyik őse rávarratta-e a monogramját a párnahuzatra. Micsoda díszei lennének egy vendégszobának a tűzpiros párnák azzal a monogrammal – amit a Macy család férfi tagjai úgy gondoltak, érdemes továbbadni a leszármazottjaiknak –, hogy c*m, azaz ondó. Elmosolyodtam, és felálltam. – Miss Maddox? – szólalt meg Mr. c*m a tárgyalóasztal végéről. Az asztalnál húszan is elfértünk, és három sorban álltak a székek. Hirtelen hatvan szempár szegeződött rám. – Igen, Mr. Macy? – Valami mondanivalója van? – Nem. Azt reméltem, csendben kiosonhatok. Ma este meccs van, és le kell mennem a jelmeztárba. – Nos, akkor igyekezzen! Ne tartsa vissza a kiöltözéstől egy olyan apróság, mint a csapatmegbeszélés. Seggfej. Páran kuncogtak, ahogy az ajtó felé tartottam, de nem igazán érdekelt. A legtöbben úgyis csak féltékenyek voltak. Ma este én tudósítok élőben a New York Steel és a Cowboys meccséről, ők pedig egy sörrel a kezükben nézik végig a meccset, miközben a másik kezükkel a tréninggatyájukban kotorásznak. Harmincnál is több újságíró jelentkezett az új posztomra – a World Media Broadcasting alkalmazott focitudósítója helyére. Azonban én leszek az, aki elbeszélgethet a focistákkal a meccs után, nem ők. Ettől persze nem különösebben lettem népszerű a kedves munkatársak körében. Annak ellenére, hogy az utóbbi néhány évben heti nyolcvan órát dolgoztam azért, hogy eljussak oda, ahol most vagyok, a harminc órát melózó pasik rögtön a varázserejű puncimmal hozták összefüggésbe a sikeremet. Dögöljenek meg! Ahelyett, hogy egyenesen a jelmeztárba mentem volna, tettem egy kitérőt az irodámba. Indie rögtön utánam jött. Felült egy vendégszék karfájára, lábát pedig feltette az ülésre. – Gondoltam, ez jól jön! Jelentőségteljesen egy darab Irish Spring szappanra pillantott, amely ott hevert a rendetlen íróasztalom kellős közepén. – Büdös vagyok? – Az öltözőbe, a meccs utánra. Jó rég nem kufircoltál. Gondoltam, rád férne egy kis elejtettem a szappant kutyapozíció. – Te még Mr. c*m-nál is rosszabb vagy! – Csevegés közben bőr aktatáskámba hajigáltam a kutatási anyagomat. Minden statisztikát kívülről fújtam, de a vonatúton szerettem volna újra átnézni. – Kösz, nem kérek szappant. Még egy hónap van vissza a tisztítókúrámból. – A tisztítókúra a bélrendszernek kell, nem a hüvelynek. – Csak öt hónapja nem voltam senkivel. Jót tesz a lelkemnek. Indie elvigyorodott. – És a Duracell is örül neki. – Ki kéne próbálnod! Szuper méregtelenítő, ha hat hónapig nem jársz senkivel. – Kösz, én maradok a gyümölcsleves méregtelenítésnél! Indie kinyitotta a táskáját, és kivett egy üveg élénk rózsaszín körömlakkot, és itt, az irodámban nekiállt kifesteni a lábkörmét, ami már eleve élénk rózsaszín volt. – Te meg mit művelsz? Indie megszakította a festést, és úgy bámult rám, mintha meghibbantam volna. – Kifestem a lábkörmömet. Reggel már feltettem egy réteget, de ebből a színből tulajdonképpen kettő kell. Egyrétegű körömlakk, a nagy túrót! – Muszáj az én irodámban kipingálni a lábkörmödet? – Az enyémben büdös lenne tőle. – De az enyémben lehet büdös? – Te amúgy is mindig mindent megszaglászol. Könyveket, kaját… Azt ne hidd, hogy pár hete, amikor teniszeztünk, nem láttam, ahogy megszagoltad a vadiúj teniszlabdát, amit elővettél. – Az más. Én döntöttem úgy, hogy megszagolom. Nem most akartam beismerni, hogy két napja rendeltem egy L’Oréal Perfumeries körömlakkot. Miért nem találták