Forgó táncparkett

Chapter 2

I.

Még nem volt éjfél, tíz perc hiányzott a tizenkettőhöz.

Veronika az órájára nézett, meglepődött, hogy még ilyen korán van és máris ilyen fáradt. Pedig még milyen hosszú az éjszaka záróráig…

Bement az egyik üres páholyba, az asztalon ott volt a „RESERVED” jelzés, de a vendégek még nem érkeztek meg.

A nightclub már zsúfolt volt ilyenkor, csak néhány előre lefoglalt páholyban volt hely. Veronika a páholy hátterébe húzódott és a félhomályban letette a nagy, nehéz tálcáját. Nem a cigaretták, szivarok és levelezőlapok voltak a nehezek, hanem ez az átkozott nagy tálca.

A nyakát vágta és horzsolta a bőrszíj, de csak nyakba akasztva lehetett cipelni.

Csak a főpincér ne vegye észre, mert majd megint gorombán rámordul – mozogj, ne ácsorogj, a vendégek akkor vesznek cigarettát, ha szem előtt vagy!

– Nem ácsorgok Mr. Russel, meg nem állok egy pillanatra…

– Ne feleselj velem, mert kirúgatlak! Tegnap is, amikor leszámoltál, csodálkoztam, hogy milyen keveset árultál! Ilyen telt háznál kétszer ennyi fogyhatna!

A főpincérnek persze százaléka volt a cigarettán, azért hajszolta őt ennyire. De most, a sötétben nem kísérhette szemmel. Csak a forgó üvegparkett volt megvilágítva, kék zöld, lila fénykévék villództak a táncolók arcán és az összesimult alakjukon.

Ez a forgó üvegparkett, ez volt a fő attrakciója a night-clubnak.

Hatalmas üvegkorong, amely forgott egyre gyorsabban. A párok mintha már nem is táncoltak volna, elég volt ha egyhelyben álltak, csak egyszerűen összeölelkeztek a vad ritmusra és a korong vitte őket, körbe, körbe…

A néger énekes egy magas dobogón állt, fehér frakkja pillanatonként más színt váltott, ahogy a reflektor pergőtüzében egyszer zöld, egyszer világoskék volt a koromfekete arca is.

A levelezőlapok, amelyek itt voltak Veronika tálcáján, a forgó üvegparkettet ábrázolták, a nightclub címével.

„ÜDVÖZLET NEW YORKBÓL” volt a felirat.

Ilyet küldött Marikának is Párizsba. Hadd lássa Marika, hogy ő milyen ragyogó helyen lép fel…

Nem is hazudott, amikor ezt írta. Három évvel ezelőtt, mikor idekerült, tényleg fellépett. Nyolctagú tánccsoport volt, ő volt az egyik a nyolc girl közül.

Most is van műsor, sőt most tíz lány táncol, de ezek mind újak, nem is ismeri őket. Nem is akarja ismerni.

Minek?

Csak fájdítaná a szívét, ezek ezüst flitter jelmezekben ragyognak, nagy tapsot kapnak minden szám után, ő meg itt szaladgál a cigarettás tálcával, a combig érő fekete hálóharisnyában, fekete máslival a fején és örül, ha valami borravalót kap.

Így végződtek a nagy álmok…

Balerina akart lenni, erre készült már hatéves korától.

Szegény nagymama milyen büszke volt rá, amikor Pesten az operában a balett-mester megdicsérte és tandíjmentesen felvette.

Nagymama megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy mi lett belőle…

Tavalyelőtt még táncolt. Ha nem is balett volt, de tánc. Ha nem is a Metropolitan operaházban, amely az álmok és a vágyak teteje lett volna, csak itt ebben a másodrangú Broadway lokálban. Innen még nyitva volt az út, még voltak lehetőségek, még remélhetett.

Amerikában sem lehet egyik percről a másikra karriert csinálni…

Ezzel vigasztalta magát és egymásután többször is elolvasta Anna Pavlova élettörténetét, ő sem lett egyik napról a másikra a cári balett sztárja.

Türelem kell és főleg sok gyakorlat. A kis albérleti szobájában félretolta az asztalt és gyakorolt. Halkra állította a gramofont, mert a háziasszony már kezdte unni a „Hattyú halála” melódiáját.

Időnként bekopogott, hogy most már csend legyen. Akkor Veronika zene nélkül táncolt, a nagy falitükör előtt igyekezett tökéletesíteni a mozdulatait.

Aztán jött ez a furcsa, szúró fájdalom a hátába. Néha a mellkasában.

Rengeteg aszpirint szedett; egy megfázással még nem kell orvoshoz menni, kár a pénzért – gondolta.

Mind meg voltak hűlve ebben az öltözőben, nem is csoda. Füllesztően meleg volt és ha kinyitották az ablakot, jeges téli szél fújt be, egyenesen az átizzadt hátukra.

Az aszpirin nem használt, a szúró fájdalom nem múlt el, sőt. Tánc közben volt a legkellemetlenebb. De Veronika csak táncolt, táncolt…

A háziasszony meleg borogatást ajánlott, a televízión egy csodaszert hirdettek, de nem használt semmi. Végül Veronika mégiscsak elment az orvoshoz.

Kedves, idősebb ember volt és persze magyar. Nagyon gondosan vizsgálta, meg is röntgenezte.

– Lélegzeni mélyet! Most nagyot sóhajtani! Most tartsa vissza a lélegzetét!

Veronika nem kérdezett semmit, csak engedelmesen sóhajtozott. Az orvos arca mintha egyre komolyabbá vált volna, bár az is lehet, hogy Veronika képzelődött. Ennek ilyen arca van.

A vizsgálat végén, amikor már újra felvette a blúzát és ott ült az íróasztalával szemközt, már érezte, hogy valami baj van.

Az orvos a töltőtollával játszadozott. Forgatta a nikotintól megsárgult ujjai között. – Vén hülye ez, gondolta Veronika, csak már mondana valamit.

– Maga táncosnő fiacskám?

– Igen. És balettre készülök…

– Sajnos fiacskám, erről le kell tennie. Maga nem táncolhat, ezzel a szívvel semmi esetre…

– A szívem, doktor úr?

– Igen fiacskám, a szíve nincs rendben…

– Dehát doktor úr, nekem soha semmi bajom a szívemmel és a meghűlés miatt jöttem…

– A meghűlése lényegtelen. Majd írok rá egy kanalas orvosságot, sajnos azonban a szíve…

– Szívbajos vagyok doktor úr?

Félpercig nem kapott választ. Vagy lehet, hogy csak egy negyed perc volt, de kétségbeejtően hosszú időnek tűnt.

A doktor megint a töltőtollával foglalatoskodott és nem is nézett rá. Nem meri megmondani, nem is akarja megmondani az igazat, ilyenkor az orvosok hazudnak, csakhogy megkíméljék a pácienst.

Végre megszólalt, végre letette a töltőtollat.

– Erről szó sincs fiacskám… De vannak zörejek és az aortánál egy kis elváltozás. Persze ezzel elélhet nyolcvan évig is, de kímélnie kell magát, táncról szó sem lehet. Vagy emeletekre felmenésről.

