Bevetésen

Chapter 4

Mike Levasseur a connecticuti Hartford mellett nőtt fel. Amikor 1997-ben elvégezte a középiskolát, belépett az Egyesült Államok Szárazföldi Haderőnem Nemzeti Gárdájába. Katonai szolgálata mellett húsz éven át civil tűzoltóként és mentősként tevékenykedett. Nyolc misszióban szolgált, ebből háromszor harci körülmények között. Miután többször is megsebesült, Mike harmincnyolc évesen nyugdíjba vonult, majd a Georgetown Egyetemen veszélyhelyzetek kezeléséből szerzett mesterdiplomát.

Nem fogjuk túlélni.

Ezt Jackson, a szakaszom rajparancsnoka mondja. A kuvaiti bázison – ami 2004-ben nem volt más, mint egy nagy halom sátor a sivatag közepén – található több mint negyven Humveere utalt ezzel. A járművek mind védtelenek voltak: zéró páncélzat.

Hajnali két óra van, épp most szálltam ki a gépből.

Jackson kinyitja a katonazsákját, és kivesz két nagy palack Gatorade-et – a nagy egyliterest. Átnyújtja őket nekem, majd elgondolkodva belenéz a zsákjába.

– Inkább legyen három – közli, és kikap még egyet. – Gyere utánam!

Huszonnégy órával ezelőtt még Fort Drumban voltam, New York állam északi részén, az Egyesült Államok Hadseregének Nemzeti Gárdájánál kiképzésen, és majd megfagytam a mínusz negyven fokban.

Azóta nem aludtam, hogy elrángattak a gyakorlótérről. Egyetlen katona sem alszik, ha azt mondják neki, hogy háborúba megy.

Jackson kerít egy műszakit.

– Bagdadba megyünk – közli vele –, és szeretném, ha egy darabban érnénk oda.

– Mire van szüksége?

– Páncéllemezre. Elegendőre ahhoz, hogy behegeszthessük az ajtókat, és hogy beborítsuk az alját, arra az esetre, ha a Tampa hadtápúton ráfutnánk egy pokolgépre. A Humvee padlóját is ki akarom belülről bélelni homokzsákokkal.

Jackson felemeli a gatorade-es palackot.

– Mindenki kap egyet. Vodka, gin és bourbon – jó cucc, nem az olcsó vacak. Megegyeztünk?

Öt órával később már egy megbuherált Humveevel haladunk a konvoj élén észak felé a Kuvaittól egészen Moszulig tartó nagy sztrádán. Az út sík, és robbanásoktól fekete. Egy autónak látszó égő roncsból füst gomolyog az élénkkék sivatagi égboltra, és erről eszembe jut Bosznia. Az ottani támaszpont kórházának sürgősségi osztályán dolgoztam, amikor bekövetkezett szeptember 11. Élőben néztük a kórház váróhelyiségében a tévén. Amikor láttuk, hogy a második gép az épületbe csapódik, mindannyian tudtuk, hogy háborúzni fogunk.

Jackson megáll. Még fél kilométert sem tettünk meg.

– Lehetséges, hogy robbanószerkezet van előttünk – mondja. – Meg kell várnunk, amíg a tűzszerészek eltakarítják.

Kiszállunk. Minden lapos, száraz, a forróság elviselhetetlen. A távolban kézifegyverek hangját hallom. Az adrenalinszintem felszökik, a szám kiszárad. Folyton körbe-körbelesek.

Boszniában szanitécként dolgoztam. Időnként kölcsönadtak – futtattak, ahogy mi hívjuk – olyan egységeknek, amelyeknek nagyon kellett egészségügyis harci járőrbe. Leginkább attól paráztam, hogy taposóaknára lépek. Soha senki nem lőtt rám.

A pokolgép eltakarítása több mint egy órába telik. Visszaszállok a Humveebe. Az út a Bagdadtól északnyugatra fekvő Camp Anacondába valamivel több mint hat óra.

Nekünk két napig tart.

Az első fallúdzsai ütközetre három hónappal később, áprilisban kerül sor. Néhány srác a privát katonai cégtől, a Blackwatertől, egy páncélozott Chevy Suburbanben megáll a Fallúdzsába bevezető út hídján, mire egy csapat gyerek rohan oda hozzájuk, hogy rágógumit, cukorkát, üdítőt és hamis Rolexeket sózzanak rájuk. Az egyikük letekeri az ablakot, hogy cukorkát vegyen, mire a kölykök közül valaki egy repeszgránátot dob a Suburbanbe.

Négy amerikai megégett, elszenesedett holttestét húzzák ki a roncsok közül, és a hídnál felakasztják őket. A felkelők totális háborút hirdetnek az amerikaiak ellen Irakban.

A tévében elkezdik mutogatni, hogyan fejeznek le embereket.

A Camp Anaconda, ahol állomásozom, kiterjedt katonai utánpótlásbázis, és közel harmincezer civilnek, katonának, tengerészgyalogosnak és a Légierő tagjainak ad otthont. A haderő minden részéből vannak itt. Még a Haditengerészetből is.

A Camp Mortarville,{1} ahogyan az éjjel-nappal tartó támadások miatt nevezik, Irak legveszélyesebb helyévé válik. Az utánpótlást szállító pilóták le sem állítják a gépeik hajtóművét. Minden este, amikor lefekszem kis, A betűt formázó sátramban, ahol az áram az esetek talán negyven százalékában működik, és nincs folyóvíz, eltűnődöm – ahogy mindenki más is –, hogy vajon életben leszek-e reggelre.

