Fejezet 3
1026 Words
– Apám! Ne kezdjek készülődni?
Az öreg a karórájára néz.
– Még húsz percünk van – válaszolja, aztán tovább olvas.
Az apja! Persze hogy az apja… De hogy erre nem gondolt rögtön, apa és leánya…
„Ostoba vagyok – állapítja meg magában. – Ha erre előbb rájövök, megismerkedhettem volna vele. De most már késő.” Jó ideje ül a fülkéjében, most már furcsa lenne egy beszélgetést megindítani. Különben is mit kezdhetne az apával?… Sok úti kalandja volt, de a nők közül, akikkel vonaton ismerkedett meg, egyik sem vitt apát magával. Volt, aki gyereket vitt, volt, aki ölebet, olyan is, aki lehetetlenül sok poggyászt, aminek az elintézése az ő nyakába szakadt, de hogy ezt az apát hogy intézhetné el, arról fogalma sem volt.
A lány felállt, és a poggyásztartóról leemelt egy kis táskát. Charles felugrott, hogy segítsen, de már késett. A lány finoman megbiccentette a fejét, ugyanúgy, mint amikor bejött a fülkébe, azzal a különbséggel, hogy most nem nézett rá.
A könyvet, amit eddig olvasott, betette a táskába, majd egy tükröt vett elő, és átfésülte a haját. A mozdulat, amellyel a hajához nyúlt, mintha nem lett volna egészen természetes. A fésű meg-megrezzent a kezében, érezte, hogy a fiatalember nézi. Az arca lassan kipirult, majd hirtelen elfordította a fejét. A fogasról levette a kalapját és a fejére illesztette. A kalap világoskék volt, ugyanolyan színű, mint a szeme.
Charles most elkapta ennek a valószínűtlenül kék szemnek a pillantását.
Egymásra néztek. Ez volt az a perc, amikor Charles meg volt győződve arról, hogy a lány pontosan azt gondolja, amit ő…
Hogy mit is gondol tulajdonképpen, azzal ő maga sem volt tisztában. Mindenesetre a szigorú és rosszkedvű apát ő is feleslegesnek tarthatja ebben a pillanatban, az biztos!
Olyan egyszerű volna az élet, ha az ember azt tehetné, amihez kedve van és nem pontosan az ellenkezőjét… Például belekarolni ebbe a kék szemű lányba, és vele együtt kiszállni Athénban.
Vajon a lány mit szólna ehhez az ötlethez? Most mintha mosolyogna kissé, milyen szép így…
Az apa most rászól:
– Veheted a kabátod, úgy látszik, már beértünk!
Egyszerre nyúlnak a fogashoz. Charles keze a lány kezéhez ér, de megint elkésett, mint a táskánál. A lány villámgyors mozdulattal egyedül bújik bele a kabátjába.
Charles most már kénytelen átmenni a saját fülkéjébe. Távozásakor hangosan és nagyon udvariasan odaköszön nekik.
Az apa visszaköszön, a lány csak biccent, de az is lehet, hogy egészen halkan ő is szólt.
A pokoli zajban most már semmit nem hallani. Bent vannak a Lariszisz pályaudvaron. A bábeli hangzavar, hordárok, portások kiáltozása és a most induló Balkán expressz éles füttye elnyelnek minden hangot.
Charles még nem döntötte el, hol száll ki. Két nehéz bőröndje van, mindkettő teleragasztva szállodacímkékkel. Az ilyen utasra úgy rontanak rá a hordárok, mint a legjobb prédára. Kitépik a kezéből a poggyászt, fülébe ordítják:
– Hotel Koszmopolite!
– Akropole Palace!
– Hotel Xéniasz Melathron!
– Grande Bretagne!
A Grande Bretagne embere a legügyesebb, két könyökével löki félre a többieket és diadalmasan ragadja meg a bőröndöket. Már dobja is egy taxira.
Charles mielőtt beszáll, még körülnéz, de a tolongó embertömegben már nem látja a leányt.
II.
Iréné kilépett a színház kapuján, és megállt a rázúduló szikrázó napsütésben. Az utca vidám, tavaszi forgatagában egyszeribe nem érezte már olyan elkeseredettnek magát.