– A negyedik emeleten lakom doktor úr és nincs lift… Milyen hülyén hangzott ez, utólag nem is értette, hogy miért mondta, végre is mi köze a doktornak ehhez. De valamit kellett mondani és csak ez jutott az eszébe. Semmi más. Az hogy húsz éve készül balerinának, hatéves kora óta, hogy ennek élt, hogy most vége, vége, vége…

– Sok pihenés fiacskám és jó levegő. Felírok tablettákat is, étkezés előtt kell majd bevenni.

Jó levegő… A nightclubban vágni lehetett a füstöt, gyakran úgy érezte, hogy megfullad.

Az orvos még tovább beszélt, de már alig figyelt rá.

Valami gyermekkori reuma mehetett rá a szívre – gondolkozzon hátha visszaemlékszik, milyen körülmények között éltek?…

Veronikának eszébe jutott az ablaktalan, kibombázott pesti lakás, ahová az ostrom után visszamentek. Az óvóhely, a nyirkos pincében, ahol hónapokig éltek és csak sárgaborsót ettek. Pici gyerek volt, de emlékezett…

Úristen, mi mindenre emlékezett…

Elkezdett sírni. Nagy forró könnyek gördültek végig az arcán, a doktor megsajnálta.

– Nyugodjon meg fiacskám, nem kell rögtön sötéten látni a dolgokat. Maga nagyon csinos lány, keressen egy rendes fiatalembert és felejtse el ezt a balett dolgot. Annyi más foglalkozás van, miért kell pont színpadon ugrándozni!…

Csak ezt ne mondta volna, ez a vén hülye.

– Mivel tartozom doktor úr?

– Semmivel fiacskám, nem fogadok el magától semmit. Jövő héten jöjjön el megint, csinálok még egy elektrocardiogrammot. Ingyen – tette hozzá.

Veronika már nem is emlékezett, hogy megköszönte-e, vagy csak akarta.

A könnyek még akkor is fojtogatták, amikor kilépett a Fifth Avenue forgatagába. Azt tudta, hogy a jövő héten nem fog eljönni.

Vén hülye, vén hülye, ez volt az egyetlen vigasztaló gondolata.

Téved, biztos, hogy téved…

Két nappal később elment egy ismert amerikai szívspecialistához. Ez ugyanezt mondta, szinte szóról-szóra ugyanezt, hetvenöt dollárért.

Veronika először is felmondta a lakást. Eddig nem is érezte, hogy fullad, ha felszalad a negyedik emeletre, de mióta az orvos mondta, észrevette hogy tényleg, ilyenkor jelentkezik a fájdalom.

A háziasszony kétségbe volt esve.

– Maradjon drágám, könyörgött. Nem bánom, ha folyton gramofonozik, ha állandóan gyakorolja a balettot!

– Nem gyakorlok többé, soha többé… Nincs balett, vége…

Az új lakásban, a liftes házban jóval magasabb volt a lakbér. Miből fogja fizetni?

Miből fog élni? Mihez fog kezdeni?…

Bement a nightclubba, már három napot mulasztott. Beszélni fog Mr. Blakeval, a menedzserrel, a szerződést fel kell bontani.

Undorodott Mr. Blaketól. Ha csak ránézett megborzongott az utálattól. Soha nem felejtette el azt a pár percet, amit egyszer az irodájában töltött.

Valami tévedés volt a fizetési csekkjén, ezért ment be. Már hallott arról, hogy a menedzser mikre képes, hogy a lányokat egyszerűen a háreme tagjaiként kezeli. De meg volt győződve, hogy ez csakis azokra vonatkozik, akik hajlandóak…

Mikor bement az irodába, Mr. Blake az íróasztalnál ült A falon köröskörül nagy sztárok képei voltak, a sarokban egy széles heverő, keleti szőnyeggel letakarva.

– Mi újság Hungarian Beauty? – kérdezte a férfi.

Veronika kivette a táskájából a csekket és elkezdett magyarázni.

Blaket mintha nem is érdekelte volna a dolog, csak álmos szemekkel nézte Veronikát. Dagadt, húsos szemhéjai voltak, mint egy békának. Az arca is békaszerű volt, a lefittyedt széles szájával, melyből előreálltak a lapátszerű sárgás fogai. Vörös, bozontos szemöldöke volt, a haja is eredetileg vörös lehetett, a kopasz koponyáján még éktelenkedett néhány vöröses hajszál. Nagy szőrös kezei voltak, mint egy gorillának.

Nézte a lányt, aztán felkelt az íróasztaltól és bezárta az ajtót. Levette a zakóját és végigheveredett a díványon.

– Gyere ide és ügyeskedj egy kicsit!… Ha meg leszek veled elégedve, kapsz egy csekket, harminc dollárral többre kiállítva…

– Mit képzel Mr. Blake!

– Ne hülyéskedj, gyere ide! Vetkőzz le, ne húzd az időt!

Veronika megdermedt az undortól, de nem merte teljes erőből eltaszítani a férfit, mert tudta, hogy ez az állásába kerül. Csak óvatosan ellenkezett, megpróbált kibontakozni a szorításából, de a szőrös gorillamancsok erősen fogták, az egyik mancs most behatolt a blúzába és megmarkolta a mellét.

– Jó melled van, nagyobb mint gondoltam! Majd betetetem a képedet a Playboyba…

– Hagyjon! Engedjen el!

Most már ellökte a férfit, közben hátrált az ajtó felé. Csak innen kint legyen, innen kiszabaduljon. A férfi dühös lett

– Ne vágj ilyen madonna arcot, kis koszos ringyó vagy, mint a többi!

Megint utána kapott, megint a melle után nyúlt, most elszakította a blúzát.

Ebben a percben kopogtak az ajtón.

– Ki az? – kérdezte Blake rekedten.

– Russel. Zavarok?

– Igen zavar, jöjjön később!

De Veronika kihasználta az alkalmat, már csak fél lépésnyire volt az ajtótól. Egy ügyes mozdulat és hirtelen kinyitotta az ajtót.

Russel, a főpincér állt az ajtóban. Cinkos mosollyal nézett a főnökére és a lányra.

– Jöhetek később is Mr. Blake!

Veronika már ki is menekült. Még hallotta, ahogy Blake azt mondja a főpincérnek;

– Már elintéztem vele, ügyetlen kis ringyó… Veronika bement az öltözőbe, megigazította a blúzát, megtűzte egy biztosítótűvel. Még rázkódott az undortól hányingere volt.

És mit gondolhat most a főpincér?… Már elintéztem vele… Most menjen oda a főpincérhez és mondja meg, hogy nem igaz. Hazudik ez a ronda vörös gorilla, hazudik…

Nem is fontos, hogy mit gondol Russel, nem sokkal különb mint a főnöke. Még szerencse, hogy ez már olyan öreg, hogy nem akar kezdeni senkivel. Néha megcsipkedi a lányok fenekét, ilyenkor a kezére ütnek.

