Chapter 5
2389 Words
SZŐNYEG A FALON
Ha Valerie bárhol megjelent, a férfiak azonnal körülvették. Szinte elfelejtették, hogy más is van jelen. Például a saját feleségük…
Valerie szép volt, kékszemű, tündöklően szőke és mindig vidám, szellemes. Harminc évesnek mondta magát és tényleg nem volt több mint harminchat. Úgy öltözött, hogy bármely szobrász megmintázhatta volna az aktját, anélkül, hogy modellt álljon. A blúzai átlátszóak voltak, a szoknyái combig felhasítva.
– Közönséges!…
– Kalandornő!…
Ez volt a legkevesebb, amit a nők mondtak rá, de erősebb kitételeket is használtak. Mégis meghívták mindenhová. Többnyire kísérő nélkül érkezett és másfél óra múlva már haza is ment. Hiába marasztalták, ehhez ragaszkodott.
Éjfélkor mindig eltűnt.
Valerie özvegy volt és mindenkinek illett tudni, hogy férjei mily tragikus módon haltak meg. Az elsőt, aki kapitány volt, a vietnami dzsungelben egy mérges kígyó marása segítette át a túlvilágra. A második számú, ismert zongoraművész, lezuhant a Jettel, mikor Párizsba ment koncert turnéra. Véletlen, hogy Valerie nem tartott vele. Ez viharos, nagy szerelem volt, a zongoraművész kubai származású, gyönyörű, feketehajú férfi. A tipikus latin szerető.
Mindkettő után hatalmas kártérítést kapott és így gondtalanul élhetett. Arra, hogy dolgozzon, állásba menjen, nem volt szüksége. De különben is, szinte elképzelhetetlen lett volna Valerie valamilyen irodában vagy hivatalban. A férfiak mind abbahagyták volna a munkát és csakis őt bámulták volna, mohó tekintettel.
Évente legalább hárman-négyen megkérték a kezét, de Valerie csak titokzatosan mosolygott és nemet mondott. Miért?…
Érthetetlen, hogy egy ilyen szép, szexi, fiatal nő egyedül akarná leélni a hátralévő éveit.
Lehet, hogy nagyon szerette ezt az Alphonsót, így hívták a zongoraművészt. De már jó pár éve, hogy a jet lezuhant.
– Szabadon óhajt élni és válogatni a szerelmi partnerek között – állapította meg az egyik asszony, akinek az volt a gyanúja, hogy Valerie-nek többek között az ő fiatal férjével is viszonya van.
Többek között?…
Senki sem tudhatott semmi biztosat. Csak találgattak és elképzelték a lehetőségeket.
Valerie New York középpontjában lakott, egy modern felhőkarcoló negyvenötödik emeletén. Bárki felugorhatott hozzá, például ebédidőben és soha nem derült volna ki, hogy üzletfelekkel töltötte ezt az órát a Rockefeller Centerben, vagy a szőke szépség baldachinos ágyában.
Ezt a baldachinos ágyat mindig nagyon megbámulták a vendégek, bár volt éppen elég más látnivaló a lakásban. Buddha szobrok, Shiva istennők, faragott indiai elefántok, kínai vázák. Több vitrin telezsúfolva a Keletről hozott ritkaságokkal, ezek még a kapitány-korszakból származtak, akit gyakran helyeztek át különböző állomáshelyekre.
Az egzotikus csecsebecséktől színleg mindenki el volt ragadtatva, de akadt, aki gúnyosan megjegyezte, hogy az egész nappali úgy néz ki, mint egy Souvenir Store a szingapúri kikötőben.
Souvenir StoreValerie soha nem hívott nagyobb társaságot, mint legfeljebb tizenhat személyt, ő maga szolgálta fel a gazdag, hideg büfét, nagy ezüst tálakon a válogatottan finom halakat, húsokat, ínyenc falatokat. A sarokban volt a bár, a férfiak ott keverhették az italokat.
Többen furcsállták, hogy nem vesz fel egy bárpincért, vagy pincérlányt ilyen alkalomra, ha vendégeket hív. Azt tudták, hogy nincs cselédje, még takarítónője sem, egyedül tartja rendben a lakását.
