Eressz közel

5.

Most már tényleg elhiszem, lehet igazság abban a városi legendában, hogy a törpék utálják a normális testméretű embereket. Erre én vagyok a legjobb példa, hiszen mióta ezzel a nyavalyával szenvedek, határozottan irritálnak az idézőjeles „normálisok”, jobban mondva az egészségesek. Azok, akik pirospozsgásak, magasak és karcsúak, meg tízcentis sarkakon tipegnek, pont, mint egykoron jómagam. Banális és nevetséges, de körülbelül minden második nap, na jó, kábé minden nap felüvölt bennem a kérdés, hogy: miért pont én?! Miért pont velem kellett ennek a szarságnak megtörténnie? Talán ez az egész valami karmikus elégtétel egy szemétségemért? Melyik átkozott életemben hibáztam annyira durván, hogy így fizetek érte? Miért pont én szenvedek nap mint nap a sugárral és még ki tudja, hogy mivel fogok szenvedni és legfőképp miért? Mert mi van, ha az egésznek egy fikarsznyi értelme sincsen? Ha az egésznek csak annyi az értelme, hogy mondjuk két héttel tovább húzom annál, mint ameddig a kezelések nélkül húznám?

Fáj, de ha igazán őszinte szeretnék lenni legalább önmagammal, akkor kétszemközt bevallhatom, hogy nincs senki, aki szomorúságot érezne, ha már nem lennék. Persze van egy anyám, aki valahol egy dél-amerikai esőerdő mélyén vagy valami indiai faluban várja a csodákat valami szent embertől. Szegény apám el van foglalva a növényeivel, meg talán kínjában barátkozni próbál idegen nőkkel. Egyszóval a drága szüleim el vannak foglalva. Egyedül talán Reni, a húgom hiányolna, bár Rózsasándor megvigasztalná, hogy a fene egye meg! Tragikomikus az egész. Nyomorúságos, hogy a barátaim, vagy legalábbis azok, akiket annak hittem, egyszerűen kámforrá váltak. Nem keresnek, nem hívnak – pedig a telefonszámom nem változott. Egyszerűen leírtak. Végülis minek ápolják velem a látszólagos barátságukat? Ilyen rövid időre? Fölösleges. Talán igazuk is van. Elgondolkodom, hogy ha egy barátomról kiderülne, hogy halálos beteg, keresném-e vele a kapcsolatot. Arra a megállapításra jutok, hogy határozottan nem. Tulajdonképpen ugyanolyan vagyok, mint ők.

Átfut az agyamon, hogy írok egy kör e-mailt, hogy mindenki nyugodjon meg, spongyát rá, hogy nem keresnek – mindenkinek megbocsájtok. Az érintettek hatalmas szerencséjére a hűtőben sorakozó körte cider alakulat tompítja a magány okozta fájdalmat, így végül nem röhögtetem ki magam az arra sem érdemesek előtt.