Chapter 3
1990 Words
FRANCIA SPORTKOCSI
Egy májusi estén történt, hogy férjem első látásra beleszeretett egy kis sikkes vörös francia sportkocsiba.
Ha egy kis, sikkes vörös nőbe szeretett volna bele, akár francia, akár magyar vagy amerikai – az nem lett volna ilyen tragédia, legfeljebb a szívemet törte volna össze, de így…
Kezdődött azzal, hogy gyűlölöm a vitatkozást, főleg ha úgyis hiába. A kocsit tehát megvettük. Férjem elragadtatva sorolta fel a kocsi előnyeit. Azonkívül, hogy gyönyörű és a motorja remek, olyan kicsi, hogy mindenütt a városban vígan parkolhatjuk. Na és rengeteget spórolunk majd a benzinen, mert szinte hihetetlenül keveset fogyaszt.
Ez igaz is volt. Például víkend egyáltalán semmi benzint nem fogyasztott, mert akkor mindig a szerelőnél volt valami kis javítás miatt.
Érdekes módon mindig pénteken történt valami – nemhiába, péntek szerencsétlen nap! (Sajnos babonás vagyok.)
Ezt a bizonyos francia gyártmányt, sehol sem vállalták javításra, csak New York másik végében, körülbelül 18 mérföldre tőlünk. Csak itt lehetett azokat az importált alkatrészeket megkapni, melyek gyönyörű sportkocsinkba kellettek. A mechanikust, aki ezt az üzemet vezette, rendkívül utáltam.
Nekem egy szerelő legyen olajfoltos overállban, vigyorogjon, ha borravalót kap, és ne nézzen úgy ki, mint egy fölényes orvosprofesszor. Ez fehér köpenyt viselt, keretes szemüveget, a mellényzsebéből egy sztetoszkóp-szerű műszer kandikált ki. Olyan hangnemben beszélt velünk, mint a sebész, aki a műtő előtt az aggódó családtagokkal közli, hogy az operáció sikerült, de a beteg meghalt.
A mi betegünk még élt. De már volt néhány új, átplántált szerve, ezek mind Franciaországból érkeztek és életfogytiglani garancia volt rajtuk.
Víkendjeim ebben az időben úgy alakultak, hogy ültem szombat délelőtt a telefon mellett és vártam, hogy férjem felhívjon. Ő a szerelőnél ült és várta a diagnózist.
Közben meg voltunk híva Jerseybe, vagy Conneticutba és semmit sem gyűlölök jobban, mint elkésni. Sokszor megállapítottam már, hogy van, aki bérházat örököl az apjától, vagy tüdőbajt, esetleg hajlamot a hízásra, de én a pontosságot örököltem…
Na de, hogyan lehetek pontos, ha már rég indulnunk kellene, és itt ülök felöltözve és csak várok, várok.
Végre férjem jelentkezik. Hangja vidám és megnyugtató: – Semmi komoly baj a kocsival, fél óra múlva kész! Ez a mechanikus egy becsületes pofa, nem is fog többe kerülni, mint 75 dollárba. – Nagyszerű!
Elmúlik a délelőtt, aránylag türelmesen várok. Aztán jön az újabb telefon, férjem hangja már nem kimondottan vidám. – Sajnos mégis van valami zűr a motorral, csak estefelé lesz kész. A szerelő egy hülye!
– És mi lesz a meghívásunkkal? Lemondjam?
– Nem kell lemondani, majd este megyünk ki – ebben a hőségben úgysem élvezet vezetni –, mondja a férjem. És még mellékesen hozzáteszi, hogy – ja igen, és nem 75 dollár lesz, hanem százhúsz…
–Fél tíz van már, mire férjem taxival megérkezik. Sajnos egy alkatrész nincs meg és csak jövő hétre számíthatunk rá. Hogy mennyibe fog kerülni, ezt előre nem lehet tudni, lehet, hogy 200 dollárba.
– És mi lesz a víkendünkkel?
– Semmi. Hol van előírva, hogy mindig menni kell valahová? Itthon maradunk, pihenünk. Vagy lemehetünk a moziba.