– Pedig igazán megengedhetné magának!
– Talán fél, hogy ellopnak valamit?
– Vagy attól fél, hogy megtudnak valamit…
Ha tavasszal rendezett partit, mindig kivezette a vendégeit a tágas, nagy teraszra, mely egyenesen az East Riverre nyílt. A hihetetlen magasságból a kivilágított hidak, a felhőkarcolók kontúrjai csodálatos látványt nyújtottak.
East RiverA terasz tele volt virággal, olyan volt, mint egy kert, itt fent a 45. emeleten. A vasrács teljesen be volt vonva egy csíkos, strandernyőhöz hasonló anyaggal.
– Ezt azért csináltattam így meg, hogy senki be ne láthasson ide! Ugyanis néha kedvem támad meztelenül napozni!
– És ha egy helikopter száll alacsonyan az East River felett?
– Hát ez ellen, sajnos nem tehetek semmit! – mondta ártatlanul mosolyogva.
A férfiak ebben a pillanatban valószínűleg mind ugyanarra gondoltak. Hogy ott követték el a nagy hibát, mikor nem helikopter pilótának mentek…
Valerie mindig behívta az asszonyokat a hálószobájába, ahol a nagy tükör előtt megigazíthatták a frizurájukat. Tükör persze máshol is volt a lakásban, de itt láthatták a falon a családi képeket, melyek bizonyították Valerie előkelő származását.
A papa szürke cilinderben a Kentucky derbin, természetesen a kormányzó páholyában. A mama, egy hervadó szőke szépség, viruló piros rózsákkal a kalapján, fonnyadt nyakán gyöngysorral, amint valamilyen admirálissal társalog. Angolok voltak és a papa büszke arcáról lerítt, hogy minden másfajta népséget mélységesen lenéznek.
Vajon mit szóltak Alphonsóhoz, a kubai zongoristához?…
Bizonyára nem voltak elragadtatva, mikor Valerie hozzáment.
Alphonso képe is itt volt nagy ezüst keretben. Tüzes, fekete szemeivel úgy nézett, hogy nem csoda, ha megbabonázta Valerie-t…
A hálószoba egyik falát hatalmas keleti szőnyeg borította, közvetlenül a baldachinos ágy mellett.
– Én ezt a padlóra teríteném – jegyezte meg az egyik vendég, de máris megbánta, mert Valerie rögtön kioktatta:
– Ez a legnagyobb érték a lakásban! Isten ments rajta járkálni! Teheránban vettük, ott vakációztunk egyszer…
– Most nem ajánlanám magának, hogy ott vakációzzon! Ha ebben a dekoltált ruhában meglátnák, Ayatollah Khomeini pribékjei azonnal megköveznék!
Ayatollah Khomeini Valerie nevetett, a ruhája valóban túl merész volt, teljesen hátnélküli, az elejét is mintha csak egy lehelet tartotta volna. Ketten összesúgtak a sarokban.
– Nekem gyanús ez a szőnyeg a falon! Csakis imaszőnyeget szoktak felakasztani. Ennek más rendeltetése lehet…
– Mi?
– Valaki állhat mögötte és egy nyíláson át filmezheti, ami itt a hálószobában történik… Lehet, hogy diplomaták járnak ide, a UN itt van néhány háztömbnyire. És tudjuk, hogy nős, családos diplomatákat ilyen kompromittáló felvételekkel zsarolni szoktak. Ez a kémkedés egyik ismert módszere.
– Valerie kém lenne?
– Feltételezem róla.
– És kinek kémkedne?
– Esetleg Kubának… A férje, ez a zongorista talán Castro embere volt. Most aztán Valerie-t beépítették.
