Bevetésen

Chapter 5

Jason Droddy és ikertestvére, Kevin 2009. március 18-án lépett be a Szárazföldi haderőnembe. Hat évig szolgáltak a 75. rangerezred 3. rangerzászlóaljánál; hatszor jártak külszolgálatban, és mindketten több mint százötven bevetést hajtottak végre. Jason őrmesterként szerelt le. Ingatlanos cége, a Droddy Group veteránoknak segít otthont venni és eladni.

Nekem nem gond, ha meghalok. Tudatosan vagy tudat alatt, de meg kell birkózni vele, hogy jól végezd ezt a melót. Ha gondot jelent, akkor habozni fogok, és meg fognak ölni. Nincs második esély.

A rangereknél a bevetéseimbe beletartozik bizonyos kiemelt értékű iraki célpontok felkutatása és elfogása. Főleg éjszaka megyünk ki. Ilyenkor rengeteg ajtót kell berúgni és szobákba kell berohanni, és előre nem lehet tudni, hogy kivel – vagy mivel – fogunk találkozni. Minden alkalom egy újabb rejtély. Számtalan tűzharcba keveredek, és ezek között bőven akadnak igencsak hevesek.

Az ikertestvérem, Kevin, aki szintén ranger, az ország egy másik részén pontosan ugyanazt csinálja, amit én. Ez az első alkalom, hogy hosszabb időt töltünk külön.

Amikor előjön egy gyenge pillanat, fáradtnak érzem magam, vagy bármi ilyesmi, Kevinre gondolok. A rangerkiképzés során soha nem mutattunk gyengeséget, mert mindig erősnek akartunk mutatkozni egymás előtt. Nekem is erősnek és összeszedettnek kell lennem, hogy hazatérhessek a családomhoz.

És számomra nem kérdés, hogy Kevin és én együtt térünk haza.

Egyik este jön az eligazítás, hogy bevetés lesz, egy kiemelt értékű célpontot megyünk begyűjteni, aki egy táborban rejtőzik. Az embereink egész nap figyelték a helyet, és azok, akik láthatóan a tábort őrzik, fel-alá járőröznek a peremsávtól a táborral lényegében szemközti erdősávig. A lehallgatott adásokból megtudtuk, hogy egy második világháborús orosz nehéz géppuska található valahol a fák között.

„Védjétek a géppuskát”, hallottuk, amint ezt mondják. „Nehogy nedvesség érje! Valaki mindig figyelje!”

Aznap éjjel háromszáz méterre szállunk le a tábortól. Kirohanok a helikopter hátuljából. Hangosan zúg a rotor, és gyengék a fényviszonyok; nem látok semmit, viszont nagy a hangzavar, az összevisszaság.

A rosszfiúk nem tudják, hogy itt vagyunk. A vadmákmezőn lapulnak, miközben feléjük kúszunk. Látom, ahogy az egyik arc a táborból az erdősáv felé igyekszik, és a rádióforgalmazásból tudom, hogy a nagy géppuskához igyekszik. Nem hagyhatom, hogy odaérjen. Mindenáron meg kell védenem az egységet. Most.

Tüzet nyitok a könnyű géppuskámból, a gépfegyverrel, ami hosszú, hat–kilenc lövedékes sorozatokat lő, és kitör a tűzharc a rosszfiúkkal. Ez az első alkalom, hogy én kezdeményezem a harcot.

A srácokkal, akikkel együtt szolgálok, keményen, férfiasan próbálunk viselkedni, és úgy teszünk, mintha nem félnénk vagy aggódnánk. Tudják, milyen szoros a kapcsolatom a fivéremmel. Bármikor, amikor a parancsnokság megtudja, hogy Kevin harcérintkezésben áll az ellenséggel, mindig meghívnak az Összhaderőnemi Műveleti Központba (JOC), hogy láthassam a drónok felderítő-, megfigyelő- és hírszerző (ISR) felvételeit, és így szemmel tarthassam, mi történik. Nehéz látni Kevint harcolni, de egyben megkönnyebbülés is, hogy ott van, és tudom, jól van.

Belekezdünk egy egész napos bevetésbe (ROD), amikor éjszaka beszivárgunk, megközelítjük a célpontot, és közvetlenül napfelkelte előtt akcióba lendülünk. Ezután napközben a táborban maradunk, majd harcolunk, vagy csak várunk a harcra. A következő éjszaka továbbmegyünk egy másik célponthoz, vagy átvágunk több lövészárok vonalán, és behatolunk valami igazán durva terepre.