– Múlt héten is pihentünk, előző héten is. Mióta ez a kocsink van, soha nem jutunk sehová, barátaink megsértődnek, azt hiszik ez csak kifogás, ilyen nincs is…
De van.
Kocsinkban lassanként már minden alkatrész új volt. Nekem a dél-afrikai Dr. Christian jutott eszembe, aki új szívet tett be a paciensébe, ugyanis kocsinkban is új szív dobogott, új motor.
Mikor a szerelő erre rábeszélt minket, már több mint ezer dollárt költöttünk a kocsira. Férjem szerint csak az volt a könnyelműség, hogy mérték utáni pepita huzatokat csináltattam az ülésekre. Ez az én ötletem volt.
De négyéves Christopher nevű unokám, kinek Pestről egy rokon bugylibicskát hozott ajándékba, a bőrülésen próbálta ki a bicskát, mely valóban élesnek bizonyult.
Egy augusztusi reggel, sosem felejtem el, magam mentem el a szerelőhöz, mert furcsa, ijesztő zajok hallatszottak a motorból. A szívnek pompásan kellene működni, mi ez a halálhörgés?…
Kimondottan utáltam a mechanikust, de azt hiszem, ő sem kedvelt engem. Fontoskodó hangon magyarázott nekem és időnként lerajzolt valamit egy papírra. Végül közölte, hogy férjemmel sokkal szívesebben tárgyal, mert ő többet ért a motorokhoz, mint én. És pénzügyekben is sokkal nagyvonalúbb – ezt azért jegyezte meg, mert látta rajtam a döbbenetet, ahogy egy újabb 85 dolláros csekket kellett neki adnom.
A meglepő az volt, hogy másnap telefonált. Azt hittem ott felejtettem a napszemüvegemet, azért hív fel. De nem. Csak azt akarta mondani, hogy ő egy őszinte ember és neki az a véleménye, hogy azonnal selejtezzük le a kocsit. Ugyanis közveszélyes. Minden jó rajta, minden perfekt, de az alváza szét fog esni. Ez a sok hó miatt van, ami télen volt a hegyen. Szét fog esni, kettéválik alattunk a sztrádán. Ez lesz! Ezért telefonál…
Azt hittem viccel! Ránéztem a naptárra, nincs április elseje? Nem.
Augusztus volt. És miért viccelne velünk ez az alak? Miért?…
Elképzeltem, ahogy fekszünk vérbe fagyva, halva a sztrádán. Ez a halálnem valahogy sosem volt szimpatikus nekem.
A telefonkönyvből kikerestem egy roncstelepet. Ezek 25 dollárt kértek azért, hogy elszállítsák a kocsit.
Még én fizessek érte? Minden új benne, amit éppen múlt héten vettünk bele, a gumikig, élethossziglani garanciával.
– El fogjuk adni! – jelentettem ki. – Kiteszünk rá egy cédulát és majdcsak valaki beleszeret, ahogy látja az utcán.
A kocsi ugyanis gyönyörű volt. Ráragasztottam a cédulát, mely szerint sürgősen eladó:
SACRIFICE
mindössze 800 dollárért, minden új benne, garanciával.
mindössze 800 dollárért, minden új benne, garanciával.Alá odaírtam a telefonszámunkat.
Most jöttem rá, hogy mit jelent, ha sacrifice-t írnak, nem az ár a sacrifice, hanem aki megveszi. Az az áldozat.
sacrifice-t Félóra sem telt bele, férfihang telefonált. Most látta az utcán ezt a piros sportkocsit, őt érdekelné. Mikor lehet kipróbálni?
– Máris – mondom én. – Jövök le a kocsihoz, csak várjon meg!
Rohantam le. Egy hosszú hajú, szakállas fiatalember rajongva bámulta a kocsit. Nem vitás, ez is beleszeretett első látásra.
Beülünk a kocsiba. Kinyitom a rádiót. Beindítom a motort. Gombnyomásra szétnyílik a tető. Elindulunk a Riverdale Avenue-n.
Két ismerős jön szembe. Mit fognak szólni, miféle alakkal megyek én autózni?…
Kikanyarodunk a sztrádára. – Gyorsabban, imádom a sebességet! – mondja a fiú.
