Egyre jobban belelovaltam magam, bele sem gondolva, mekkora otrombaság, amit művelek.
– Komolyan azt gondolja, hogy csak maga furikázik az álmai tökhintóján? – engedtem el az utolsó patront. – Meséljek arról, milyen az, amikor arra riad az ember éjszaka, hogy egy koncentrációs táborrá alakított jachtklubból menekül, s folyamatosan attól retteg, hogy kilöttyinti a kezében tartott pezsgőt?
Természetesen erre már nem érkezett válasz, csak kárörvendő légvonatok lökdösték a kertbe vezető ajtó kopott szárnyait.
A füredi jachtklub mindig is politikusok, vállalkozók és a cicababáik gyűjtőhelye volt. Szívből utáltak, mert csak egy pletykára vadászó pesti firkászt láttak bennem, mindamellett azzal, aki bejuttatott a klubba, egyikük sem mert ujjat húzni – ez a valaki az intézmény főzőasszonya volt
