Chapter 4
2357 Words
DUPLA MARTINI
Ma este kedves leszek, mosolyogva fogom várni… Semmi megjegyzést nem teszek, semmit… határozta el Irma.
Ha belép az ajtón és az előszoba máris megtelik a belőle áradó whisky szagával, úgy fogok tenni, mintha nem venném észre.
Fél hét.
A vacsora már kész, csak be kell tálalni. A kis ebédlőben szépen megterített, ha egyenesen jönne az irodából, most érne haza. De előbb benéz abba az átkozott bárba ott a sarkon. Hiába kéri, hiába könyörög neki.
– Csak egy Martinit iszom meg, arra szükségem van…
– És miféle alakok járnak oda!? – kérdezte többször.
Ervin ilyenkor vállat vont.
– Nem érdekes, úgysem beszélgetek ott senkivel, a pultnál felhajtom az italomat és kész! Mindegy nekem, hogy vezérigazgatók üldögélnek ott, vagy részeg trógerek!
– És csak egy italt iszol Ervin?
– Előfordult, hogy egy dupla Martinit… Ne bosszants ezekkel a kérdésekkel! Nincs más témád?
– De van. Millió más témám volna, de mire befejezed a vacsorát, már a televíziót nézed és előtted az újabb Martinid!
Fél hét.
Irma felgyújtja a villanyt. Odakint még ragyog a kora tavaszi napfény, de itt mindig sötét van. Az ablakok egy nagy tűzfalra néznek, tavaly építettek ide egy húszemeletes felhőkarcolót. Mikor ideköltöztek üres telek volt a ház előtt, lombos, zöld fákkal, orgonabokrokkal. Ha kihajolt az ablakon, érezhette az orgonák illatát. Régi, régi tavaszok emlékeit idézte fel a lelkében, amikor kis budai vendéglőkben Ervin megrendelte a cigánynál kedvenc nótáját: „Szeretnék május éjszakákon letépni minden orgonát…”.
Az előszobában is felgyújtotta a villanyt, egy pillantást vetett a nagy tükörbe. Ezt a színehagyott flanel pongyolát már ki kellene dobni, gondolta. Éppen ma olvasta az újságban, a „Dear Abby” tanácsát: „Férjünket, ha hazajön munkájából, csábos pongyolában, parfümfelhőben, tökéletes frizurával fogadjuk!”
Irma benézett a tükörbe. Barna hajában újabban rengeteg volt az ősz.
Be kellene festeni. De minek?… Kinek?
Társaságba nem jártak, lassanként elmaradtak mindenhonnan. Néha elment a Metropolitan Operába, mert imádta a zenét. De ott az olcsó karzati helyen mindegy volt, hogy milyen a frizurája.
Az asztalon Mama levele. Jobb, ha elteszi, felesleges, hogy Ervin lássa…
Érdekes, hogy Mama ott Pesten, a belvárosi lakásban mindenről informálva van, ami itt Amerikában történik. Mintha a legkitűnőbb CIA ügynökök dolgoznának neki. Az öreg, kopott házban már minden elromlott, nem működik a lift, a központi fűtés, a gázcsapok, de a hírszolgálat az tökéletesen működik.
„Most hallottam, hogy Marosiéknak milyen jól megy. Kaliforniában vannak, saját villájuk van, saját uszodával, három autójuk és mind a két fiú a legelegánsabb egyetemre jár…” – írja a levélben.
Aztán jön a finom célzás, hogy Irmának Marosihoz kellett volna menni, nem Ervinhez.
Bárányékról is tudott mindent. A férj segédorvos volt a Rókusban, most a Park Avenue-n van rendelője és a felesége csincsilla bundában volt lefényképezve valami magazinban.
Mama még azt is tudja, hogy egy ilyen prém annyiba kerül, amennyiért Pestszentlőrincen családi házat lehet venni.
És persze Bárányhoz is mehetett volna… Bárkihez, csak nem Ervinhez.