fel előbb az illatosított körömlakkot? – Amúgy meg úgyis elmész – vont vállat Indie. – Meginterjúvolhatsz egy rakás izzadt, félmeztelen pasit. A marketing helyett nekem is az újságírást kellett volna választanom. – Viszont te meg pokolian ügyes vagy abban, hogy egy rakás szart rátukmálj az emberekre. – Igazad van. Tényleg az vagyok. – Felsóhajtott. – Hé… Easton ma visszajött. – Tudom. Két héttel előbb, mint gondoltuk. – Tudtad, hogy Subway a beceneve? Csak pislogtam. – A sajtóban senki nem nevezi Subwaynek. – Ó. Nem a sajtó nevezi így. Kételkedtem benne, de azért ráharaptam a csalira. – Akkor ki nevezi Subwaynek? – A nők. Indie vidáman felvonta a szemöldökét, élénkpiros rúzsa egy árnyalattal világosabb volt, mint tűzvörös haja. Iszonyatosan jól állt neki, bár nehéz volt másra összpontosítani, mint a színes ajka és a hófehér bőre közötti éles kontrasztra. – Azért, mert eredetileg brooklyni, és metróval járt csajozni? – Nem. De nem rossz tipp. – Akkor világosíts fel! – Vállamra vettem a bőrtáskámat. – Muszáj lemennem a jelmeztárba, aztán pedig indulnom kell. – Sokkal mókásabb, ha találgatnod kell! Kiléptem az irodámból, és Indie utánam jött a liftig; a sarkán járt, hogy ne kenje el a körömlakkot. – Mert egész nap mozgásban van? – Nem. De lefogadom, hogy így van. Láttad azt a táncot, amit az utolsó gólnál lejtett? Úgy mozgatja azt a keskeny csípőjét, mint egy profi sztriptíztáncos! A lift sípolt, Indie belépett utánam. Megnyomtam a kettes gombot, hogy lemenjek a jelmeztárba. – Mert olyan tömeg van az ágyában, mint a négyes metrón? – Nagy szívás lenne! – Ha nem segítesz átöltözni, és jössz velem a stadionig, akkor azt hiszem, vége a kis játékunknak. A lift három emelettel lejjebb megállt. Indie az érzékelőhöz tartotta a kezét, hogy ne csukódjon be az ajtó, és utánam kiabált, miközben a jelmeztár felé vezető hosszú folyosón haladtam. – Nem az Subway! Nem a metróról beszélek, hanem a szendvicsboltról. Tudod… ahol rácuppanhatsz arra az isteni huszonnégy centis példányra! A fejemet ingatva kiabáltam hátra, még csak vissza se fordultam. – Sziamia, Indie! – Piros ruhát vegyél föl, az áll a legjobban! És széles övet! Ami kiemeli a vékony derekadat és a formás csípődet! Tuti, hogy a tavalyi Super Bowl hőse értékelni fogja az erőfeszítéseidet! Most tudósítottam másodszor a New York Steelről, de először jelentkeztem be az öltözőből. Ott álltam egy tucat riporter társaságában az öltöző előtt, és igyekeztem ugyanolyan lezsernek látszani, mint ők. A nagy kék ajtón csúnya horpadás díszelgett, mintha valamelyik játékos azon vezette volna le a feszültségét. A túlméretezett ajtót több bajnokigyőztes-felirat keretezte; a tavalyi Super Bowl-győztes felirat büszkén terpeszkedett középen, pontosan a csapat logója alatt. Néhány perc múlva egy biztonsági őr kinyitotta az ajtót, és intett, hogy bemehetünk. Pár riporter felmutatta a belépőjét, ahogy elhaladt mellette, másoknak láthatóan nem volt szükségük bemutatkozásra. Henry, ahogy azt a biztonsági őr viseltes kitűzőjén olvashattam, mindenkit név szerint ismert. Pár riporter a lánya hogyléte iránt érdeklődött. Úgy tűnt, Larissa nemrég eltörte a karját kosárlabdázás közben. A kis létszámú csapat tagjai jól ismerték egymást. Alig vártam, hogy bejuthassak, de nem siettem különösebben. A tömeg gyorsan ritkult, így csak négyen maradtunk a folyosón. Mély lélegzetet vettem, és az ajtóhoz