– Maga is itt lakik? – kérdezem.
– Háát – vakarja a fejét Dezső.
– Nem – szól közbe Áron. – Néha feljön dumálni, ennyi az egész.
Bólogatok, és próbálok nem túl feltűnően nézelődni Áron otthonában. Már ha annak nevezhető a személytelen, semmilyen lakás, ami teljesen eklektikus berendezésű, olyan mintha a tulajdonos bútor raktárnak használná, ahol a tízévente elhunyt rokonaitól megörökölt darabokat tárolja. Áron is úgy élhet itt, mint én az albérletemben, mintha mind a ketten valami csodára várnánk, talán egy minden problémát megoldó telefonhívásra, ami bármelyik pillanatban megcsörrenhet, aztán már mehetnénk is. Valami sokkal jobb helyre. Egy jobb életbe. Ő is azonnal indulhatna. Nem kéne válogatnia a sok személyes holmi között, amihez bármi emlék fűzné. Pedig de szerettem volna egy iga