A kórház Irak egyik legnagyobb kórháza, zsúfolásig tele van sebesültekkel, fiatal tengerészgyalogosokkal. A legutóbbi áldozat egy kölyök, aki rávetődött egy gránátra, hogy megmentse a társait, és belehalt. A neve Raphael Peralta, mexikói bevándorló, aki az Egyesült Államokba jött, és belépett a Tengerészgyalogsághoz.

Éppen egy másik fiatal srácot kezelek a sürgősségin, akinek a kezét csak egy bőrcafat tartja, amikor közlik velem, hogy kijelöltek egy légi sebesültmentő mentőakcióra – vagyis megint futtatnak. A kölyök egyfolytában kiabál, hogy siessünk, vágjuk le a kezét, és foltozzuk össze, hogy visszamehessen a haverjaihoz.

A Black Hawk helikopter hátsó ülésén az adrenalinszintem az egekben, amikor tudatják velem, hogy Szamarrába tartunk. Egy házilag gyártott bomba robbant fel a Hadsereg egyik őrhelye mellett. Ahogy a Black Hawk leszáll, emlékeztetem magam, hogy mindenre készen kell állnom.

A gépmadár ajtaja kinyílik, odakint kiabálás, füst és szélhordta homok fogad, én pedig kipattanok és futok. Valakinek tőlem függ az élete, hogy megússza-e.

A harctéren megbirkózni a sebesülésekkel, a pokolgépek lerobbantotta végtagok látványával, a rengeteg kiontott vérrel és más egyébbel… szürreálisabb, mint bármi, amit egy filmben láthat az ember. A robbanás a szárazföldiek két katonáját érte. Az egyikük halott. Később megtudom a nevét: Anthony J. Dixon szakaszvezető a New Jersey-i Lindenwoldból. Húszéves volt.

A másik még él. A hátán fekszik, és pislogva mered a tűző iraki napba. Térdre ereszkedem, és nekilátok érszorítót kötni a letépett lába fölé.

Elmondja, hogy Armando Hernandeznek hívják.

– Szeretném, ha őszinte lenne velem, doki. – Megnyalja az ajkát, a tekintete összekapcsolódik az enyémmel. – Megvan még a cuccosom?

Akasztófahumor. Ez az egyetlen, ami miatt nem tébolyodunk meg.

– Még megvan – felelem.

Hernandez elmeséli, hogy a kaliforniai sivatag egyik gazdálkodó településéről származik. Önként jelentkezett, hogy szolgálja a hazáját. Huszonkét éves, és gyerekei vannak. Sikerült stabilizálnom az állapotát. Ahogy visszarepülünk, folyton az egyenruháját nézem – ő is a Szárazföldi haderőnem tagja, mint én. Legalább százszor jártam már az őrhelyéhez vezető úton. Simán fekhetnék én is itt.

Hernandez él, amikor leszállunk, és él, amikor behozzuk a sürgősségire.

Éppen nekiállok feltakarítani, amikor egy zord arcú katonaorvos jön oda hozzám.

– Nem! – mondom neki, és megrázom a fejem. – Nehogy azt mondja…

– Esélytelen volt, hogy túlélje azokkal a sérülésekkel. Már azon is csodálkoztam, hogy még élt, amikor behozta a sürgősségire. – Látja, hogy nem veszem be, és hozzáteszi: – Higgye el, amikor azt mondom, hogy mindent megtett, amit lehetett.

Hiszek neki, de egy részem mégsem hajlandó hinni neki.

Az orvos látja, hogy őrlődöm, és folytatja:

– Mike, ha ez a Walter Reed katonai kórház bejárata előtt történik, a srác akkor sem élte volna túl.

Próbálok némi vigaszt meríteni ebből, ahogy a zuhanyzó felé tartok. A Tengerészgyalogság stílusában készült, csak hideg víz van. Lezuhanyozol, beszappanozod magad, ismét kinyitod a vizet, majd kiszállsz. Semmi frissítő vagy pihentető nincs benne. Ahogy súrolom a testem, mosom le magamról egy bajtársam vérét, fogalmam sincs, mibe fog nekem kerülni ez a háború.

Az elkövetkező egy évben itt, Irakban, az időm felét a támaszponton kívül fogom tölteni. Évekkel később aztán egy elég ronda poszttraumás stressz szindrómát szedek össze. Maradandó agykárosodást szenvedek attól, hogy többször is felrobbantanak. Nem fogok tudni futni, és lesznek napok, amikor alig tudok egyáltalán megállni a lábamon. Memória- és alvásproblémáim lesznek, és a későbbi feleségem időnként rajtakap majd, amint alva járva takarítok, sőt még a saját szekrényajtómat is betöröm. Ez az egyik oka, amiért nem fogok fegyvert tartani a házban.

De soha nem fogom megbánni. Emlékezni fogok Armando Hernandezre, Anthony Dixonra és Raphael Peraltára meg a fiatal tengerészgyalogosra, aki ordítva kérte, hogy vágjuk le a kezét, hogy visszamehessen harcolni a fivéreihez és nővéreihez. Rájuk fogok gondolni, és az összes bátor katonára, aki velem együtt szolgált Irakban, és a szívem dagad majd a büszkeségtől meg a szomorúságtól, de kísérteni is fog, hogy soha nem leszek képes pontosan elmondani másoknak, milyen áldozatot hoztak.