Rákapcsolok, már hatvannal megyünk. Úristen, csak most ne történjen valami, ezzel a fickóval menjek a halálba?…
Szól a rádió, remek a hangja, a Newer on Sunday-t játsszák, kedvenc dalom.
Newer on SundayA fiúnak is kedvence. El van ragadtatva a kocsitól, most ő is szeretné vezetni. Ezt persze nem engedem meg, a hősi halálnak ez a formája egyáltalán nem vonz.
Majdnem a Washington hídig megyünk, aztán visszafordulok. Élve visszaérünk és rendőr sem kapott el, bár közben hetvennel is mentem.
– Meg van véve! – mondja a szakállas. Csak előbb beszélek a mamámmal mert ő adja a pénzt.
Fél óra múlva találkozunk a ház előcsarnokában. Én lehozom az összes szükséges iratokat, ő elhozza a 800 dollárt.
Egész irathalmaz, amit hozok. Csupa életfogytiglani garancia, kerekekről, gumikról, motorról, radiátorról – mindenről.
A fiú pontos. Boldog arccal jön, átadja a pénzt és nézegeti a sok remek garanciát.
A ház, melyben lakom, modern 24 emeletes felhőkarcoló. Jobbra és balra is van ugyanilyen épület, ezekhez egy csodálatos úszómedence tartozik.
Az előcsarnok nagy és tágas. Ahogy ott ülök a szakállassal és már éppen befejezzük a tranzakciót, egyszerre csak belibeg egy nagydarab szőke nő, kit Mrs. Andersonnak hívnak és futólag ismerem az uszodából. A szomszéd épületben lakik.
Ennek a Mrs. Andersonnak olyan hangja van, mint egy zupás őrmesternek és arról nevezetes, hogy valakit szájon vágott, mert az ő nyugágyára tette rá a szalmakalapját.
Mrs. Anderson közeleg felém. Hat láb magas nő, kövér is. Most csupa bájmosoly.
– Wonderful! Csodálatos! – sipítozza. – nagyon örvendek, hogy a fiacskám a maga kocsiját vette meg!
Ránézek a szakállas fiúra. Ez volna Mrs. Anderson fia? Hát ez pech, ez több mint pech…
Máris meggondolom magam, Isten őrizz, ennek nem adhatom el a kocsit, ez a nő egyenesen megöl, ha a fiacskájával bármi baj lenne…
– Kedves Mrs. Anderson – mondom neki – nagyon sajnálom, de meggondoltam a dolgot! Mégsem adom el a kocsit, itt van vissza a pénz…
A nő elneveti magát. Vésztjóslóan nevet.
– Ilyen nincs! Ezt az üzletkötést már nem lehet visszacsinálni! A kocsi a fiamé!
– Kedves Mrs. Anderson, megmondom őszintén, ennek a kocsinak bizonyos bajai vannak, inkább idegennek adom el. Erre költeni kell…
– A kocsi a fiamé!
Fogta a szakállas fiacskáját és köszönés nélkül kivonult az előcsarnokból, egyetlen mozdulattal félresöpörve a hatalmas néger portást.
Most mi lesz?…
Eddig csak a fiamért aggódtam, meg a férjemért, nehogy autóbalesetük legyen. De most? Édes Isten az égben, most Mrs. Anderson fiáért kell imádkoznom és reszketnem éjjel-nappal.
Alighogy felérek a lakásba, szól a telefon. Kellemes női hang. Kérdi, hogy a piros kocsi tulajdonosa vagyok-e? Ugyanis ő látta a kocsit, nagyon tetszene is neki, de 1800 dollár van rá kiírva, kicsit sok… De 1500-ért szívesen megvenné, lemegy vele Floridába…
Azt hittem beleesek a telefonba.
– Kedves hölgyem, ön rosszul látta a kiírást. Ez 800-ért volt kiírva, de már el is adtam…
Elképzeltem, hogy a kellemes hangú hölgy elvitte volna a kocsit, Florida jó messze van. Ez a fiú viszont itt lakik a szomszéd házban, a szörnyű anyjával.
Három nap telt el, minden baj nélkül. De rossz előérzeteim voltak és nem is ok nélkül.