– Ha valóban ilyen Mata Hari, akkor miért barátkozik velünk? Miért vadítja meg a mi férjeinket? Az enyém fülorvos, a tiéd cipőgyáros, tőlük aztán semmilyen hadititkot nem préselhetnek ki, ha le is fényképezik ebben a baldachinos ágyban. Feltéve, hogy Valerie idehívja őket…
Mata Hari, – Mi vagyunk az alibi társaság. Ez is fontos! Elterelni a gyanút… Minden kémnek kell egy elfogadható életforma és főleg valami alibi foglalkozás. Újságíró vagy képkereskedő, táncosnő vagy turnézó zongoraművész, bármi lehet beírva az útlevélbe. Azt, hogy kém volt, csak akkor derül ki, ha valahol ledurrantják.
– Túl nagy a fantáziád, túlsók televíziót nézel!
– Lehet… de legközelebb zavarba fogom hozni Valerie-t, mert váratlanul nekiszegezem a kérdést, hogy mi van a szőnyeg mögött?…
De Valerie-t, úgy látszik, nem lehetett zavarba hozni. Egykedvűen válaszolta, hogy a szőnyeg mögött nyilván fal van és a szomszédos lakás.
– És kik a szomszédok?
Fogalmam sincs, elvből nem ismerkedek senkivel a házban.
***
A nagyszabású gardenpartin legalább hetvenen voltak. A riverdale-i villa tulajdonosa, egy divatos plasztikai sebész, megengedhette magának, hogy párezer dollárt elköltsön egy ilyen estre. A vendég hölgyek közül nem egynek a hibátlan szépsége az ő műtőkésének volt köszönhető.
Remek hangulat volt, a néger zenekar ritmusaira, a lampionok fényében, majdnem mindenki táncolt.
Valerie, a briliánsokkal kirakott kis karórájára pillantott – pontosan éjfél volt.
Sajnálom, de mennem kell! – mondta a fiatal professzornak, aki egész idő alatt nem mozdult el mellőle. Ájult rajongással bámulta az első perctől kezdve, ahogy meglátta.
Nagyon jóképű férfi volt, karcsú és magas, kitűnő szabású fehér szmokingot viselt. Ő is egyedül jött, se feleség, se barátnő féltékeny pillantásai nem zavarták.
– Ilyen koránt!
– Nem maradhatok semmi esetre se tovább…
– Akkor természetesen hazakísérem és ha megengedi, felugrom egy italra!
– Arról szó sem lehet!
– Miért? Várja valaki?
– Senki se vár. Senki… De ígérem, hogy jövő héten meg fogom hívni!
– Jövő héten sajnos Washingtonban leszek, mint említettem, beválasztottak egy bizottságba. Atomfizikus vagyok, és…
– Isten vele! Muszáj sietnem és nem akarok feltűnést, nem szeretném, ha a háziak megsértődnének.
Valerie beugrott a kocsijába, ilyenkor már türelmetlen volt és ideges. Legjobb esetben is fél egy lesz, mire beér Manhattanbe.
Olyan tempóban vezette a Thunderbird-jét, végig a Henry Hudson Parkway-n, ha egy rendőr véletlenül észreveszi, ismét megbüntették volna gyorshajtásért. Legutóbb is ez történt, akkor is igyekezett valahonnan minél előbb hazaérni. Gyakran volt rossz előérzete, hogy éjjel tűz üthet ki az épületben – és akkor… Úristen!…
ThunderbirdDe nem volt semmi baj. Az éjszakai liftes borravalót váró vigyorgással repítette fel a negyvenötödik emeletre.
A bejárat kulcsát már a liftben kihalászta a retiküljéből, hogy egyetlen percet se veszítsen. Egyenesen besietett a hálószobába, a nagy szőnyeget a falon félrehajtotta, mögötte szárnyas ajtó volt. Benyitott.
A villany égett, a szoba közepén egy hintaló és szanaszét szórva színes építőkockák a földön. A sarokban, a rácsos ágyban, a kisfiú aludt.
Valerie lábujjhegyen odament, nem akarta felébreszteni. Gyengéden, szinte leheletszerűen megsimogatta a bongyor, fekete haját.
A gyerek kinyitotta a szemeit. Sötét, ragyogó szemei voltak, ugyanolyanok, mint Alphonsónak.
Valerie szíve megtelt forró szánalommal.