– Kis ringyó…

Hogy merészeli ezt mondani rá.

Pár hónapja ennek az undorító epizódnak, azóta elkerülte Mr. Blaket és az is őt. Nyilván volt bőven választéka más lányokban. Kidobhatta volna, valami ürüggyel, de talán félt a feleségétől. Mrs. Blake időnként ugyanis benézett a nightclubba és kedvesen beszélgetett mindenkivel.

Veronika elhatározta, hogy semmiképpen sem fog egyedül beszélni Blakeval. Valamelyik lány kísérje be az irodába. Mindenki félt Blaketól. pontosan tudták miről van szó… Eddig egyik sem kerülte el a sorsát, mind túlestek már ezen…

Nancy hajlandónak mutatkozott bemenni vele. Legnagyobb meglepetésükre, nem Blake volt az irodában, hanem a felesége. Ott ült, szétfolyó kövérségében az íróasztalnál. Nancy így nem is kellett, Veronika egyedül tárgyalhatott.

Elmondta az orvost, a szívbajt, közben sírt is egy kicsit. A szerződést fel kell bontani, hogy lehetne megoldani?…

Mrs. Blake jóindulatú teremtés volt. És Veronika szerencséjére, neki is volt valami szívrendellenessége.

Rögtön mély részvétet érzett és igyekezett megtenni mindent, amit lehet. A szerződésből szó nélkül kiengedte. Aztán felajánlott neki egy állást, itt a nightclubban, legyen cigarettás lány. A mostani úgyis elmegy a jövő héten. Férjhez megy, fogott magának valakit.

Ha egy lány a mulatóból férjhez ment, mindig ezt a kifejezést használták – hogy fogott valakit…

Veronika még nem fogott senkit. Az olasz fiú, akivel járt az nős volt és nem tudott elválni. A felesége valahol Olaszországban élt.

A fiút Philippónak hívták, itt dolgozott egy New York-i bankban. Feketeszemű, nagyon csinos fickó volt és Veronika egy ideig azt hitte, hogy ez szerelem…

Felejthetetlen forró délutánok voltak, ha Philippó feljött hozzá. És jött, majdnem minden nap, hisz nem volt senkije egész New Yorkban, nem ismert senkit, csak Veronikát.

Előfordult, hogy a háziasszony nyitott neki ajtót. Az öreg hölgy nyájas mosoly mögé igyekezett rejteni mély megvetését.

– Egy olasz! Pont egy olasz!

Hajmeresztő történeteket tudott a Maffiáról és a szicíliai brigantikról és ezekkel traktálta állandóan Veronikát. Philippó persze észrevette, hogy a háziasszony nincs elragadtatva tőle. Hogy az ellenszenvét ellensúlyozza, időnként hozott neki egy üveg vermutot.

– Kilencvenöt cent! – állapította meg utólag Mrs. Mc Cornick és hosszas fejtegetésekbe kezdett, hogy egy udvarlónak milyen ajándékokat kellene hozni.

Philippónak nem volt sok pénze. Kezdő fizetése volt a Bank of Americában és abból is hazaküldött Olaszországba szüleinek, a testvéreinek –, lehet, hogy a feleségének is.

Olykor ha beült a nigthclubba, megpróbálta megúszni záróráig egyetlen koktéllal. A pincérek már ismerték és kinézték.

A lányokat is felháborította ez az ostoba viszony. Ilyen lehetetlen boyfriendje senkinek sem volt. Mert ha már nős, akkor lenne egy jómódú, középkorú üzletember, aki nyújt is valamit.

A nyolc lány, a közös öltözőben majdnem mindent tudott egymásról…

Négynek nős barátja volt, kopaszodó, pocakosodó, családapák, de fizették a lakbért, bundát és ékszereket is vettek. Mellesleg lehetett lógni fiúkkal, de persze csak mellesleg.

Nancy volt az egyetlen, akinek vőlegénye volt. Fiatal orvostanhallgató, aki ha elvégezte az egyetemet, majd el fogja venni. Jegygyűrűt is viselt, komolyan vette a dolgot.

Havonta legalább kétszer szakítottak, ilyenkor Nancy kisírt szemekkel jött be a nightclubba. A szemhéjai oly dagadtak voltak, hogy alig tudta felragasztani a műszempillákat.

Jennifer, ő össze-vissza járkált különböző férfiakkal. A notesze tele volt telefonszámokkal, főleg újságírók és fényképészek érdekelték. Csakis ezeken keresztül lehet kariért csinálni, erről meg volt győződve.

Eddig mindössze azt érte el, hogy a fényképe megjelent a DAILY NEWS-ban, amint a lábujját beledugja a Central Park egyik szökőkútjába.

„SZÁZ FOKOS HŐSÉG NEW YORKBAN” – ez volt a kép alatt. Jennifer nevét elfelejtették kiírni.

Harriet, soha nem beszélt az ügyeiről. Platinaszőke, nagyon fehérbőrű lány volt, hallgatagon ült az öltöző tükre előtt. A próbákon mindig pontos volt, de soha senki sem kísérte el. Éjjel egyedül szállt be a taxiba, még azt sem tudták róla hol lakik.

A nagy titokzatosságot senki sem értette, míg ki nem derült, hogy Greenwich Viliágéban együtt él egy négerrel.

Bár lehet, hogy csak pletyka volt, biztosat nem tudhattak. A néger állítólag valami művész volt, festő vagy költő. Különösebben finom lélek nem lehetett, mert Harriet átlátszóan fehér bőrén kék és zöld foltok tanúskodtak az ütlegeiről.

Veronikát nem érdekelte, hogy a lányok mit csinálnak, hogyan építgetik a jövőjüket. Bankszámlával, vagy újságírói kapcsolatokkal, esetleg a medikus vőlegénnyel.

Az ő jövője a balett volt és a jelen, hát igen, a jelen az Philippó…

Kellett valaki, akit szerethet, akihez tartozik, aki mindennap telefonál és mindennap jön. Ebben a nagy idegen városban úgy egymásra találtak, az olasz fiú és a menekült magyar lány…

Senki sem tudta lebeszélni Philippóról, se a vén háziasszony, se a lányek.

Aztán egy napon hirtelen vége lett, erre nem is számíthattak. Philippót egyszerűen elhelyezték Rómába, a bank ottani kirendeltségéhez.

Veronika kikísérte a repülőtérre, aznap majdnem lekéste a műsort. Mert akkor még táncolt, még fellépett.

Két éve ennek…

Philippó eleinte írt, gyönyörű szerelmes leveleket, olasz szavakkal teletűzdelve. Képeket is küldött, aztán már csak lapokat írt, aztán már semmit.

Vége volt. El kellett felejteni…

Az üres délutánjain egy balett-tanfolyamra iratkozott be, de a tandíj aránytalanul soknak látszott.

Jól jött, hogy Jennifer egyik este megkérdezte, akarnak-e ötven dollárt keresni? Egy privát partin kellene fellépni, nagyon előkelő helyen, a Park Avenuen.

– Fejenként egy ötvenes!

