Mindez rettenetes volt. Cynthia úgy ment haza, hogy alig bírta az utcán visszafojtani a könnyeit. Otthon rádobta magát az ágyára, és sírt, rettenetesen sírt.
Anyut siratta, a szép tündérkirálynőt, és saját magát, vagy apát, aki annyit szenvedhetett…
Apunak rögtön megbocsátott magában. Apu bizonyára nem tehetett mást. És a Jóisten is megsegítette, a golyó nem talált. Apa nem gyilkos, apa csak szerencsétlen.
Most már értett mindent. Azért óvta úgy őt az emberektől, félt, hogy megtud valamit, elmondják neki. Érthetetlen, hogy eddig ez nem történt meg.
Hány ember tudhatta, hányan? „Mindenki erről beszélt Athénban…” – így mondta a manikűrösnő. Mindenki…
Borzasztó! Mindenki tudja tehát, hogy az ő anyja egy olyan volt… Megpróbálta most felidézni magában az arcát, de a tizenkét év távlatából
