– Frank meghalt.
Felpillantottam a zongora billentyűiről. A Für Elise utolsó hangjai még a levegőben rezegtek. A társalgó szokatlanul üres volt, csak én és a nagymamám üldögéltünk ott. Értetlenül néztem rá, és nehezteltem magamra, amiért azonnal az jut eszembe, amit apa mondogat; hogy talán korai demenciában szenved. Egy ilyen teljesen ide nem illő mondat sajnos pont ezt igazolta
– Frank… a teknősöm? – kérdeztem tétován, mert senki mást nem ismertem, akit így hívtak. Persze ostoba felvetés volt, mivel már több mint tíz éve, hogy a szüleim tapintatosan azt mondták, Frank, a teknős elköltözött egy tanyára.
Nagyi felnevetett, és eloszlatta a demenciától való félelmemet. Egyértelmű, hogy teljesen észnél volt. – Dehogy, Mandy! Nem a teknős! – magyarázta. – Frank. Frank bácsi, Mary néni férje