Néhány lépést ment, a Triti Szeptemvriu utca sarkán megállt és visszanézett. A színház épülete ott állt szürkén, csúfan, és végtelenül gyűlöletesnek tűnt.
Iréné szeme megint könnybe lábadt az elkeseredéstől. A hirdetési oszlopon a mai plakáton még ott szerepelt a neve, pedig ma este már nem játszik. Nem…
Kidobták.
Szinte kínozta magát most ezzel a szóval: – Kidobtak! Igenis, egyszerűen kidobtak…
Olyan hirtelenül jött ez az ostoba veszekedés a mindenható rendezővel és az igazgató kiállhatatlan feleségével, hogy mire magához tért, már késő volt. De milyen késő! A szerepet, ezt a nyomorult kis szerepet is elvették tőle.
Fogalma sem volt, mit csinálhat most. Lassan megindult a Patisszion utcán.
Két tengerész jött szembe, és megbámulták. Az egyik valami dicsérő megjegyzést is tett. Irénére ez az ostoba megjegyzés most úgy hatott, mint valami balzsam.
„Szép vagyok és fiatal – állapította meg magáról –, végre is mi bajom lehet? Majd csak lesz valahogy…”
Elhatározta, hogy beül a Janaky kávéházba. Ott biztosan talál ismerőst, akivel elüldögél egy ideig. Haza semmiképpen sem megy, egyenesen megőrülne, ha az öreg Mme Levidisz sopánkodásait kellene végighallgatnia.
Egy kirakat tükrében megnézte magát, és megállapította, hogy a sírás nyomai egyáltalán nem látszanak az arcán. Az új santungkosztümje is igazán jó, nyugodtan beülhet akárhová. A haját tegnap szőkíttette a színházi fodrásszal, még jó, hogy nem fizetett neki egyetlen drachmát sem, most aztán lesheti a pénzét.
Pénz…
Pénzre nem akart most gondolni. Hiszen az a legelkeserítőbb, hogy itt áll tele adóssággal, még ezt a kosztümöt sem fizette ki, a lakbérrel is tartozik, és sehonnan sem várhat most pénzt.
Az odosz Sztadiu sarkához ért. Lábatlan koldus harmonikázott a járdán, csúszkálva-könyörögve a járókelőkhöz valami alamizsnáért. Mellette a kalapja, telis-tele pénzzel.
Ha most valaki ránéz, aki divatos, tűsarkú szandáljában elsiet a koldus előtt, nem hinné el, hogy megközelítőleg sincs annyi pénze, mint ennek a szerencsétlen csúszómászó roncsnak.
Körülbelül annyija van, hogy beülhet egy fagylaltra, és esetleg marad egy villamosjegyre való.
Lassan sétálva kiért az odosz Hermouba. Szerette ezt az utcát a pompás párizsi árukkal teli kirakataival.
Egy kalapüzlet előtt megállt, és ismét megcsodálta azt a széles karimájú, fekete csipkekalapot, amelybe már tegnap is szinte beleszeretett.
Sohasem lesz ennyi pénze egy kalapra, soha! Három hónapi lakbérnél is többe kerülne!
És vannak nők, persze hogy vannak, akik könnyedén kifizetnek ilyen összegeket, akiknek nem probléma egy kalap, egy ruha, semmi!…
Továbbsétált, és elhatározta, hogy nem áll meg több kirakat előtt, nem fájdítja feleslegesen a szívét. Lassan a Grande Bretagne elé ért. Athén legnagyobb szállodája előtt rengeteg autó parkírozott, nagyobbrészt külföldi rendszámú kocsik, amelyeknek boldog tulajdonosai szórakozni jöttek ide, gyönyörködni Attika évezredes szépségeiben.
„Velem szórakoznának, bennem gyönyörködnének már egyszer” – gondolta Iréné, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer sikerül itt, a Grande Bretagne környékén olyan ismeretségre szert tenni, ami végképp kiráncigálná a szegénységből.
Néha bement az ötórai teára is, de mindig csalódottan távozott. Akik táncra kérték, egészen jelentéktelen alakok voltak. Turisták, akik valamelyik olcsóbb szállodában laktak, és idejöttek, hogy egy tea árából élvezhessék a nagyvilági légkört.
- Writer