– Jótékony célú előadás vagy születésnapi parti? – érdeklődött Veronika.

– És nem kellene-e engedélyt kérni a vendégszereplésre?

Jennifer leintette. Semmi engedély, sőt legjobb ha nem is beszélnek erről. Fölösleges. Műsor után, pont kettőkor várni fogja őket egy nagy limuzin, amibe mind a heten beleférnek. A nyolcadik lány, Harriet, már hiányzott napok óta, senki sem tudta mi van vele.

Másnap szombaton volt a privát parti. A lányok már alig várták, hogy vége legyen a műsornak, az öltözőben gondosan újra festették magukat, aztán úgy ahogy voltak a flitteres jelmezekben, csak rávették a télikabátot és indultak.

A limuzin, egy hatalmas Cadillac valóban ott várakozott, a nightclub hátsó bejáratánál. Furcsa volt, hogy egy ilyen drága autóban nem egyenruhás sofőr ül a volánnál, hanem egy vigyorgó fiatal fickó, aki szemtelenül végigmustrálta őket, ahogy egymásután beszálltak a kocsiba.

– Ha nem férnek el, az én ölembe is ülhet valaki! – mondta viccesen.

– Ez a barom sofőr úgy látszik be van rúgva, súgta oda a többieknek Jennifer. Nem kell törődni vele!

Nem is törődtek, pár perc és már ott is voltak a Park Avenuei háznál.

Pompás új felhőkarcoló volt, a fényesen kivilágított bejáratban aranysujtásos doorman. A hallban kivilágított szökőkút csobogott, köröskörül modern szobrok és délszaki növények.

– Ilyen házban kellene lakni…, mondta az egyik lány, lehalkított suttogó hangon, nehogy a doorman meghallja és azt higgye, először teszi be a lábát ilyen helyre.

A hallban kis őszes ember várt rájuk, szmokingot viselt, a gomblyukban piros szegfű volt. Csókkal üdvözölte Jennifert, úgy látszik régi ismerőse lehetett, valószínűleg ő rendezte ezt a dolgot.

– Elég sokat késtek! – mondta szemrehányóan. Már félórája ülök itt a hallban! A társaság odafent, isteni hangulatban van…, tette hozzá. Nagyon kíváncsiak magukra!…

Betuszkolta a lányokat a liftbe. Egymásután jól megnézte mindegyiket és most vette észre, hogy csak heten vannak.

– Nyolcas tánccsoportról volt szó, nem?

– Sajnos Harriet beteg, nem jöhetett – sietett a válasszal Jennifer.

– De ezek a hölgyek remélem egészségesek minden tekintetben! – mondta a kis ember és furcsán kacsintott.

Furcsa volt az egész helyzet. Mikor kiszálltak a liftből a huszonhetedik emeleten, a penthouse apartment ajtajában Veronika legszívesebben azonnal visszafordult volna.

Csak benézett a nyitott ajtón és látta, hogy egyetlen nő sincs a társaságban. Egy se. Csak férfiak, mind szmokingban és mindegyiken már látszott, hogy ittak. Poharak és whiskys üvegek szerteszét, a fotelek karfáin, a földön, mindenütt.

Tíz, vagy tizenkét férfi volt együtt, különböző korúak, kimondottan fiatal egyik sem volt. Hogy melyik a házigazda, azt nem lehetett tudni. Valami hivatalos díszvacsoráról jöhettek, azért voltak szmokingban.

– Letáncoljuk a számot, elkérjük az ötvenest és máris megyünk, jelentette ki Nancy. Nekem nem tetszik ez a parti! Miért nincsenek hölgyek is?

– Mi vagyunk a hölgyek, mondta Jennifer. És pénzt előre elkérni nem szokás, azt utcai nők csinálják.

A piros szegfűs férfi most bevezette a lányokat egy hálószobába.

– Itt levethetik a kabátjukat és azután hamar elkezdhetjük az előadást. De ne az ágyra rakodjanak az Istenért! Majd beakasztom a bundákat ebbe a szekrénybe. Egy kedélyes partin sohasem elég a fekhely…

– Külön fogasra tegye azt a nercbundát! – rendelkezett Sylvia. Nagyon büszke volt a valódi nercre, amit nagy nehezen harcolt ki a barátjától. Többre tartotta magát a többi lánynál, nemcsak mert ő volt a legmagasabb, de mert egy időben a COPACABANA-ban táncolt.

– Én, aki egy COPA-GIRL voltam, így kezdte a beszélgetéseket.

– Remélem innen nem lophatják ki a nercemet!…

A kis piros szegfűs erre felhorkant.

– Idefigyeljen drágám, ha tudná milyen nagy ember lakásán van, nem mondana ilyen badarságot!

– Tényleg kinek a lakásán vagyunk? – érdeklődött most Nancy. Ha a vőlegényem holnap megkérdezi, azt sem tudom, mit mondjak…

– Jobb ha nem mond neki semmit, itt nem menyasszonytáncot kell lejteni!

Az ajtóban most megjelent az a fickó, aki a limuzint vezette. Szmokingot viselt, tehát ő is vendég volt nem sofőr. A kezében nagy üveg Bourbon volt, abból kortyolgatott.

– Elég hamar leparkoltam? Siettem, nehogy hiányozzak maguknak!

Miközben mondta, nagyokat csuklott.

– Hogy fog minket hazaszállítani, ha máris így berúg? – kérdezte Sylvia. Azt hittük, maga a sofőr. Szép kis társaság ez! Én aki egy COPA-GIRL voltam…

– Azt hittem egy főhercegnő volt! – jegyezte meg a piros szegfűs emberke, gúnyosan felnézve Sylviára, akinek éppen a melléig ért.

– Kezdjük már azt a táncot, de előbb igyanak valamit!

Az egyik szobában volt a bár.

A legdrágább italok voltak, rengeteg bontatlan üveg scotsh, whiskey, konyak, mind importált és mind a legfinomabb márkák.

– Igyatok, csak igyatok! – bíztatta őket Jennifer. Nem kell folyton vitatkozni, nem azért jöttünk ide. Sylvia te megint arrogáns vagy, pedig tudsz kedves is lenni. Légy kedves ezekkel az urakkal!

Az urak közül néhányan bejöttek és körülállták a bárt.

Egy kövér férfi, nagy vizespohár konyakot töltött magának. A felét lehörpintette, a másik felét tréfásan Jennifer ruhakivágásába öntötte.

Jennifer nagyot sikoltott, de igyekezett kedélyesen felfogni a dolgot. Kiráncigálta a férfi mellényzsebéből a zsebkendőt és törölgette a konyakot.

– Segíthetek? – kérdezte a kövér. Zsebkendő nem is kell ide!…

Húsos, vastag nyelvét kidugta és lenyalta a konyakot Jennifer nyakáról.

Jennifer csiklandósan kuncogott. Ez lepte meg legjobban Veronikát. Pedig undorodhatott, az nyilvánvaló. A kövér férfi olyan volt, mint valami víziló.

