Balatoni Menedék

Fejezet 3

De most komolyan – huppant le a lány a velem szemben lévő székre –, muszáj volt ilyen baljóslatú nevet adni ennek a varázslatos háznak?

Csak most tűnt fel, hogy a napok, hetek múlásával egyre vékonyabb és áttetszőbb lett, mint aki el is hiszi, hogy cselédnek kell látszania.

– A menedék egyáltalán nem illik rá – folytatta morcos képpel. – Az jó valami alpesi kunyhóra, ahová a jeges szelek elől húzódik be az ember. De nem egy balatoni kúriára.

– Mit mondhatnék erre, kedvesem? – jegyeztem meg alig titkolt szarkasztikus éllel a hangomban. – Higgye el, sokat vacilláltunk az elnevezésen. Mondjuk, a Boncza-lak elég sokáig nyerésre állt, aztán mégis elvetettük. Kis félrehallás, és máris „boncollak” jön ki belőle.

– Nem mintha más villatulajdonosok ebből ügyet csinálnának: ott van például Szántódon a Kacag-Lak, Világoson a Mókus-Fészek, Máriafürdőn a Katicabogár, Szabadiban az Én és a kisöcsém…

Csak legyintettem. Sokkal inkább lefoglalt az asztal közepén álló gyümölcstál látványa: a sok ráncos bőr, fonnyadt hús – átkozott elmúlás. Ráadásul megengedhetetlen pazarlás. Az ellátás egyre megbízhatatlanabb, mi meg hajigáljuk kifelé a ránk rohadt gyümölcsöt…

– Emma néni nem is engedte volna – fintorgott Artner Rita. Így igaz, értettem szándékosan félre magamban, már napokkal korábban kompótot főzött volna belőle.

Így igaz,már napokkal korábban kompótot főzött volna belőle.– Talán mert… rengeteg giccset kellett fotóznia szegénykémnek mellettem – sóhajtottam. – A Balatoni Futár hirdetőinek olykor elég furcsa ízlésük volt.

Balatoni FutárDe miért kell erről egy ilyen békés reggelen beszélgetnünk? Emmácska már vagy tizenkét éve nincs velünk, és éppen eléggé fáj, hogy én még nem mehettem utána. Ez az élet nagy igazságtalansága, nem a halálé. Minek is magyarázzam én ezt ennek a kis borjúnak? Amikor fülig szerelmes Kálmán unokámba egy olyan korban, ahol két fillért nem adnék azért, hogy valaha is látják még egymást…

Na persze, merenghetünk az aranyidőkön, mint ahogy a mostani politikusaink teszik, megpróbálván revansot venni a rajtunk átgördülő történelmen, de ennek is csak kesergés lesz a vége. Ez a mélabú átjárja az emberek lelkét, s hiába a lelkesítő tirádák, egyre közönyösebbek lesznek egymással. Még itt is, ahol az Öreghegy szelíd lankái nemcsak a Bakonyból legördülő szelektől védenek meg minket, hanem attól a sivárságtól is, amivel ez a „minden mindegy” életérzés teríti be a mindennapokat.

Még élt Emma, még kitartott a jólétünk (amiért naponta hálát is adtunk a sorsnak), de már akkor azzal szórakoztattuk magunkat a hosszú téli estéken, miközben jeges hózivatarok kocogtatták a tetőnket, hogy csokorba gyűjtöttük mindazon dolgokat, amiknek semmilyen észszerű magyarázatát nem találtuk. Nem, messze nem a politikával kezdtük, mert 1922 nyara után már csak befelé, egymásra figyeltünk. Lestük a másik rebbenéseit, készen arra, hogy bármikor egy öleléssel védelmezzük meg az összeomlástól.

Kálmánka szüleit semmi és senki nem hozhatja vissza… hagyjuk is, nem érdemes bolygatni.

Helyette inkább akkori „gyűjtésünkből” csemegéztem a kis Artner lánynak. Igyekeznem kellett jó hangulatot árasztani magamból, mert még valamely tábori levelezőlapra küldött válaszában befúj az unokámnál. Aztán csak néznének a Kárpát-csoport hadurai, amikor Csengődi Kálmán honvéd bejelenti, hogy kész, részéről ennyi volt a keleti front, agyő, 2. magyar hadsereg, neki indulnia kell nagyapó lelkét istápolni.

– Gondolt már arra, kedves, hogy számos ételnek semmi köze a nevéhez? – irányítottam másfelé a falsot kapott reggeli csevejt. – Vajon miért nevezik a talkedlit csehpimasznak (cseh farsangi sütemény, igaz, de miért pimasz?), titok a nőiszeszély, a képviselőfánk, a szabógallérleves etimológiája, nem is szólva a portugál Alcobaça-kolostor édességeiről: szerzetescsók, angyalbendő, apácapocak. A papsipka vagy az apácakeblecske nyilván a formájáról kapta a nevét, de zavaros a püspökfalat eredete is. A középkorban szokás volt kóstolót küldeni a levágott szárnyasból a püspöknek, de miért a háta részét? Vagy a klérus már akkor felfedezte a csirkeosztrigát?

falsotA lány homlokráncolással válaszolt csupán. Meglehet, arra gondolt, meghibbantam. Aznap már reggel kilenckor forrón remegett a levegő a tó felett, a hajnalban elviselhetetlenül bőbeszédű madarak pedig immár némán kushadtak valahol az erdő mélyén. Bármikor összejöhetett volna egy tisztességes szélütés. (Nem nekik, nekem.)