Mama nagyon ellenezte a házasságukat, ki nem állhatta Ervint és titokban persze lenézte. Az ő szemében mindig csak a házivarrónő fia volt…
Több mint negyven év telt el azóta, de Irma mindig élesen emlékezett arra a napra, mikor Lonci, a házivarrónő engedélyt kért, hogy elhozhassa a kisfiát.
Ervin akkor kilenc éves volt. Meglepően szép gyerek, kékszemű, aranyszőke fürtös hajjal. Fekete bársony öltönyben, melyet fehér csipke gallér díszített. Mint a „kis lord” a színházban. Vagy valami csodagyerek hegedűművész, aki a Vigadóban lép fel. Biztosan Lonci varrta neki az öltönykét, nagyon büszke volt a fiára. Lehetett is, Ervinke illedelmesen viselkedett, csak csendesen nézelődött. Az ebédlőasztalnál Irma mellé terített neki a szobalány. Nagyon egyszerű ebéd volt, mint mindig, ha a házivarrónő itt volt.
Ervinke komoly arccal kötötte nyakába a nagy szalvétát. Mamának nem szabadott volna rászólni: „A fasírtot nem eszik késsel!”
A kisfiú elvörösödött és többé nem nyúlt egy falathoz sem. Lehet, hogy ez volt az a pillanat, amikor egy életre meg gyűlölte a mamát…
Lehet.
Vannak ilyen érzések, amelyek tudat alatt felébrednek valakiben, már akkor, amikor még gyerek. És az is lehet, hogy Irma már akkor beleszeretett a kilencéves, szőkefürtös, szép kisfiúba.
Aztán sok-sok év telt el. Hogy mi lett Loncival, nem tudták. Mama egyszer összeveszett vele, egy elrontott ruha miatt.
Irma emlékezett erre a jelenetre is. Mama ott állt a háló szoba nagy tükre előtt, egy zöldmintás nyári ruhában. Lonci előtte térdelt a földön gombostűkkel a szájában.
– Maga elfuserálta nekem ezt a drága anyagot! – mondta mama.
Abban az időben már kezdett elhízni és úgy állt rajta a ruha, mint egy lisztes zsák.
– Méltóságos asszony, higgye el, a ruha nagyon sikkes!
Loncika sírt, megsértődött, összekapkodta a divatlapjait és soha többé nem jött…
A háború utolsó éveiben Irma húszéves volt.
Egy nyári vendéglőben búcsúztattak valakit, egy barátnőjének az udvarlóját, aki másnap a frontra ment. Két asztalt összetoltak. A társaság összekeveredett. Irma mellé egy zászlós került, kékszemű, szőke. Olyan csinos volt, mint egy kis babakatona. Valami Ervin…
Első látásra szerelem…
Fogalmuk sem volt arról, hogy már látták egymást valamikor gyerekkorukban.
A bemutatkozásnál a név nem csengett ismerősen, mert Irma csak úgy emlékezett a házivarrónőre, hogy a Loncika…
Ervin pedig soha nem kérdezte hová, kihez jár az édesanyja. Mikor hazakísérte Irmát, az állandó LÉGÓ miatt elsötétedett utcán, a ház sem lehetett ismerős, mert már máshol laktak. Az elegáns, nagy budai lakásból egy szerény, régi belvárosi házba költöztek, mert a miniszteri tanácsosi nyugdíjból, amit Mama kapott, nehezen lehetett kijönni.
Ott álltak a kapu előtt a vaksötét nyári éjszakában. Irma nem csengetett be, mert félt, ha a házmester kicsoszog, hogy kaput nyisson, akkor vége a varázslatnak. Még beszélgettek, még, még… Másnapra a Margitszigeten adtak randevút. A következő este megint…
Késő éjfélig sétálgattak az alsó parton, közel a Dunához. Csak a hold világított és olykor a légvédelmi tüzérség fénycsóvája pásztázta az eget. A hirtelen fénytől szinte megzavarodva bámultak egymásra.