És a többiek? Ez a festett bajszú, aki egymásután többször ismételgette, hogy ő a szőkéket kedveli.

– Gentlemen prefer blondes! Genfiemen prefer blondes!

Veronika elhúzódott, kezében a pohár ginnel. Mikor megitta, csak akkor döbbent rá, hogy túl sokat töltöttek neki és hogy sokkal erősebb gin, mint amit valaha ivott.

Szinte égette a torkát, aztán hirtelen a fejébe szállt. Lehet, hogy ez volt az oka, hogy később képtelen volt visszaemlékezni, hogy tulajdonképpen mi is történt?…

Ez volt az első eset, hogy privát partin fellépett. Mi az, hogy privát parti? Semmi más, mint orgia…

De mikor döbbent erre rá?

Mikor?

Lehet, hogy abban a pillanatban, ahogy a meztelen néger lány belépett.

Teljesen meztelen volt, csak a lábán volt egy magas sarkú ezüst cipő.

A cipője és a vakító fehér fogsora szinte világított a félhomályban. Mert ekkor már félhomály volt, a lámpákat mind eloltották. Az ő táncszámuk már befejeződött, nagy tapsot kaptak, erre még pontosan emlékezett.

A néger lány szintén táncolt. Mégpedig az asztal tetején, ahonnan egyetlen mozdulattal lerúgta a poharakat.

Különösen rázta magát, vonaglott, időnként kéjesen simogatta a saját melleit, vagy lehajolt és odakínálta a melleit valamelyik férfinek, aki éppen a legközelebb állt.

Hegyes, előreugró mellei voltak, mint két koromfekete körte. Rezgette őket, az egész teste rezgett, a férfiak kapkodtak utána, de mindig kisiklott mint egy kígyó a kezükből.

Volt valami kígyószerű a mozdulataiban, ahogy csavargatta a derekát, ahogy hátrahajolt. Nagyon fiatal lehetett, talán tizenöt éves, nem több.

A férfiak köröskörül a félhomályban, mind közel voltak az ötvenhez.

A néger lány leugrott az asztalról és a földön fekve vonaglott. A süppedő halványzöld szőnyegen folytatta ezt a furcsa táncot, ami nem is volt tánc, dehogyis volt, inkább csak rezgés, vibrálás. Ruganyos fekete teste a legszemérmetlenebb mozdulatokat mutatta be, Úristen, ezt is lehet, gondolta Veronika.

Ilyet még nem látott, hol is láthatott volna?…

Tekintetével Nancyt kereste, de nem találta a félhomályban. Sylviát látta, egy fotel karfáján ült, hosszú lábai egy férfi ölében.

Betty a keskeny pamlagon, szinte bepréselve két férfi közé, hisztérikusan sikoltozva nevetett.

Hirtelen éles fény villant fel, aztán gyors egymásutánban, még egy, még több.

Valaki fényképezett. Az éles kék villanásban a néger lány teste még feketébbnek tűnt, a mozdulata, amit a pillanatfelvétel elkapott, a vonaglás csúcspontján volt, ahogy kéjesen feldobta magát a csípőjét remegtetve.

Többen nevettek, valaki bekiáltotta a szellemességet – ezt a képet a családi albumba kell tenni!…

A fényben most meglátta Nancyt. Az ajtóban állt egyedül, ő meg Veronikát kereste.

– Most meglógunk, de óvatosan. Ne vegyék észre! De előbb gyere a bárba…

– Nem akarok inni, ellenkezett Veronika.

– Nem iszunk te csacsi, viszünk valamit… Magával húzta Veronikát, a bárban egy lélek sem volt.

Nancy kiválasztott két nagy üveg scotshot – te is vigyél, biztatta Veronikát.

– Ez lopás!

– Dehogy lopás! És ha itt megittuk volna?

– Az más. De elvinni… Esetleg meglátnak…

– Ezek? Nem látnak és nem hallanak most, itt perceken belül kezdődik az orgia. Mindenki levetkőzik. A néger lány már behangolta őket…

– Úristen, csak a kabátjainkat megtaláljuk!

Több szoba volt, mint gondolták, több ajtón nyitottak be, míg végre megtalálták azt a bedroomot, ahová lerakták a holmijukat.

Itt majdnem teljesen sötét volt, csak egy halvány lila ámpolna égett. Az ágy felől szaggatott lihegés, szuszogás hallatszott…

Egy kövér férfi és Jennifer feküdtek a takaró alatt. Jennifer rózsaszínű jelmeze és a férfi szmokingja gondosan egy szék támlájára volt akasztva. Olyan magától értetődő otthonossággal feküdtek az ágyban, mint valami házaspár, akit legrosszabbkor zavar meg egy betörő.

Veronika megkövülten bámult. A szuszogó kövér férfi a víziló volt, persze hogy az. Aki a konyakot Jennifer nyakába öntötte, így kezdte az ismeretséget egy órával ezelőtt. Azóta elég szépen haladt…

– Ne bámuld őket, gyere, gyere!

Nancy már megtalálta a kabátokat és húzta magával. Ha visszagondolt erre az éjszakára, ez a jelenet mindig eLotte volt.

Jennifer és a kövér vízilóférfi azon az ágyon… Nancy nem csodálkozott.

– Biztosan valami újságíró, vagy színházi ember, tudod Jennifer így akar karriert csinálni.

– Így?… Dehát ez borzasztó! És hogy merészelt minket egy ilyen helyre elcsalni? Mit képzelt?

– Nem vagyunk zárdaszűzek, mondta Nancy. Csak a vőlegényem meg ne tudja, nekem az a fontos!

Már lent voltak az előcsarnokban, az álmos képű doorman nem túl nagy tisztelettel nyitotta ki nekik a nagy üvegajtót.

Odakint most kezdett esni a hó. Jeges szél fújt az arcukba, sehol a láthatáron egy taxi.

Ott álltak dideregve, legalább hócipő lett volna rajtuk. De erre nem számíthattak, azt hitték szépen haza lesznek szállítva a vendégszereplés után.

Milyen megalázó volt ez, itt ácsorogni a Park Avenuen, ebben a dermesztő hidegben. A doorman lenéző szánakozással nézte őket, ahogy visszajöttek a sarokról és behúzódtak a kapu közelébe.

Nancy az utcáról felnézett, fel a huszonhetedik emeletre.

– A fene egye meg ezeket, ott fent a jó melegben vannak! Mi meg itt megfagyunk…

– Induljunk el a Madison Avenue felé, ott inkább járnak a taxik!

– Nem mászkálhatunk így az éjszakában. És az arany szandálomba máris befolyt a hó.

– És mi lenne, ha visszamennénk? – kockáztatta meg Nancy.

Megőrültél! Inkább meghalok itt az utcán! jelentette ki Veronika, már közel a síráshoz.

Nem, ezt az éjszakát soha nem felejthette el. Legalább két órát ácsorogtak, topogtak a hóban, míg végre hajnal felé akadt egy taxi.