léptem; igyekeztem nem kimutatni a félelmemet. Elmosolyodtam, felmutattam a belépőmet, és a biztonsági őr kitűzője felé böktem, amin az állt: Henry Inez. – Helló. – Helló – bólintott az őr. – A kezdőbetűinek a jelentése: helló, érti, HI. Szuperül sikerült eltitkolni a rettegésemet. Amikor ideges vagyok, összevissza beszélek. HI összevont szemöldökkel pillantott le rám. Majd fogta a kitűzőjét, megtapogatta a mellkasát, mintha az olvasószemüvege után kutatna, aztán felsóhajtott, és eltartotta magától a belépőmet, hogy elolvashassa. – Van második keresztneve is, Delilah Maddox? – Anne. Henry elvigyorodott. – DAM, azaz gát. A csacska kis beszélgetés némileg megnyugtatott, és rájöttem, hogy eddig visszatartottam a lélegzetem, így most kifújtam a levegőt. Henry visszaadta a jelvényemet. – Maga Tom lánya, ugye? Bólintottam. – Harminc éve dolgozom itt. Manapság már nem születnek hozzá hasonlók. Az egyik legjobb sportoló volt, aki valaha ezeket a padokat koptatta. Az önteltség szikrája sem volt meg benne. Igazi úriember volt. Őszinte részvétem. Az egész sportszakma számára komoly veszteség. – Köszönöm. Henry körbemutatott az öltözőben. – Ezek a fiúk? Öntelt hólyagok. Ne hagyja, hogy felhúzzák! Oké, DAM? Bólintottam, és reménykedő mosollyal visszavettem a belépőmet. – Nem hagyom. Ahogy befelé tartottam a belső szentélybe, meglepett már az öltöző puszta mérete is. Elég fotót láttam az öltözőkről ahhoz, hogy tudjam: hatalmasak, de innen, belülről nézve azonnal ámulatba ejtettek a döbbenetes méretek. A falakat széles öltözőszekrények szegélyezték; a helyiség közepe nagyrészt üres volt, néhány külön kialakított ülőrészt kivéve. Minden ülőrészben négy széles bőr karosszék volt, köztük pedig üveg dohányzóasztal. Minden rendezett volt, és makulátlan. A szekrények fölött külön-külön ki volt világítva a tulajdonos neve, és mindenütt játékosok csevegtek a riporterekkel. A hangulat könnyed volt és vidám, valószínűleg a meccs eredményének köszönhetően. A Steel 28:0-ra nyert. Engem, a terem közepén láthatóan magányosan álldogáló, egyetlen nőt senki nem vett észre. Vagy ha észrevettek, akkor sem foglalkoztak velem. Leengedtem eddig mereven tartott vállamat. Megtaláltam Nicket, az operatőrömet, aki már bent volt; észrevettem, hogy a Steel rúgója épp ráér, ezért odamentem, és feltettem néhány kérdést. A srác még mindig mezt viselt, de a többi védőfelszerelését beszélgetés közben vette le. Könnyű első interjú volt ez, és a csevegéstől magabiztos lettem. – Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Aaron – mondtam, amikor a kamerát kikapcsolták. – Nagyon szívesen. Maga jött Frank Munnard helyére, ugye? – Igen. – Rémes alak volt! Jó, hogy nyugdíjba ment. Annak ellenére, hogy a fejünk fölé van írva a nevünk, a fél csapat nevét összekeverte. – Állával a szekrények felső része felé bökött. – És kösz az utolsó kérdést a fiam focicsapatának edzősködésével kapcsolatban. Boldog lesz, ha megtudja, hogy élőben is megemlítettem a nevét! Elmosolyodtam; eszembe jutott, amikor kislánykoromban apám név szerint említett élő adásban. Úgy éreztem magam, mint valami híresség. Rég nem gondoltam erre, de ezek az emlékek fontos szerepet játszhattak abban, hogy minden interjúm végén felteszek egy személyes kérdést. Ahogy hétről hétre láttam, hogy dolgozik apám, a statisztikáról szóló beszélgetés meglehetősen unalmassá vált. De amikor bepillantást