– Bravó!
Egy óra leforgása alatt a nagymamám már másodjára gratulált nekem. Először a Sunnymede társalgójában, amikor eljátszottam a közelgő zongoravizsgámra begyakorolt darabokat. Josie egy fotelban üldögélve tapsolt olyan lelkesedéssel, hogy egészen meghatódtam tőle. Nem volt egyedül; a társalgóban sok lakó összegyűlt, és vidáman hallgatták a rögtönzött koncertet.
Rájuk mosolyogtam, amikor megtapsoltak, mintha nagykoncertet adtam volna. Mindenkit ismertem, mindenkinek tudtam a nevét. Úgy tűnt, hogy a Sunnymede lakói szinte már a saját unokájuknak tekintettek, főként azok, akiknek messze lakott a családjuk vagy akiket ritkán látogattak.
– Ha így játszol, el lesz ragadtatva a vizsgabiztos – mondta a nagymamám, és büszkén a vállamra tette a kezét.
– Seggre fognak ülni tőle! – rikkantott