Én egy közkatonával vagyok, és ketten indulunk el a lövészárok mentén, ami az egyik harcállásponttól a másikig vezet. Éppen a belső perem mentén sétálunk, amikor odaszól nekem:

– Hé, tartsa nyitva a szemét! Láttunk itt egy kis mozgást a nap folyamán.

Haladok tovább az árokrendszer mentén, ami elkanyarodik S alakban. A szememet meresztve meredek az árokba, de nem látok túl sok mindent. Megindulok, és próbálok a lehető legészrevétlenebb maradni.

Beszélgetést hallok. Először azt hiszem, hogy az egyik emberem az, talán éppen azt mondja, hogy mindenki vissza, próbáljanak jobban szétszóródni. Aztán hegyezem a fülemet, és hallom, hogy pastuul beszélnek, a pastuk iráni nyelvén – és közel vannak, nagyon közel. Az adrenalinszintem az egekbe szökik, és földbe gyökerezik a lábam.

Beleszólok a rádióba.

– Hangokat hallok a sarkon túl.

Az egyik főtörzsőrmester válaszol.

– A többiek másszanak át a falon! Használják fedezékként, és próbálják meg kiszúrni, honnan jönnek a hangok.

Egy kicsit visszahátrálok. A rajom átugrik a falon, én pedig továbbindulok az S kanyar felé. Amint átjutok rajta, hallom, hogy egy géppuska tüzet nyit, és megszórja a falat, ami mögött a rajom meghúzza magát.

Gyakorlatilag felmászunk a falra, feldobjuk a géppuskát a tetejére, és tüzet nyitunk. Lelövünk két fickót, akik menekülni próbálnak. Tudom, hogy van egy harmadik is valahol. Valahányszor átkukucskálok a falon, mindig látom, ahogy alulról torkolattűz villan, ahonnan ez a harmadik fickó ránk lő.

A könnyű géppuskám beragad. Fogom az összes gránátomat, amim van, és átdobom a falon, hogy időt nyerjek magamnak, amíg helyrehozom a fegyvert.

A rosszfiú abbahagyja a tüzelést. Várok.

Csend van.

– Másszanak át a falon! – parancsolja a főtörzsőrmester. – De előtte gondoskodjanak fedezőtűzről!

Elhelyezkedünk, hogy fedezni tudjuk a többieket. A 3. raj srácai átnyomulnak a falon, és nekiállnak megtisztítani a lövészárkokat.

Mi is átugrálunk a falon. Pont előttünk egy ledöngölt gyalogút van, ami a közel két méter mély árokba vezet le meredeken. Megállunk a tetején, és lefelé sasolunk. Ahogy továbbmegyek, találok egy, az árkon átívelő kis, tapasztott agyaghidat. Jobbra tőlem a rajparancsnokom leül az árok szélére, és benéz a híd alá, nehogy ott legyen a harmadik arc, aki ránk lőtt.

Átkelek a hídon. A túloldalon találok egy halom fegyvert, amit az ellenség megpróbált elrejteni. Rossz lenne, ha itt robbanna egy pokolgép, ezért békén hagyom a kupacot, visszamegyek a hídon, és elindulok a rajparancsnokom felé. Ő beugrik az árokba, én pedig látom, hogy torkolattűz villan a híd alatt.

Azonnal megfordulok, és a falhoz vetődöm, hogy fedezékbe húzódjak. Ekkor meghallom a rajparancsnokom ordítását, és mivel ebből tudom, hogy eltalálták, megfordulok, és visszaszökkenek az árok vonalához, ahol látom, hogy a velem levő közkatona éppen kihúzza a rajparancsnokomat az árokból. Leugrom, és a híd alatti területre összpontosítva fedezőtüzet nyitok. Nem igazán látom, hogy hol lehet a lövész, ezért lövök mindenfelé, hogy legyen idejük kihúzni a rajparancsnokomat.

Amint tudom, hogy kikerült és nincs veszélyben, én is kimászom, és átugrom a falon. Azonnal visszahúzódunk annyira, hogy a gépmadarak leszórhassák a csomagjaikat.

Alig kapok levegőt, és arra gondolok: nem hiszem, hogy még egyet tudok lépni.

Felbukom.

Kizárólag csak az adrenalin tartott talpon, az működtetett eddig, és most, ahogy kezd elmúlni a hatása, a testem ráébred, hogy mennyire elfáradt, és összeesek.

Hanyatt fekszem egy szőlőben a tőkék között, várom, hogy tüzet nyissanak rám, és Kevinen kezd el járni az eszem. Imádkozom, hogy jól legyen, bárhol is van. Biztonságban.

Együtt megyünk haza, mondogatom magamban.

Megérkeznek a madarak, és egyik végétől a másikig szétbombázzák a lövészárkot.