– Tündérkirálynő, milyen szép vagy!… Ugye szeretsz?…
– Szeretlek…
Szédült, szomjas csókok, de semmi más… Egyik este, majdnem felment Ervinhez, abba a kölcsönkért albérleti szobába, valahol az Üllői úton. De mégsem ment.
– Mi lenne, ha megesküdnénk, mielőtt visszamegyek a frontra?…
Irmának mindez úgy tűnt, mint egy álom, olyan hirtelen jött. Eddig semmi sem történt vele, egyhangú volt az élet és most egyszerre…
Most egyszerre olyan gyönyörűnek tűnik minden…
– Azt hiszem ideje, hogy bemutassalak a mamának. Úgyis gyötör, hogy miért járok olyan későn haza. Eddig ezt sohasem tettem.
– Soha?…
– Soha, Ervin!…
Vasárnap délután volt, mikor Ervin pontosan öt órakor megjelent náluk. Társasági zubbonyban, a kitüntetéseivel a mellén. Feszesen szalutált, még egy vendég volt, a szomszédból, egy öreg ezredesné. Annak szemlátomást nagyon tetszett a csinos, kis zászlós. És nem jött üres kézzel, mamának rózsákat hozott, Irmának egy doboz zserbót.
Még be sem adták a teát, Mama, aki mindig, mindent kiderített, máris felfedezte:
– Jézusom, hiszem maga a Loncika fia!
– Igen, méltóságos asszonyom, az édesanyám Lonci…
– Micsoda érdekes véletlen! – sápítozott a mama, majd magyarázólag az ezredesnéhez fordult – Loncika a házivarrónőnk volt!
Egy pillanatra csend lett. Irma érezte a saját szívének dobogását és most, ahogy ránézett Ervinre, látta maga előtt a bársonyruhás, szép kisfiút, aki elvörösödött, mikor a mama rászólt, hogy a fasírtot nem eszik késsel!…
– És mondja, még jár házakhoz a Loncika? Mert most volna pár alakítani való…
– Nem jár. Meghalt.
Nyolc óra után, mikor már az ezredesné is elment végre és mama egykedvűen eszegette a zserbót, Irma végül meg merte kockáztatni a kérdést, hogy mi a véleménye Ervinről?
– Egész kedves fiú.
– Örülök mama, hogy kedvesnek találod! Szeretjük egymást és ma azért jött el, hogy megkérje a kezemet, de…
– Micsoda? Ez még viccnek is rossz! Te egy házivarrónő fiához akarsz menni? Megbolondultál? A Loncika fia legyen a vejem?…
– A Loncika fia már letette a jogi doktorátust, pedig csak 23 éves. És ha leszerel, remek állás vár rá az Igazságügyi Minisztériumban… És láttad a kitüntetéseit?
– Fütyülök a kitüntetéseire! Az egyetlen lányom menjen egy úriemberhez feleségül!
– Az én szememben úriember és mindenki más szemében is!
– Mit ettél ezen a fiún?
– Szeretem!
– Mit szeretsz rajta, hiszen kis mitugrász! Alacsonyabb, mint te. Egy életen át lapos sarkú cipőben akarsz járkálni, hogy ne nézzetek ki groteszkül egymás mellett?
Ez a nyíl talált. Irma magas lány volt és Ervin bizony kisebb volt nála. Már az első randevú után megvette a leglaposabb sarkú cipőt, amit a Váci utcában lehetett kapni.
Lehet, hogy mégis Mamának volt igaza és nem kellett volna úgy ragaszkodni Ervinhez… Most persze már úgyis mindegy. Leéltek együtt harminc évet.
Ervin csak itt Amerikában kezdett inni. Szerencsétlen véletlen, hogy az első állása egy ital-nagykereskedőnél volt, ott könyvelt. Az íróasztalán a legfinomabb whisky, korlátlanul. Még kínálták is, sőt vihetett haza fél áron.