– Amit franciának hívunk – folytattam professzorosan –, többnyire nem francia. Párizsban a párizsi „német kolbász”, a franciasaláta „salade russe” (azaz orosz), a franciadrazsé antik jövevény, egy római patrícius fiának keresztelőjére készítették először. A franciakrémes eredetileg olasz találmány, ám azt a változatot, amelyben a cukrászkrémet tejszínhab választja el a karamellmáztól, feltehetően Szegeden találták ki a múlt század elején. Sokáig így is nevezték: szegedinertorte. Aztán franciakrémes lett. Nyilván az akkor már Európa-szerte ismert szegediner gulasch (székelygulyás) miatt. Aminek semmi köze a Tisza-parti városhoz. Sem a székelyekhez. Nevét Székely József levéltárosról, Petőfi barátjáról kapta. A barátfülének sincs köze a szerzetesekhez, a lekváros derelye Freund budai sváb vendéglős találmánya, és akkor lett belőle „barátfüle”, amikor Freund magyarosította a nevét, és félrefordították a német étlapot. A jámbor pincér a „Freunds gefüllte Tasche” mellé azt írta: „Barát úr füle”.

Legnagyobb megelégedésemre végül sikerült megnevettetnem. Ami azért volt nagy szó, mert az utóbbi időben hajlamosak voltunk úgy viselkedni egymás előtt, mintha a jókedv valamiféle szégyellni való dolog lenne.

– Még emlékszem Emma néni rézből készült cakkozójára, amivel a barátfülét vágta, szerettem volna én is csinálni, de csak ritkán engedte.

– Mentségére szólva neki is szigorú tanítómestere volt. Füred leghíresebb főzőasszonya, a Sturm építőmester felesége…

– Akinek Pista bácsi segített megírni a híres szakácskönyvét – bólogatott a lelkes kis „cseléd”.

Na, már megint a múlt emlékei közt kotorászunk!, dühöngtem magamban. Másoknak menedék, nekem pokoljárás. Mondják, magasról nagyobbat lehet zuhanni.

Na, már megint a múlt emlékei közt kotorászunk!,Akkoriban – 1896-ot írtunk – azt gondoltuk, kiérdemeltük, hogy pesti kollégáim az Esti Hírnök társasági rovatában ezt írják rólunk: „A magyar metropoliszból száműzött újságíró, Csengődi István egy másik »fővárosban«, a Balaton legelegánsabb településén, Füreden próbált szerencsét. A Michelini-villa vendégeként és a Sturm családnak köszönhetően számtalan izgalmas történetet gyűjtött a környékről, melyeket aztán megosztott olvasóinkkal is. Többek között elénk tárta Jókai Mór szerelmi életét, házasságának eseményeit és egyéb szívbéli kalandjait. A fiatal újságírót ugyanis nem kisebb feladattal bízták meg, mint hogy rendszerezze az író hagyatékát, aki ugyan nagyon is életben van, és tudtunkkal jó egészségnek örvend, ám füredi villájától imádott felesége halála után megvált. De Eötvös Károlyról is rengeteg érdekesség derült ki, aki nagy rajongója, kutatója a Balatonnak. Az élmények hatására kollégánkat nemsokára annyira elvarázsolta a tóparti település, hogy az ifjú veszprémi fényképészlány, Boncza Emma segítségével, a hölgy fotográfiáit használva, útjára indította a Balatoni Futárra keresztelt színes magazinújságot…”

Esti Hírnök„A magyar metropoliszból száműzött újságíró, Csengődi István egy másik »fővárosban«, a Balaton legelegánsabb településén, Füreden próbált szerencsét. A Michelini-villa vendégeként és a Sturm családnak köszönhetően számtalan izgalmas történetet gyűjtött a környékről, melyeket aztán megosztott olvasóinkkal is. Többek között elénk tárta Jókai Mór szerelmi életét, házasságának eseményeit és egyéb szívbéli kalandjait. A fiatal újságírót ugyanis nem kisebb feladattal bízták meg, mint hogy rendszerezze az író hagyatékát, aki ugyan nagyon is életben van, és tudtunkkal jó egészségnek örvend, ám füredi villájától imádott felesége halála után megvált. De Eötvös Károlyról is rengeteg érdekesség derült ki, aki nagy rajongója, kutatója a Balatonnak. Az élmények hatására kollégánkat nemsokára annyira elvarázsolta a tóparti település, hogy az ifjú veszprémi fényképészlány, Boncza Emma segítségével, a hölgy fotográfiáit használva, útjára indította ara keresztelt színes magazinújságot…”