És az utójátékát ennek a vendégszereplésnek, azt sem felejtheti el soha. A kegyetlen megalázó szavakat, mindazt amit Jennifer mondott…

Mert még neki állt feljebb, még ő fölényeskedett.

Másnap az öltözőben elkérte tőle a pénzt. Az ötven dollárt, ami a vendégszereplésért járt.

Jennifer az arcába nevetett.

– Csak nem képzeled, te szerencsétlen, hogy kaptok valamit, te és Nancy? Ellógtatok, mielőtt a partinak vége volt. Még egy táncszámunk lett volna.

– Olyan tánc, mint a néger lányé?

– Szeretnél úgy mozogni, mi? De nem tudsz! Pedig az nem készül balerinának!

– Semmi közöd, hogy én mire készülök! A pénz jár!

– Nem jár semmi, loptatok elég italt. A doorman látta, hogy a kabát alá rejtve vittétek a nagy üveg drága scotshokat!

– Én nem vittem! Esküszöm én nem…

– Szóval csak Nancy a tolvaj, most könnyen ráfoghatod, mert ma nincs itt!

– Nancy megfázott, órákig vártunk taxira…

– Mert hülyék vagytok, reggel mindenki haza lett szállítva.

– És mi történt reggelig? Undorító orgia volt, Úristen ha tudtam volna, hogy ezt nevezed privát partinak…

– Miért mit képzeltél? Mi vagy te? Ki vagy? Társaságbeli hölgy, akit majd nagy tisztelettel vesznek körül? Nekünk mindent végig kellett csinálnunk, hogy előbbre jussunk! Nem lehetünk finnyásak…

– Hát te nem vagy finnyás, azt láttam! Befeküdtél az ágyba, azzal a kövér rondával, azt hittem elájulok…

– Nem kell rögtön ájuldozni! Ha tudnád milyen fontos ember, televízió producer… És teljesen megőrjítettem, odavan értem!

– A szuszogásáról ítélve…

– Ne gúnyoskodj Veronika, ahhoz te túl hülye vagy! Soha nem fogod vinni valamire! Nem lesz belőled semmi! Végül sales girl leszel a Macy’snél… Emlékezz majd, hogy megmondtam előre!

És Veronika emlékezett…

Túl gyakran jutott eszébe Jennifer jóslata. Ha cipelte a nehéz tálcát az asztalok között, fáradtan és szinte fulladozva a füsttől.

Talán jobb lenne, ha valóban elmenne valahová sales girlnek.

De a felét sem keresné mint itt és kell a pénz. Egyszer mégiscsak Párizsba akar menni, hogy láthassa Marikát.

És elegánsan kell menni, jettel érkezni, nehogy Marika rájöjjön… Nem szabad neki megtudni az igazat. Higgye azt, hogy táncosnő, hogy sikere van, itt az elegáns nightclubban, ahol forog az üvegparkett, ahol olyan sztárok is felléptek már, mint Jayne Mansfield, meg Frank Sinatra…

Hátrahúzódott a páholyba, mert a főpincér mintha megint errefelé jött volna. Aztán elmúlt a veszély, megint nyert néhány percet.

Nemcsak fáradt volt, de álmos is. Ma reggel nem aludta ki magát, korán kelt.

Kora délelőtt randevúja volt Miklóssal.

Az utolsó randevú vele..

Miklós…

Innen a páholyból, ha kicsit felágaskodik, láthatná őt. A forgó táncparkett mögött van a zenekar és így profilból láthatja Miklóst a zongoránál.

Nem állandó zongorista itt, csak a nyári szezonra jött. A zeneakadémián most nincs tanítás, ezalatt itt játszik.

Zenetanárnak készül, ezt is megmondta már az első beszélgetésnél.

Mikor is volt ez?… Nyár elején…

– Maga magyar?

– Igen.

– Ötvenhatos?

– Igen. Maga is?

– Én is, mondta Miklós felcsillanó tekintettel a szemüvege mögül.

A következő percben már az volt az érzésük, hogy réges-rég ismerik egymást. Magyarul kezdtek beszélgetni, a körülöttük lévők nem értettek egy szót sem. Szövetségesek voltak.

Miklós már az első éjszaka hazakísérte. Az autója ott állt, nem messze a nigthclubtól, egy mellékutcában.

– Garázsban tartom, azért néz még ilyen jól ki, magyarázta Veronikának.

Régi Ford kocsi volt, de még jó állapotban.

– New Jerseyben lakom a szüleimmel. És maga?

– Én egyedül lakom.

– Egyedül? Nincs szobatársnője se?

– Nincs.

Ez volt az a pillant, amikor Miklós proponálhatta volna, hogy felkíséri, felmegy egy csésze kávéra… Miért ne? Egy nightclub cigarettás girljéhez miért ne lehetne felmenni éjjel kettőkor, már az első alkalommal.

De Miklós nem proponált semmit, udvariasan megvárta, amíg bemegy a kapun és aztán megindult Jerseybe.

Lehet, hogy ez tetszett Veronikának. És másnap, harmadnap is hazakísérte, még csak célzást sem tett arra, hogy esetleg felmehetne.

Randevút beszéltek meg egy 86-ik utcai német cukrászdában. Itt üldögéltek egész délután, aztán este együtt mentek be a nightclubba.

Olyan volt ez a délután, mint nagyon régen, mikor egy budai cukrászdában ült egy fiúval, tizenhat évesen és szűzen…

Rigójancsikat evett, egymásután hármat. Egy amerikai fiúnak még azt sem tudná megmagyarázni, mi az a rigójancsi. És hogy hol volt az a budai cukrászda a Krisztinában…

– Maguk hol laktak Pesten?

– A Múzeum körúton.

– Nahát ez fantasztikus! Mi az Egyetem utcában, pár lépésnyire. Látja már otthonról is ismerhetnénk egymást…

– Vegyük úgy Miklós, mintha már régi barátok lennénk!

– Én nem barátságra gondolok Veronika, hanem másra…

– Mire?

Miklós nem válaszolt. Megsimogatta a kezét, így kezdődött.

Másnap megint ugyanabba a cukrászdába mentek, harmadnap megint. Úgy elszaladt mindig az idő, hogy észre sem vették, már fél kilenc volt, sietni kellett, nehogy elkéssenek.

Annyi mindenről tudtak beszélni, Miklóst úgy érdekelte minden amit mesélt. Philippó egész más volt, őt mintha kizárólag csak azok a forró percek érdekelték volna, amit az ágyban töltöttek…

Veronika már nem gondolt Philippóra, legalábbis már nem annyit, Már sikerült majdnem elfelejteni…

Úgy ment a cukrászdai randevúra, hogy útközben minden kirakati tükörben megnézte magát. Fog-e tetszeni Miklósnak, ebben a ruhában?

Tetszett neki. Látta a tekintetéből.

Millió dolgot tudott kérdezni.

– Kivel jött ki Veronika?

– A húgommal, Marikával, ő Párizsban van, festeni tanul. Itt van a fényképe, megmutatom.

A retikülből kihalászta Marika legújabb küldött képét.

– Na mit szól? Ugye szép?