Irma előtt igyekezett titkolni, de csak rá kellett nézni, a zavaros tekintete azonnal elárulta. És a különböző helyekre rejtett whiskys üvegek.
A következő állásában, egy bútorgyárban, már nem ihatott. Sőt ezért bocsátották el.
Hány állása volt 18 év alatt?…
Társaságban is észrevették, a harmadik Martini után, már kötekedni kezdett, ilyenkor Irma halálosan szégyellte magát és valahogy rávette, hogy hazamenjenek.
Persze, hogy Mama tudomást szerzett erről. Megírták neki.
A magyar emigrációban megfordították a közmondást: „Halottról, jót vagy semmit.” Viszont élőről rosszat, vagy semmit…
Jött a levél Pestről.
„Milyen szerencse, hogy nincs gyereketek. Ki van mutatva tudományosan, hogy alkoholistáknak vízfejű gyerekük születik…”
Pont ezt a levelet nem tépte el, csak bedobta egy fiókba. És Ervin pont ebben a fiókban keresett gyufát. Ilyen dühösnek még nem látta. A halántékán kidagadtak az erek, az arca kivörösödött.
– Megírhatod a méltóságos anyádnak, az ő szerencséje, hogy nincs az a vízfejű unokája! Mert akkor erre költenénk a pénzt, és nem küldöznénk neki annyit, hogy Gerbeaudhoz járjon, bridzsezzen és flancoljon vénségére!
A hadiállapot ezzel kiélesedett. Most már nem is mert arra gondolni, hogy talán egyszer kihozatja mamát. De talán jobb is, ha nem látja Ervint.
Mi lett a szép szőke baba-katonából…
Ez a kopasz, elhízott kis emberke, a hegyes pocakjával, a duzzadt, zacskós szemeivel. Igaz, ő sem maradt a tündér királynő. Sajnos, nem.
Most belenézett a tükörbe.
A szája mellett, ez a két keserű, mély vonás. Persze, ha mosolyog, akkor nem látszik. Belemosolygott a tükörbe.
Csengettek.
Furcsa ez az Ervin, zsebében a bejárat kulcsa, mégis mindig csenget.
Negyed nyolc. Ennyit nem szokott késni.
De nem tesz szemrehányást, úgyis hiába. Nyilván egy teljes órát töltött ma a bárban és egyfolytában ivott.
Kinyitotta az ajtót, de nem Ervin volt, hanem két rendőr. Egy fehér és egy néger.
– Ön Mrs. Gyurits? – kérdezte a néger.
– Igen.
– Bejöhetünk?
– A férjem még nincs itthon, de minden percben várom. Talán jobb, ha vele beszélnek. Ő látta a lövöldözést a bank előtt, nem én…
A rendőrök bejöttek.
– Foglaljanak helyet, amíg a férjem megjön!
Ezek most furcsán, jelentőségteljesen összenéztek, a fehér elővette a jegyzőkönyvet.
– Mrs. Gyurits, az önöké egy világosszürke Ford, kétajtós? Rendszám 19x856?
– Úristen! Valami baleset? A férjem? Csak nem történt valami a férjemmel?
– Önöké a kocsi? – ismételte a rendőr a kérdést.
– Igen, a miénk! Mi van a férjemmel? Megsérült? Azonnal vigyenek oda hozzá! Kórházban van? Ha Istent ismer, máris vigyenek oda!
– Sajnos az ön férje meghalt.
Meghalt… A szó úgy koppant a szívére, mint egy kalapácsütés. Még nem is értette… Mit jelent ez?… Ervin nincs többé…
– Nem igaz! Nem, nem, nem! – sikoltotta.
– Sajnos az történt, hogy Mr. Gyurits ötvenes sebességgel beleszaladt egy benzint szállító teherautóba. Felrobbant. Mire a tűzoltók odaértek, már teljesen megégett…
– Isten, édes Isten! Ez nem lehet igaz! Nem, nem!