A negyedik napon történt, hogy este az ablakomból, mely a Hudson folyóra nyílik, gyönyörködtem a naplementében. A nagy vörös korong most bukott le a Pallisadok dombjai mögött. Csodálatos látvány.
De a következő percben már rájöttem, hogy én is lebuktam. Az utcán kis csődület van, többen bámulják, ahogy gyönyörű, piros sportkocsimat éppen elvontatja egy teherautó. A kocsi mögött ott áll a szakállas és anyja is, aki bőszen magyaráz és közben ökleit rázza a tizenhatodik emeleti ablakok felé, ahol engem sejt.
Most mi lesz?…
Másnap, harmadnap, egész héten nem merek lemenni a medencéhez, bár éppen tetőzik a hőség, 99 fok van árnyékban.
Nézem az ablakomból a csillámló, hűs kék vizet, a csikós strandernyőket, de félek Mrs. Andersontól. Bevallom, rettenetesen félek tőle.
Kémeim jelentik, hogy nem látták, úgy látszik, elutaztak nyaralni.
Nagyszerű. Lemerészkedek, a megszokott strandernyőm alatt elhelyezkedem és úszom a remek, üdítően hideg vízben.
Egyszerre csak, mint egy hatalmas fóka felbukkan a vízből Mrs. Anderson. Zöldpettyes fürdőruhát visel, szinte káprázik a szemem a sok, rengeteg zöld pettytől.
– Jó, hogy találkozunk! – mondja. – Már fel akartam menni magához!
– Én is örvendek, hogy találkozunk – rebegtem, nem túl meggyőzően.
A nő leül az ernyőm alá, a tekintetéből nem sok jót olvasok ki.
– Rövid leszek! Ezt a rongy kocsit, amit maga ráerőszakolt a fiamra, le kellett selejteznünk…
– Mondtam, hogy ne vegyék meg, vissza akartam adni a pénzt!
– Hát most drágám, vissza is adhatja! Most rögvest, azonnal! A 800 dollárt és a húszat, amit a roncstelepesnek adtam, hogy elvigye ezt a rohadt kasznit.
– Ezt komolyan mondja Mrs. Anderson?
– De milyen komolyan! Nem sürgős, ráér holnap lehozni ide a pénzt!!!
Másnap ott lapult a strandtáskámban a pénz. Mrs. Anderson gondosan megszámolta, pontosan nyolcszázhúsz dollár volt. Valamit mondott, hogy úrinő vagyok, ezt ő elismeri. Ebben maradtunk…
Időnként még eszembe jutott a Floridába utazó hölgy, aki 1500-ért boldogan megvette volna, de aztán próbáltam elfelejteni az egészet.
Az élet ment tovább.
Két hónap telt el. Egy délelőtt jövök ki a riverdale-i kölcsönkönyvtárból és mit látnak szemeim?
A gyönyörű, piros francia sportkocsim áll ott. Megnézem közelebbről. Ez az. Ilyen pepita huzat, ez nem létezik másikban. Na és a matyó baba, mely a hátsó ablakban lóg, ezt benne hagytam akkor, mert nem hozott szerencsét.
Csak állok és bámulom a kocsit. Egyszerre kijön a könyvtárból egy fiatal japán nő. Barátságosan rám mosolyog.
– Tetszik a kocsim? – kérdezi elég jó angolsággal.
– Igen… Nagyon tetszik – válaszolom.
– Nagyon szeretjük, remek kis kocsi. Mindenki csodálkozik, hogy nem japán kocsit vettünk, de a férjem egyszerűen beleszeretett ebbe a francia kocsiba. És alkalmi vétel volt, csak kétezer dollár…
– És kitől vették?
– Egy fiatalembertől, itt lakik közel. Illetve az anyjával tárgyaltunk, bizonyos Mrs. Anderson… Nagy magas hölgy, egy igazi lady!
A japán nő már eltűnt, elrobogott a sikkes sportkocsimmal, de én még ott álltam és magam sem tudtam, mire várok…
Másnap hallottam a medencénél, hogy Mrs. Anderson és fiacskája elköltöztek, mégpedig Kaliforniába…
- Writer