– Maga szebb Veronika! Sokkal szebb!…

Ez volt az első bók, amit mondott. Aztán hirtelen arról beszélt, hogy neki is van egy húga, Baba. Még csak tizenhét éves, idén fogják bemutatni a Katolikus Liga bálján.

– Anyám sokat ad az ilyen előkelő társadalmi dolgokra… Régi dzsentri családból való és még most sem írná le a nevét, a nemesi előnév nélkül. Még emlegeti a kastélyt, amelyben született, a négylovas hintót, amelyen gyerekkorában járt és a főispán nagybácsit…

– És hogy tud beleilleszkedni az emigrációs életbe?

– Egész jól. Magyaros kézimunkákat csinál egy york-villei cégnek, apám meg egy biztosítónál dolgozik. A maga szülei otthon maradtak?

– Nincsenek szüleim, árva vagyok… Apám nem jött vissza a Don mellől, anyám pedig, ő nem jött vissza a Múzeum körútról… Az ostrom alatt történt, ötéves voltam, de jól emlékszem, nagyon jól… Vad, részeg oroszok rontottak be az óvóhelyre, nagy szőrmekucsmájuk volt és géppisztolyuk. Nagymamám ölében ültem, remegve a félelemtől. Anyám valahol az óvóhely hátsóbb részében próbált elbújni. Az arca be volt kenve korommal, fekete nagy ráncokat festett az arcára és fekete kendővel rejtette el a haját. Ha vissza emlékszem rá, már csak így látom, a kormos arccal. Rettenetesen félt, hogy elviszik az oroszok krumplit hámozni… Mert ezt kiabálták folyton, hogy kellene néhány fiatal nő, a parancsnokság konyhájára, krumplit hámozni… Anyám letette Marikát a karjáról és azt mondta, elmegy biztosabb helyre, ahová az oroszok nem jöhetnek be. Nagymama addig ügyeljen ránk. Soha nem láttam többé, soha… Ott maradtunk a Múzeum körúton a nagymamánál…

Vidámabb témákra is sor került és nagyszerű volt, hogy senki sem érti, mit beszélnek.

Bár egy ilyen német cukrászdában, a 86-ik utcában, lehettek más magyar vendégek is.

A kiszolgáló kisasszony már ismerős mosollyal fogadta őket. Már kérdezés nélkül hozta a rigójancsikat.

– Ide már ne jöjjünk – mondta Miklós. – Hétfőn, ha zárva van a nightclub, elmehetnénk kirándulni…

Veronika már várt valami ilyesmire. Miért ne mennének, ragyogó június volt, teljes erejéből kitört a nyár, ilyenkor kirándul az ember.

Egész délután tervezgettek, hová kellene menni. Végül Candlewood Lake mellett döntöttek.

– Isteni szép tó, majd meglátja Veronika! És hétköznap nincs annyi ember, a forgalom se nagy, két óra alatt kiérhetünk.

Veronika új bikinit vett magának erre az alkalomra. Egy nagy strandtáskát megtöltött szendvicsekkel, süteményekkel, ezt fogják majd enni.

Piknik a tóparton, milyen nagyszerű lesz.

Miklós kis rádiót hozott magával, azt hallgatták, ahogy feküdtek a nagy kockás takarón a fűben.

– Jó idő várható, napsütés, 85 fokos forróság – mondta be a rádió.

– Forróság… – ismételte Miklós és most valahogy másképpen nézett Veronikára mint eddig. Ott feküdt mellette a vizes bikiniben, a karjai a feje alatt és nézte a tavat.

– Milyen szép vagy… – mondta Miklós.

A hangja is más volt, mint eddig. És először tegezte.

– Úgy félek, hogy belédszeretek Veronika…

– Miért, az olyan baj lenne?…

– Igen, az baj lenne, nem szabadna…

Mialatt mondta, már ráhajolt és aztán egyszerre csak elkezdte csókolni. Szomjasan, szerelmesen, gyengéden.

Veronika már várta ezt a csókot. Nem pont itt, ahol annyian láthatják, bár lehet hogy nem is látta senki. Nem voltak túl sokan a parton.

Egyszerűen nem bírták abbahagyni a csókolódzást. Mikor bementek a vízbe, Miklós ott is magához ölelte – úgy kívánlak, úgy szeretlek… suttogta közben.

Tényleg rettenetesen kívánta, Veronika érezte a fiú hozzátapadó testét, a lüktető vágyakozását. Félig meztelenek voltak, a langyos bársonyos vizű tóban, jó messze a fürdőzőktől, egy pillanatra arra is gondolt, hogy itt akarja Miklós, itt rögtön azonnal…

De Miklós olyan finoman viselkedett, pedig látszott, hogy ez már kínszenvedés neki. Csak csókolta a száját, a nyakát, a bikiniből kibuggyanó mellét és milliószor elmondta, hogy szereti…

Késő délutánig voltak a tónál. Már megették az összes szendvicset, voltak fagylaltozni a kis pavilonban, sört is ittak, hamburgert is vettek, a csókolózásba is belefáradtak.

– Már fáj a szám, nézd mit csináltál – mondta Veronika. Most már ő is önkéntelenül tegezte Miklóst.

Fél hét volt, mikor vissza indultak New Yorkba.

Miklós egy ideig némán vezette a kocsit. Gyönyörű highwayn haladtak, Veronika hátrahajtotta a fejét, nézte az erdőket, az elsuhanó tájakat. Olykor lopva a fiúra nézett, a szíve megtelt ilyenkor furcsa boldogsággal.

Van valakim, megint van valakim…

Még nem volt szerelmes Miklósba, még nem. De már tudta, hogy ebből szerelem lesz és úgy örült ennek a kezdődő érzésnek.

– Nincs sok értelme, hogy visszamenjünk New Yorkba, szólalt meg Miklós. Ma zárva van a club, holnap egész nap itt lehetnénk a tónál. Jó idő várható holnap is, tette hozzá.

A hegyoldalon egy kis motel cégtáblája virított.

– Megszállhatnánk egy motelben… Ha akarod Veronika két szobát veszek ki. Vagy hajlandó volnál, ha bemondom, hogy házaspár vagyunk…

– Mondd be…

Sivár kis szobát kaptak, egy hatalmas nagy ággyal.

Miklós zavartan nézett körül, mikor kettesben maradtak. A motelszolga kiment, végre egyedül voltak.

Miklós bezárta az ajtót, aztán leült a nagy ágy szélére s mintha várta volna, hogy most valami csoda történik.

Más volt a tóparton a csókolódzás és más volt a vízben is. De itt?

Látszott, hogy nem tudja az átmenetet megtalálni, hogy nem akar közönséges lenni, nem akarja a romantikus hangulatot megtörni.

A szoba ablakai nyitva voltak és élesen sütött be a délutáni nap.

Veronika odament az ablakhoz és lehúzta a redőnyöket. A hirtelen félhomályban a szoba barátságosabbnak tűnt. Televízió is volt.

– Akarod a híreket hallgatni?

Erre mindketten elnevették magukat.