– Drágaságom! Kis kincsem!… Anyuka hazajött, itt vagyok! Most kiveszlek az ágyacskádból, és megint velem fogsz aludni!
Felnyalábolta és bevitte magához a baldachinos, selyem-paplanos ágyba. Élénk kontraszt volt a halvány rózsaszín párnákon a néger gyerek koromfekete bőre.
Valerie csókolgatta, becézte.
A gyerek, a vézna karjaival átölelte, vajon mit mondott volna, ha tudna beszélni?…
De nem tudott. Születésétől fogva néma volt.
Néma, néger gyerek, akit eltitkolt, elrejtett a világ elől.
De mit tehetett volna?…
Alphonsó meghalt, az az átkozott jet lezuhant és ki hinne neki?…
Senki, senki a világon.
Abban a svájci magánszanatóriumban, ahol megszülte, ott is látta az arcokon a nehezen leplezett, döbbent csodálkozást.
Genfben voltak, Alphonso nagysikerű önálló koncertet adott. A jegyeket már hetekkel előre szétkapkodták. Valerie egy páholyban ült és figyelte az elragadtatva tapsoló közönséget. Fehér róka belépője elfedte az alakját, már közeledett a nagy esemény, amelyet olyan boldogan vártak.
Boldogság helyett a borzasztó meglepetés.
A Sors kegyetlen tréfát űzött velük…
Sors Öt éve lesz már.
Öt év telt el azóta, de mintha csak tegnap lett volna, olyan élesen emlékezett.
Annak a márciusi reggelnek, minden mozzanata úgy belevésődött az agyába, hogy soha, semmi sem homályosíthatná el.
Már magához tért az altatásból, már teljesen ébren volt. Azt is tudja, hogy hol van, a szanatóriumi szoba nagy ablaka a Mont Blancra nyílt. A hóborított hegycsúcsok szinte szikráztak a napsütésben.
Egy orvos is volt a szobában, meg a privát nővér, de azok nesztelenül kimentek, csak Alphonso maradt itt.
Az ágya mellett ült, simogatta a kezét. Halottsápadtnak látszott, áttetszően fehérnek tűnt az arca, mintha ő kínlódta volna végig ezt az éjszakát a műtőasztalon.
Valerie tudta, hogy baj van. Megérezte.
A kicsi bölcső az ágy végében üres…
Hol a bébi, mi történt? Úristen mi?… Nem merte megkérdezni, félt a választól.
Alphonso most csendesen megszólalt, a hangja rekedt volt és nagyon halk.
– Valerie! Imádott szerelmem!… Látom már ébren vagy, mondanom kell neked valamit!… De félek, hogy soha nem bocsátasz meg! Eltitkoltam előtted, mert nem tartottam fontosnak, hogy a nagyanyám fekete volt. Kubában sok volt a vegyes házasság… Nagyapám beleszeretett Havanna legünnepeltebb néger táncosnőjébe és elvette feleségül. Arra, hogy negyedíziglen visszaüthet, nem számítottam… De sajnos ez történt, a kisfiunk fekete.
Valerie értelmetlenül bámult rá.
– Havannai néger táncosnő?… Miket beszélsz itt? Néger táncosnő?…
Alphonso bólintott. Most már kibuggyant a szemén a könny, úgy látszik képtelen volt tovább uralkodni magán.
Az ápolónő bejött, karján az újszülöttel. Koromfekete kis jószág volt, ha Nigériában látott volna napvilágot, sem lehetett volna sötétebb.
Valerie elszörnyedve sikoltott fel:
– Ez az én gyerekem? Az én gyerekem?
– A miénk – mondta Alphonso.
– Nem, nem, nem! – üvöltött fel Valerie.
– Meg tudsz nekem bocsátani?
– Soha…
Aztán mégis megbocsátott. Két héttel később, mikor lezuhant a párizsi repülőgép és Alphonsóból nem maradt semmi.
Még annyi sem, amit el lehetett volna temetni. Valahol a levegőben, sok ezer láb magasságban robbant fel a jet, az utasok porráégett hullái szétszóródtak a végtelenben.