Már rázta a zokogás, már alig hallotta miket mond a rendőr.
– Nyugodjon meg asszonyom! Úgysem tud változtatni a szerencsétlenségen!
A néger most behozott a konyhából egy pohár vizet.
– Talán vegyen be egy nyugtatót, az segít ilyenkor.
Gépiesen kiitta a vizet. A fogai úgy remegtek, hogy odakoccantak a pohárhoz. Ervinkém, édes drága… suttogta magában. A könnyei folytak, közben úgy érezte, hogy azonnal megfullad. Mintha egy kegyetlen kéz szorítaná a torkát.
Meg kellene halnom nekem is. most rögtön, azonnal… – gondolta. Ervin nélkül éljen?… Ervin nem jön többé haza… Vége, vége, mindennek vége…
Édes, szép kis babakatonám… Mennyire szeretlek, csak most tudom…
A fehér rendőr megint belenézett a jegyzőkönyvbe.
– A másik utas kiugrott a kocsiból. De szintén 50 százalék égést szenvedett. Állapota válságos.
– Másik utas? – kérdezte Irma. A saját hangját olyan furcsán távolinak hallotta, mintha egy telefonban valaki más beszélne.
– Igen, egy fiatal nő volt vele. Eszméletlen. Nem lehet kihallgatni, de a retiküljében voltak papírok. Mary Brown. Huszonhárom éves, kisegítő pincérnő egy bárban. Ismeri őt?
– Nem ismerem…
A rendőrök már rég elmentek, ott állt az ablaknál és a szemközti tűzfalra bámult. Odakint közben teljesen besötétedett. A szívét most kis, jéghideg tűk szurkálták. Borzongott.
– Mary Brown… Mary Brown… – Hát lehet ez?… Ervin felszedett egy bárlányt, azzal ment valahová. Együtt ittak, részegen vezette a kocsit és ezért kellett meghalnia. Ezért ment neki a benzinszállító teherautónak. Micsoda szégyen! Úristen, soha nem képzelte volna, soha… Egyszerűen nem hitte volna el, hogy nemcsak inni jár a bárba…
Csengettek.
Biztosan megint a rendőrségtől. Még el kell mennie a hullaházba is. Ezt nem fogja kibírni…
A lábai mintha ólomból lennének, alig volt ereje az előszobáig menni.
Kinyitotta az ajtót.
Ervin, ő…
Az ajtóban állt, az izzadt homlokát törölgette a nagy, kockás zsebkendőjével.
– Képzeld ellopták a kocsit! Ott parkolok mindig, közel a nyolcadik utcához, soha semmi baj! Most a kocsi eltűnt!
– Ervin drágám élsz! Élsz!… – ezt akarta mondani, de semmi hang nem jött ki a torkán. Semmi.
– Gondolom idegeskedtél Irmuskám, hogy hol vagyok, de rohantam a rendőrségre, próbáltam elérni a biztosítási ügynököt. Földalattin jöttem haza.
Irma csak nézte a könnyein keresztül, nézte az ő kis kopasz, pocakos emberkéjét, az édes szép, szőke babakatonát…
– Megértem, hogy sírsz! Most vettük a két új hátsó gumit. Na de reméljük, épségben megtalálják a kocsit!
Most meg kellene mondani, hogy a kocsi porrá égett. De nem mondja. Nem fontos, éghet az egész világ, mellékes. Csak Ervin fontos, csak ő… És nincs Mary Brown és nincsenek bárlányok és az élet mégis szép…
– Szeretlek drágám, azért sírok. Nem a kocsi miatt.
Ervin mosolyog, külön mosolyognak a kék szemei is. Megsimogatja Irma őszes, barna haját.
– Jól van tündérkirálynőm… Most felhívom újra a biztosítási ügynökünket. Míg telefonálok, keverj nekem egy dupla Martinit.
- Writer