nyerhettem a játékosok magánéletébe, az mindig felkeltette a figyelmemet. Sokkal inkább tűntek igazi embernek, semmint menő sportolóknak. Továbbindultam, tekintetem a termet pásztázta. A hatalmas, kerek terem egyik felében nyüzsögtek az emberek; olyan sűrűn álltak a riporterek, hogy nem is láttam az adott játékost. De fel sem kellett pillantanom a szekrény felső részére, hogy tudjam, ki az, akire várakoznak. Brody Easton. Brody Easton bárhová ment, a sajtó a nyomában volt; nagyrészt azért, mert arrogáns showman volt, aki mindig szolgáltatott valami újdonságot. Az sem ártott, hogy a kamera imádta jóképű arcát és dögös testét, ahogy a nők is, akik gyakran vették körbe fotózáskor. Néhány más játékost is megszólaltattam, de kihagytam azokat, akik a vetkőzés különböző fázisaiban voltak. Sok meztelenség vett körül, de nagyrészt pucér mellkasokat és hátsókat lehetett látni. Átöltözés közben majdnem minden férfi hátat fordított, és a szekrénye felé fordult. Tekintetem néhány másodpercig elidőzött Darryl Smith kemény fenekén – egek, micsoda izmos hátsó! –, de gyorsan összeszedtem magam. Muszáj profiként viselkednem, főleg, ha ugyanezt várom el a játékosoktól is. Amikor végre ritkulni kezdett az Eastont körülvevő tömeg, odaléptem hozzá. Dereka köré egy törülközőt csavart, és nem volt rajta póló. Szentséges isten! Talán ez a tisztítókúra mégsem volt olyan bölcs döntés. Úgy éreztem magam, mint aki többnapos éhezés után beszabadul az élelmiszerboltba. És mivel a sportolók a gyengém, ez az élelmiszerbolt a kedvenc kajáimmal volt tele. Muszáj összeszednem magam! Az operatőröm kezdő pozícióba emelte a lámpáját, így figyelmem Brody titáni válláról az arcára terelődött, amely sokszor ott virított a hétfő reggeli pletykalapok címoldalán. Állkapcsa szépen formált és négyszögletes volt, napbarnított bőrén épp csak kiütközött a borosta. Tekintetem követte ívelt járomcsontját, elhaladt bűnösen telt ajka és tekintélyt parancsoló sasorra mellett, majd találkozott a legszebb szempárral, amit valaha láttam. Jézusom! Élőben még szexibb. A sűrű, sötét szempillák alatt világoszöld, mandulavágású szem csillogott. Olyan rabul ejtő volt a szeme, hogy megrémültem. Megráztam a fejem, abban a reményben, hogy kiszakítom magam Easton bűvköréből. Szerencsére Nick miatt kénytelen voltam ismét a valóságra összpontosítani. – Easton gyakran hangoztatja, hogy nőket nem lenne szabad beengedni az öltözőbe. Ne számíts arra, hogy ugyanolyan udvarias lesz hozzád, mint a régi cimboráihoz! Nick több mint tíz éve volt a csapat operatőre; figyelmeztetése nem tréfa volt, hanem tapasztalat. Valamint hallottam a viszályról Brody Easton és Susan Metzinger, egy rivális tévécsatorna tudósítója között. Susan nyilvánosan azzal vádolta Brodyt, hogy káromkodik az öltözőben, és az eseten több mint egy hónapon át csámcsogtak a bulvárlapok. Brody kijelentette, hogy Susannek semmi keresnivalója az öltözőben, és a káromkodást láthatóan a férfi riporterek egyike sem bánta. Susan egy teljes oldalon át sorolta Brody káromkodásait, melyek szerinte sértők a nőkre nézve. Az idézetek nagy részét kiemelték az eredeti szövegkörnyezetből, azonban a cikket fél tucat videóklip kísérte, ahol Brody épp egy nő mellét vagy fenekét stírölte. És itt elindult a lavina. Mindez több mint egy évvel ezelőtt történt, de fejben felkészültem a hírhedt irányító viselkedésére. – Készen állsz? Nick vállára vetette a táskáját, és felemelte a kamerát. Az előttünk álló riporter befejezte az interjúját, és kezet rázott Eastonnal. Ennyire készen még sosem voltam. – Persze. Előreléptem, és kinyújtottam a kezem. – Delilah Maddox vagyok a WMBC Sporthíradótól. Easton arcán lassú mosoly terült szét, majd azzal lepett meg, hogy odahajolt hozzám, és arcon csókolt. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem! Nem voltam biztos benne, hogy így akar-e kelepcébe csalni – azt várva, hogy miután az imént csupán kezet rázott a férfi riporterrel, én majd leszúrom azért, mert engem arcon csókolt –, vagy egyértelműen a szexuális vonzerejét használja fel arra, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Bárhogy is volt, nem mentem bele a játékba. Megköszörültem a torkomat, és kiegyenesedtem, annak ellenére, hogy remegett a térdem. – Nem gond, ha felteszek néhány kérdést? – Mi másért lenne itt? Nem törődtem a gúnyos megjegyzéssel. Brody még mindig mosolygott. Igazából inkább vigyor volt ez, és úgy éreztem magam tőle, mintha játékszer lennék a kezében. – Készen állsz, Nick? Az operatőröm végzett az előkészületekkel, készen állt a világítás is, majd pozícióba emelte a kamerát, és megadta a kézjelet. – Gratulálok a mai győzelemhez, Brody! Hogy érzi magát most, hogy lement a térdsérülése utáni első meccse? – emeltem fel a mikrofonomat, tudva, hogy Nick egészen közelről vesz minket. – Nagyon… – Brody könnyedén a derekán levő törülköző után nyúlt, és megrántotta a csücskénél. A törülköző a földre esett. – Nagyon jól érzem magam. Remekül. És maga? Először jár férfiöltözőben, ugye? És hogy tetszik, amit eddig látott? – Ajka igazi, ördögien gonosz mosolyra húzódott. Mielőtt észbe kaptam volna, pillantásom letévedt meztelen altestére. A francba! Mondhatni, egy szál semmiben áll előttem. Teljesen megzavart az, hogy milyen hosszan lelógott. Subway. Meglehetősen illett rá a becenév. Valószínűleg egy teljes perc is eltelt, mire képes voltam válaszolni. Egy perc némaság, élő adásban. Remek! – Igen. Ööö… az öltöző nagyon… öööö… szép. Úgy beszéltem, mint egy idióta. Élő adásban. Az a szemétláda folytatta az interjút. – Olyan nagy, mint amilyennek gondolta? – Ööö… sokkal nagyobb, mint képzeltem. Brody mosolya még szélesebb lett. Hűha! Muszáj magamhoz térnem, vagy a legelső öltözői interjúm örökre nevetség tárgya lesz. A nézőknek fogalmuk sem volt arról, hogy Brody deréktól lefelé meztelen volt. – Mit gondol, ma százszázalékos teljesítményt nyújtott? Brody szemöldöke a magasba szaladt. – Ha a mai meccsre céloz, akkor feltétlenül. Száz százalékban odatettem magam a pályán. Vannak bizonyos területek, amiken tudnék még alakítani, de a térdem ma százszázalékosan teljesített. Világoszöld szeme elsötétült, én pedig néztem, ahogy lesüti hosszú, sötét szempilláját. Követtem tekintete vonalát, és hirtelen meztelen hímtagjára siklott a pillantásom. Már megint. A francba! Felnéztem, de éreztem, hogy elpirulok. Ezt most rögtön be kell fejeznem, különben élő adásban céklavörös leszek. – Nos, isten hozta újra itt! És gratulálok a mai győzelemhez! Megvártam, amíg Nick leengedi a kameráját, és lekapcsolja a fényt. Majd egyenesen Brody Easton öntelt képébe bámultam. – Ugye tudja, hogy maga egy seggfej? Brody szeme felparázslott. – Tudom. Amint kirohantam az öltözőből, még hallottam, hogy a hátam mögött összecsapódnak a tenyerek, és felharsan a nevetés.