A nagy szerelemből, a forró, mesebeli boldogságból nem maradt semmi.
Vagy mégis?…
A pici, fekete poronty ezen a napon nyitotta ki először a szemeit. A nagy, csillogó szempár, Alphonso tekintetét tükrözte.
Az övét, hiszen az ő gyereke.
Valerie a hófehér kebléhez szorította a bongyorhajú kis fekete fiúcskát, és ez volt az a pillanat, mikor megbocsátotta a havannai néger táncosnőt…
***
Mikor Valerie visszatért Európából, hogy itt éljen ismét New Yorkban, ezt a lakást nagyon alkalmasnak találta.
A nagy teraszra nem láthatott be senki, a kisfiú itt volt naphosszat a jó levegőn. Mintha egy kertben játszadozna, futkosna. Az épületből soha nem vitte ki, nem tudhatott róla senki.
Az egyetlen, akit beavatott a titkába, Miss Hunt volt. Másodnaponként jött, a süketnémák intézetében volt tanítónő. Angyali türelemmel oktatta a gyereket a némák jelbeszédére.
A kisfiú fogékony volt és értelmes. Szépen rajzolt, színes ceruzákkal ügyeskedett.
A külvilágtól elvágva, csak két emberi lény létezett a számára, Valerie és Miss Hunt. Ezek fehérek voltak, ő fekete. Ebből azt következtette, hogy minden kisfiú fekete és minden nő fehér.
Mi lesz később? – kérdezte Miss Hunt. – Meddig lehet a gyereket a nagy szőnyeg mögötti szobában rejtegetni? Meddig?…
Valerie-nek nem voltak kialakult tervei. Csak élte a maga világát, a flörtök és az egymásután következő férfiak, csupán szórakozást, kikapcsolódást jelentettek, nem többet.
És ha komolyan vett volna valakit, akkor sietett idejében szakítani.
Alphikától nem akart megválni soha. És ki vette volna feleségül az előkelő, szőke szépséget, a néma, néger gyerekével?…
Senki.
A nagy flört most a fiatal professzor volt, aki a riverdale-i gardenparti óta lelkesen udvarolt. Virágokat küldött, állandóan telefonált, a legdivatosabb vendéglőkbe vitte vacsorázni.
Egyik este, mikor a „Four Season”-ból hazakísérte, Valerie végre megengedte, hogy feljöjjön.
„Four Season”– De csak egy italra!…
Az egy italból több is lett. És a baldachinos ágyban kiderült, hogy a csinos professzor nemcsak az atomfizikához ért…
Hajnalodott már, mikor elbúcsúzott Valerie-től.
A nagy szőnyeget a falon eddig nem vette észre. De most megkérdezte, hogy mi van a szőnyeg mögött. Ugyanazt a választ kapta, mint mindenki.
Nincs semmi, csak a fal.
És most követte el a férfi a helyrehozhatatlan hibát. Odalépett és félretolta a szőnyeget.
Hatalmas, fehér szárnyas ajtót látott.
Megdöbbent.
Egy pillanat századrésze alatt átvillant rajta, amit valahol hallott Valerie-ről –, hogy kém…
És legutóbb, vacsora közben a washingtoni tárgyalásokról beszélgetett vele. Az Atomenergia bizottságról… Ki jár be ezen az ajtón? Ki? És miért?
Már rátette a kezét a kilincsre, hogy benyisson, mikor Valerie odaugrott. Bámulatos erővel lökte félre a férfit, olyan volt, mint egy megvadult anyatigris. Ne merészeljen benyitni!
A professzor úriember volt. Hogy mit gondol magában, azt nem éreztette, halkan elköszönt:
Isten vele Valerie!…
***
Néhány nappal később az a hír terjedt el, hogy Valerie eltűnt. A telefonja nem válaszol és mikor valaki odament a házba érdeklődni, a portás azt a felvilágosítást adta, hogy már nem lakik itt.
Senki nem tudott semmit…
De a professzornak az a megérzése volt, hogy az eltűnés összefügg a nagy. szárnyas ajtóval, amit ő fedezett fel a szőnyeg mögött…
- Writer