– Téged akarlak Veronika! Téged, semmi mást a világon… – suttogta Miklós és odahúzta magához.

A karjaiba vette és becézte, csókolta, sokkal gyengédebb volt mint Philippó. Szelídebb volt, kedvesebb is, a kéj előtti lázas pillanatokban szinte bocsánatkérő volt, mint aki bűnt követ el.

– Haragszol, haragszol? – kérdezte közben is és utána is.

Veronika csak intett, hogy nem. Dehogy is haragudott…

Boldog volt és szerelmes. Igen, ott a kis motelszobában már szerelmes volt Miklósba…

Egész nyáron át tartott ez a szerelem.

Minden hétfőn kirándultak Candlewood Lakera és este hűségesen, ugyanabban a motelben szálltak meg. A moteloson látszott, hogy tényleg házaspárnak nézi őket.

Miklós eddig nem célzott még házasságra. De biztos, hogy gondol rá, mire gondolna, mikor ilyeneket mond – te vagy az életem, te vagy mindenem, nem is tudtam, hogy ilyen szerelem létezhet…

A hétfőt sohasem tudta kivárni, közben is feljött délutánonként, hacsak egy félórára.

– Mindig jobban és jobban kellesz, ahelyett, hogy már megunnálak!…

– Én sem untalak még meg – viccelődött Veronika. Képes volt a fiú miatt fél délelőtt kotyvasztani a szűk kis főzőfülkében, csakhogy magyaros ételekkel kínálhassa. Ha egyedül volt, sohasem főzött, beérte valami hideg felvágottal, joghurttal.

Miklós dicsérte a töltött paprikát, székely gulyást.

– Remek! Esküszöm anyám sem csinálja jobban!

Az anyjáról és egyáltalán a családjáról mostanában ritkán beszélt. Annyi más témájuk volt. Rengeteg…

Ma nagyon korán délelőtt volt randevújuk. Miklós érte jött a kocsival, hogy kimenjenek valamerre úszni és napozni. Már egymásután két hétfőn zuhogott az eső és nem tudtak Candlewood Lakera kirándulni.

– Már kezd lekopni a lesülésünk, állapította meg Veronika, ahogy meztelenül feküdtek az ágyban.

Ez tegnap volt. Tegnap délután, mikor Miklós feljött. Utoljára jött, de ezt akkor még nem tudták…

Ma délelőtt vidáman indultak neki a ragyogó, remek időben. Szinte szikrázott a napsütés. A George Washington hídon mentek át, ma először mentek Greenwood Lakera. Ez jóval közelebb van, egy óra alatt kiérhetnek.

A híd után Miklós átadta a volánt. A highwayn alig volt forgalom, Veronika csak gyakorolja a vezetést, hogy mielőbb levizsgázhasson.

Ma hibátlanul vezetett, Miklós alig győzte dicsérni.

– Remek, remek! Az én kis cicám mindent tökéletesen csinál!

– Mindent Miklós?…

– Mindent… Kezdve a tegnapi paprikás csirkétől…

– És még?

Miklós most részletezni kezdte, félig viccesen, félig komolyan azt a csodálatos testi összhangot, ami köztük van…

– Ez olyan mint egy ajándék, hidd el ritkaság, hogy két ember így egymásra találjon…

Hamar kiértek Greenwood Lakera. Gyönyörű régi fák voltak a parton, a víz pedig olyan bársonyos volt, mint a Balaton.

Úsztak, napoztak, rengeteget csókolóztak, remekül érezték magukat.

– Ez a boldogság… – mondta Miklós.

Veronika megint új bikinit vett, most nyár végén már fél áron lehetett kapni. És egy fehér kis csipke kabátot, ha bemennek a vendéglőbe, mégse legyen olyan meztelen.

– Rém hülye divat ez a csipke vacak, látom nem tetszik neked? – kérdezte a fiút.

– De tetszik. Olyan vagy benne, mint egy kis menyasszony!

– Menyasszony… ismételte Veronika, egészen halkan, szinte csak önmagának és egy ösztönös mozdulattal végigsimított a fehér csipkén, közben egy pillanat századrészéig mintha orgonabúgást hallott volna…

Délután már háromkor visszaindultak. Most Miklós vezetett.

Félúton lehettek, mikor az egyik útjelző táblánál, ahol egy nyíl Paterson felé mutatott, Miklós megjegyezte;

– Itt jövök el minden nap, innen három mérföldnyire lakunk!

– Ilyen közel ide? Hát ez nagyszerű! – mondta Veronika lelkesen. Tudod mit, van egy ötletem! Úgyis elég korán van még, menjünk oda hozzátok, mutasd meg a házat!

– Mit mutassak rajta, nem is a miénk, csak béreljük.

– Nem a ház érdekel, anyádat szeretném végre megismerni, meg a kis húgodat is… Otthon vannak ilyenkor?

– Otthon persze… De csak nem gondolod komolyan, hogy odavihetnélek, hogy anyámnak bemutassak egy lányt a nightclubból… Mikor ott van az elsőbálos húgom, csak nem képzeled…

Nem, ettől a pillanattól Veronika már nem képzelt semmit.

Semmit az égvilágon…

Nem is szólt többé az egész úton.

– Látom, hogy most megsértődtél – mondta Miklós békítően. Pedig nincs igazad Veronika, ilyesmit megérthetnél!

Megértette…

Ez volt a legszomorúbb megaláztatás, amit az élettől kapott. A többit, az apróbb mindennapi megaláztatásokat már megszokta.

Most is éppen jött a főpincér és odasúgta neki – kotródj, kotródj! A vendégek a főpincér mögött jöttek, egy hölgy és három úr.

Veronikának még annyi ideje sem volt, hogy a nyakába akassza a tálcát, csak fogta és kisompolygott a páholyból.

A főpincér alázatosan hajlongott a négytagú társaság körül. – Remélem megfelel ez az asztal?

Milyen alázatos tud lenni, ahogy most le akarja segíteni azt a fehér szőrmét a hölgyről. De az egyik fiatalember félretolja és ő segíti le.

A másik férfi is mintha rajongva nézne fel a hölgyre.

Felnéznek rá…

Igen, ez az amit Veronika soha nem érhetett el, őt csak lenézik, mindenki, még Miklós is, Miklós…

Ez társaságbeli dáma, előkelő hölgy. Ezt bárki büszkén mutathatja be az anyjának, nem úgy mint egy lányt a nightclubból…

Ezt tisztelik, ezt igen. Akkor is, ha rossz, gonosz, romlott, perverz. Ha nimfomániás és behívja a hálószobájába a néger liftesfiúkat, ha szadista és kínoz, gyötör mindenkit, ha hazug, vagy olyan buta, hogy csak a divatról tud fecsegni, ha akármilyen, mindegy…

Tisztelik.

Veronika nem volt irigy, de most halálosan irigyelte ezt a fiatal nőt, szinte maróan mint egy fizikai fájdalom vágott belé az irigység.

Senki mást a világon nem irigyelt ebben a pillanatban, csak ezt a hölgyet a bal kilences páholyban…